Májá fátyla


Májá fátyla vagy, káprázat csupán
és én mégis, mint fel nem ébredett
hullni készültem lábadhoz bután
erőtlenül, mint mákony-mérgezett

Illúziók lángján porladni, égni el
semmisülni új és újabb látomásban
súly nélkül lenni egy a semmivel
állandósulni a nagy változásban

Legyen bár délibáb összes alkotásod
báj, tünemény, lényeg nélkül való
bálvány nékem minden megnyilvánulásod
ha tudom is, hogy múlékony, hogy haló...

Hisz halnék örömmel értük jómagam
úgy ízlelném, színám be illatát
miként a föld issza a nyári gyors esőt
lángokban állva, és nem úgy, mint aki lát

Lángokban állva, ordítva mint az állat
süketen, bénán, kábultan, vakon
falat kaparva, nyüszítve utánad
Májá! Hát táncoljunk, itt az alkalom!

Kőcsipkék között, karcsú gót íveken
a pillanatnak révedt mámorában
még utoljára át egy emberéleten
még egy legutolsót fetrengve a mában!

Mert vége Májá! Vége: megláttalak!
S bár varrott ajkamon szivárog még a szó
és lepecsételt szemhéjjal áldalak
azért a tudóból már nem lesz nemtudó

Vége Májá. Elköszönni jöttem.
Itt a karom: ha tetszik, fel a táncra!
De figyellek! Szelíden lépkedj hát mögöttem
így kapható leszek tán még egy románcra

Vége Májá. Megköszönni jöttem
mindazt mit néked köszönni tartozom
már nincs különbség közted és közöttem
már ami kivetett, abban mutatkozom

Hát Isten véletek boldogság és derű
keringők, éjszakák, párzások, mámorok
illatok, zamatok, édes és keserű
szőke gyermekfejek, rubintpiros borok

Isten véletek bősz bikák, rossz banyák
veszteség, árulás, hiány, hűtlen mátka
fetrengő kínok, vérgőzös nyavalyák
és Isten áldjon, múlástudás átka!

Most indulnék, de nincsen már hová
Most visszanéznék, de nincsen már mire
Om shanti shanti, shantir bhavatu
A mindenségben Béke mindenkire!