Érintés

„Csak légy jelen, csak gyönyörködj és szeress
remények és elvárások nélkül...”

Ha úgy hitted, hogy nincsenek csodák
hát éld őket most a pőre bőrön át!
Érintve légy és úgy érints magad!
Figyeld, mint gyanútlan prédáját a vad
külvilágtalan, néma figyelemmel
áhítattal, telve kegyelemmel
olvadva-folyva, pőrén, nyitva állva
semmit sem adva és semmit se várva
a másik önvalót, amint átlényegül
(miként a tű-ség a hegyben összegyűl)
és lesz ponttá zömült univerzum-tömeg
hogy védtelenséged létével áldja meg.

Gömbbé legyél a moccanatlan síkon
pengévé az érdes fenőszíjon
középponttalan egyensúlyba állva
ernyedésben, tudatba fókuszálva!
A kezet figyeld a forró olajtavon!
Elárad, kiterjed, felúszik a nyakon
siklik, sűrít, vasal, körömmel cirógat
zaklat és lenyugtat, elringat és nógat
végigsimít: minden sejt megzsibog
felbugyborog a mély, az áramló nyirok
csatornák nyílnak, fakadnak, ömlenek.
Te illatos vagy, biztonságos, meleg...

Figyeld a zsigerben ébredő érzetet
hogy könnyű, lágy, szigetel vagy vezet
vagy éppen sistergő feszültséggel teli?
Irányát örökli vagy véletlen leli?
Hogy határozott-e? Csiklandó? Tétova?
És ha múlnia kell, miként tűnik tova?
Elillan? Megszökik? A pórusokba ül?
Irha és hám között álomba szenderül?
S hogy tűntével most mégis miért remeg
receptor, gyökér, mirigy, tüsző, ideg
és mitől vibrál a fülledt levegő
és fibrillál a csontban a velő?

Figyelj a szelíd ujjbegyekre
az előttük megnyíló terekre
miként faggatnak-puhatolnak!
Nézd: engedelmesen elhajolnak
útjukból a szőke kis pihék
és hagyják, hadd hordozzák, vigyék
alant kerengő marma-áramok
meridiánok, zsilipelt járatok
az egy, örök és változatlan kódot.
Moss le mindent, mi rám rakódott!
Mindent, mi nem vagyok, moss le rólam!
Öblíts le, fürdess még e folyóban!

Halnom, születnem, tisztulnom engedj!
Kapaszkodj belém, velem emelkedj
és tarts erősen! Érints megint, megint!
Érints a tantra törvénye szerint,
míg leválik minden: íz, illat, zamat
és rám kövült, véres magzatmázamat
illúziót, vágyat, képeket, reményt
tudást és tévedést, szégyent, bűnt és erényt
a megjárt poklokat, űzött boldogságot
ha lemállott, hogyha mind lemállott
áldott kezedről a víz vigye messze
túl e világon, s ott eleressze...

Lecsendesültél? Figyeld a selymet!
A siklásába küldj minden figyelmet!
Lásd: súlya nincs. Párálló völgyeken
most szellem szárnyal át varázsszőnyegen.
Szemhéjamra szállt, melléje ültem.
Csendesítettél - lecsendesültem
feltüzeltél - én lángra kaptam
elégtem, és most itt maradtam.
Könnyű kelmével betakartál
énemmé lettél, magamra hagytál.
Éneddé lettem, belehaltam
süketen-vakon itt maradtam.

Fekszem aléltan, süketen-vakon
mondd miért van az, hogy sírnom kell nagyon?
S e gyengeség is hirtelen a lábban
a Tat tvam aszi misztériumában
vagy primordiális testi vágyban fogant
amint az imént hullámokban rohant
dübörgött elő a szakrális térből?
Íme: eggyé lettünk a két kósza félből
érintetlenül, de érintések által.
Egymás világában, a világnak háttal
mitől lett Átmanná két kóbor entitás?
Hisz csak érintettél – nem történt semmi más...

(És mégis: szentté lett körülöttünk a tér.
Isten nevet, ha két lét összeér.)