Ártéri este

A folyó felől lopózott az este
mint a tolvaj, és magányom kileste.
Én fel se néztem. Tudtam, ott ácsorog
mögöttem, és sötét mézgája rácsorog
égerre, füzesre, kéregre, fűre lombra
álmos cserjékre, a hídon túl a dombra.
Kutatja korhadt törzsek száz odúját
űzve tűnt percek édes mélabúját.

Én fel se néztem. Tán mégsem voltam ott.
Talán álmodtam csupán a dallamot
amivel bűvölt. Bűvölt, de közben fájt is.
A lenyugvó nap vöröslött mint a jáspis
s a fák fölött csak dalolt, dalolt az este
valamiképpen testemmé lett a teste.
És lelkemmé is lett az este-lélek.
Ha itt lennél, most megérintenélek!

De nem vagy itt: csak alkony van és a dal van
és hiányod zeng az erdő-játszotta dalban.
Már hűvösül. Ködfoltok hemperegnek.
A percek mint búzaszem peregnek
s az erdő – még hallom – távol hegedül.
Én ledőlök lassan, érintetlenül.
A Hold csodás harmóniákkal állt ma párban
a legszebb mégis hiányod volt e tájban.