Uszó


Mire nem késztet egy elvadult tan!
Hány napja élek elvadultan
itt fenn, hol emlék a foszlós, friss kenyér?
Borostám hosszú, lassan számba ér.
Felül hegyormok, körben rengeteg
és csontig hatolnak mind a reggelek.
Vízcseppnek, szónak egyként súlya van
rovarcsípések közt keresem magam.

Tövises, tüskés vélemény-bozót
rettenti itt a jámbor utazót
ám mindük gyökerét kéjjel szakítja fel
sok csíkos hátú kis zentellektuel.
Akad-e erre zamatos gyümölcs
tápláló bogyó, amiből a bölcs
napról-napra építi önmagát
formálván disznóból nemes Tathágatát?

E tiszta föld rejt-e gombát és gumót
segítve keresőt, nagy útnak indulót?
Ormányunk fürge, túrókarimás
a metafizikák legmélyére ás
kritikát gyakorol, ágál és agitál
véleményt formál, érvel, vitába száll
de tudja jól a dharmatermi csendben
hogy rendben minden, tökéletes rendben.

Most nincs kérdés. Most senki sem felel.
A maradékot egy dallam oldja fel.
Hömpölyög, lebeg a dombok oldalán:
Vajon ki játszik bambuszfuvolán?
Hol jár az értelem? Most épp hol feszeget
termodinamikát, létet, mémplexeket?
A moktakon harkályritmust ki ver?
A forma összeér a semmivel...

És hová tűntek az elmorzsolt napok?
Most kik vagyunk? Időtlen kóanok.
Csengettyű nyelve, füstölő szaga
a mester, a bot, és az ütés maga.
A csend. Az ébredő, ki egyben ébredés
az andalító szútra-zengetés
a formát öltött formátlan tudat
felfoghatatlan Uszó-hangulat.