Hová hervad el...
(Hermann Hessének ajánlva)

 

Hová hervad el, mondd, hová
ifjúságunk rózsahamvú bája
s a régi városok ismerős kövét
pár emberöltő múltán ki járja?

A görbe utcák, portálok, hidak
rozsdás lámpavas, szegletek, padok
a rakpart, a vár, a vasútállomás
őriz-e múló létünkből darabot?

Tűnik-e minden, vagy lesz örök élet?
Lesz-e gyermek, ki minket emleget?
Hogyha felnőtt, múltjába révedőn
mond-e majd rólunk szép történetet?

A ligetekben suttogó lombú fák
a hámló kérgű, gubacsos platán
őriz-e csókos, pecsétes titkokat
vagy vénségében elfeledte tán?

Hová hamvad el nyomtalan
az ifjonti hév, a duzzadó erő
a szép reménnyel teljes létöröm
hová a mohó mindent-megismerő?

Fiatalság, rakoncátlan csikó
hová halt el vert patád zaja?
Már nem vágtázol, poroszkálsz csupán
zablád az idő – létünk tolvaja.

És te folyó, hullámos hátadon
a legszebb perceket vajon hová viszed?
Kérdezni kár, úgysem válaszolnál...
Csak nézem inkább némán a nagy vizet

hogy szemhatáron lassúdan tűnik el.
De lám: Minden vízcsepp (és minden pillanat)
ami e folyónak valaha része volt
elfolytával is csak e folyó marad!

Hát így állunk mi, halandók a léttel.
Gyermekkorunk bár mérföldekre jár
mi az vagyunk, és vagyunk mások egyben:
Vagyunk a most, s az eljövő halál.

Elfolyók és örök folyók vagyunk.
Forrásvidék, tenger, iszapdús mezők
az idő medrében foglyok, csordogálók
és mégis: időtől független létezők.