A fény születése

(Kőrösi Gábornak és barátainak, akik vele zenéltek azon a bizonyos színpadon 2017. június 23-án, illetve mindazoknak, akik velem együtt átélhették az elmondhatatlant...)

 

Én nem értettem sosem a zenét
de elbűvölt és mindig ott élt bennem
s hogy dalban-táncban megnyilvánult a lét
már nem vagyok – a zene játszik engem.

Maradtam: rímek, ritmusok, virágok
Attilához hű – titkot nem lesek meg
babérért a fűszerkertbe járok
és nem hiszek nulláknak, egyeseknek.

Nem hiszem már, csak ami folyékony
mint a napra tett vaj, leginkább olyan
és nem hiszem, TUDOM a megmutatkozót.
Most dalban olvadok, csendben, komolyan.

Már nem kerestem, csak megtörtént velem.
Bár a fátyol mögül kisejlett a lényeg.
Ha kedve támad – gondoltam – itt terem.
Hiába űznék azt balga földi lények.

Csak megtörtént, és jöttét nem jelezték
sem harsonák, sem égő csipkebokrok.
Őrök nem vigyázták, szolgák nem legyezték
nem ékesítették paszományok, fodrok.

Váratlanul, mint nagy tragédiák
mint jelenés, ott volt a színpadon
ám nem érdekeltek engem áriák
túl voltam már jó néhány dalon.

Nem bájoltak lágy ívű, lassú nők
lótuszevés, mákonyos szirének
sem vágtában csapzott szép szarvasünők
de akkor mégis gúzsba vert az ének!

Feladtam mindent. Rábíztam magam:
Ím együtt szédülünk amint kering-pörög!
Vonaglik, mállik, ordít, örvénybe ránt
remegve révül, felhasít, dübörög.

Dorombra, dobra, kongára ropja táncát
az ének most  búgó szerzetestorok
sámánok cibálják szoknyája könnyű ráncát
darbuka lüktet, didgeridoo morog.

Fújtat, zihál, liheg, miként az üldözött.
Őrült dervis talán – kerengésre kábul
majd megpihen két tolófájás között.
A tér hasad, az univerzum tágul.

Rázzák pulzáló kozmikus áramok
amint árapállyal a Hold szerint dagad
aztán álomba ringató dallá csillapul
bolondít, kábít, magával ragad.

Lebegtet, repít, elandalít az ének
az ég felettünk azúr selyembrokát
s a dallamok közt hirtelen megértem:
Nem a létem éltem, csak a reciprokát...

A háttérből szitár, csörgők, harmónium.
A szem vakul. Ha néz is, semmit se lát
mert fényben áll minden – nézőtér, pódium
s az arcok: Még nem merik hinni a csodát!

De hinni kell! Élni, megmerülni benne
hisz közöttünk vibrál, delejez, úgy ragyog!
Az idő eltűnt, és mintha tér se lenne
nincs középpont, határ: így már én sem vagyok.

Csak ez maradt, ez a szférákon túli mámor
Tat savitur – a legfelsőbb való.
Az Egy van itt. Mosdat, mint nyári zápor
a meg nem született, a meg nem haló.

Csak ez maradt, ez az érzéken túli zsongás
Om shanti, shanti, shanti – ez a béke.
Az Egy van itt, a létezés és a forrás
a teljesség, mi nincs-célját elérte.

Az Egy van itt, és nyilvánul benne minden:
sok pillanatnyi lét, különvált entitás.
Már nincs erő, mi elmozdíthat innen.
A mindenségen túl mi volna bármi más?

Az idő álom. A felszínen folyik.
Történések csak abban zajlanak.
A többi mind szóba foghatatlan
és látszat minden formát nyert alak.

Hát látszok és játszok, ha kell még, e darabban
de súlya nincs már, ismerem a végét:
A forrásba tartok, miből felfakadtam.
Itt járt az ember, aki menedékét

végül muzsikában, dalban, táncban vette
ruháit-nyűgeit egyként ledobálta
s a mulandóságot csendben kinevette
amikor a Fényt megszületni látta...

(Én nem értettem sosem a zenét
de elbűvölt és mindig ott élt bennem
s hogy dalban-táncban megnyilvánult a lét
már nem vagyok – a zene játszik engem.)