A rönk


Mint tehetetlen, behemót fabábok
puffantak az udvar gyepén a hasábok
hasadni vágyva, fejszét akarva mind
hogy tűz legyen, meleg legyen megint.
Marokra kapva, biztos férfikézzel
megköpött tenyérrel, jó paraszti ésszel
oda sújtva pontban, hol repedni készül
imígy fordíts rajta, amúgy használd ékül
a tönköt alája igazítva rakjad
a lábadra vigyázz, ujjad el ne csapjad!
Ekképp magyarázta jó apám egykoron
és én még máig is, túl a gyermekkoron
túl életem delén, hálámnak jeléül
pont így vágom a fát. Holt apám elém ül
a munkát szemléli – benne kedvét leli
apává lett fiát mosollyal figyeli.
Hát így vagyunk a favágással mi ketten
ő szerette, és én is megszerettem.

Mert életre kelt a hasítás nyomán
megannyi bükmakk, gubacs, levél, kocsány
gallyacska, kéreg, toboz meg tűlevél
erezet, palló, deszkák és baltanyél
hokedli, sámli, sodrófa, evező
mesteri faragás (képet keretező)
puskatus, abroncsok, fiók, apró komód
kegyszobrok, gitárok, hegedűk és vonók
koporsófedelek, mankók meg sétabot
minden egyes rönkben mindenik ott lakott.
Túl ezen, az összes hasábban benne ült
a létünk veleje, és megelevenült
buggyanó mézgával, gyantás aromával
szédített, csábított erdő-babonával.
Ősz fejem illanó mámorokba vonta
rengeteg-szavával végül körbefonta.
Delejjel varázsolt kővé a pillanat
a rönköt bámultam sújtó fejszém alatt.

Mert a rönkben egyként ott időzött
a gímbika, ki hozzádörgölőzött
és benne voltak a pézsmás, nagy kanok
üzekedés, párzás, bő párák, illatok
leszegett agancsok, felvillanó agyar
a porverő paták, a kavargó avar
s a holt avarnak minden kis paránya
a gubókba zárt életek magánya
peték, lárvák, bábok, a férgeknek leve
gyorsan verő esők, a nyári nap heve
esték és reggelek, évek és évszakok
bütüben repedés, szálak és hézagok
a kérgen szürkülés, bévül geszt meg szijács
görbület, repedés, odvak, rontódarázs
a keskeny cincérek kékellő hada
foltos szárnyfedők, csápoknak garmada
a szú, a gombák, taplók és korhadás
villámvágta sebtől elnyúló forradás.

És ugyanúgy benne volt a rönkben
az egész erdő, miből előjöttem
és előjött holt apám is egykoron
meg minden két lábra állt majom-rokon.
Elősorjázott a régmúlt és jövő
születő, múló, hanyatló, felnövő.
Az illatokkal terhes levegőben
létünk bölcsője ott ringott előttem
és időtlenné révült a délután
ezért lehet, hogy megláttam apám.
Mögöttem ült egy rönkön és figyelte
hogy kezem között biztosat vág a fejsze
hogy meghasítva, glédában áll a rend
hogy lesz pattogó tűz és meleg odabent.
Az arcán félmosoly: cinkos, kissé kaján.
Őt nem zavarta már az őszi nagy magány.
Merengett a szürke októberi égen
és végre minden olyan volt, mint régen.