Dühödten egy színész halálára

 

Én tudom, hogy mindig az megy el
idő előtt, kinek már dolga nincsen
és tudom, hogy ünnepelni kéne
és én mégis megszaggatom ingem!

Állok előttük, ingem megszaggatom
meghajtom nékik bozontos fejem.
A fénnyel járó, Istenben megáldott – 
idő előtt mindig csak az megyen! 

Irigylem őket! Ingem megszaggatom,
elborotválom mézgás szemöldököm
s a tudással, hogy dolguk itt már nincsen
feltöltöm cseppenként kútmélyű köldököm.

Feltöltöm és káváig ér már az „értem”.
Színpadról lefordul, szikláról aláhull,
játszik, megmutat, játszik, játszik, elmegy,
felrepül, alászáll, megérint, lebámul...

Te Száguldó Virág, mesélj Afrikáról!
Györgyöm, tört-e csontot Korzikán a mélység?
És ti deszkajáró szerény Szűcsök, Tóthok
utánatok halni mily fok? Jóreménység?

Megtöltöm, meghajtom, ünneplem, szaggatom.
Eljött, megmutatta, távozott, révbe ért.
Az intuitív előtt meghajtottam főmet
és rongyos ráció vesz majd vámot ezért.

Eljöttem, kihűltem, főmet meghajtottam
könyvet olvastam, tenyérim összevertem
a függöny hulltán brávót kiáltottam
és ittam, ittam, ájultan elhevertem.

Elhevertem és nem érintett a mámor,
elhevertem és nem érintett a mélység
kenderes csirkéktől összeszart a gádor.
A tető nádas, gyufát dobtam és ég!

Reggelre mindük elporlad, elég
ösvények, játékok, táncok és zenék
darabok, díszletek, szerepek elégnek
és nem marad se vers, se dal, se ének.

Elégünk, elmúlunk, elfekszünk, elmegyünk.
A tetteink velünk – minden más ellenünk.
Nem sírni, nem kérni – koccintni, ünnepelni!
Beérkezett! Meg kéne ünnepelni!!!

Bántódás nem éri, ünnepelni kéne!
Beérkezett, hát minek szaggatom?
Örökvilág, fényeskedés, még mi?!
Én nem ünneplek. Pezsgőzzön a faszom.