Lélekről és testről


Megérintve és érintetlenül,

börtönében, amit néha rázár
a lélekre (olyankor elreccsen belül,
mint acélpofáktól megmart marhalábszár)

eleven, pulzáló húsból varrt ruhája,
csendben szemléli önmúlását a rab.
Tehetetlen. Feltárva szíve-mája,
és nem bánja már, ha sorsa ráharap.

Ám az Álmodó most minket álmodik!
(Agancsos-patás, pézsmaterhes álom.)
Az erdő körben ránk csodálkozik,
Ő megérint, úgy érzem megkívánom...

Hát ennyi volt – csak rezzent egy ideg.
A fák fehérben, már szarvas nélkül állnak.
A magány égig ér és csontig a hideg.
Az álmok úgy halnak meg, hogy valóra válnak.