Én csak csendben...
(Buddhához megint közel)


Én csak csendben meditálok itten.
Hitem ha volt is, régen odavan.
Lebomlik, porlad mind, amiben hittem.
Most már hagyjatok! – megváltom magam.

Lángokban áll, minden lángokban áll!
És lettem folyékony, akár a víz, olyan.
Fogantatásba fordul száz halál.
Csak ülve nézem: csendben, komolyan.

Hogy bevégezhető lenne bármi mű?
Hogy pihenni volna jussa alkotónak?
Bolond vagy! Mű és mester egynemű.
Nincs kikötő, se víz, se rév, se csónak.

Én csak csendben meditálok itten
letűnt korok, kultúrák romjain.
Pusztul, halódik, semmivé lesz minden.
Szél zenél egykor volt hősök csontjain.

Az alkotás mulandóságba fásul.
- Mester, a művem tényleg fennmarad?
- Talán igen. De sírt kapsz ráadásul
és nem lesz nyugalmad lenn a föld alatt!

Hálátlan kölykök, hűtelen kutyák
utak és asszonyok, meggyalázott ágyak
gerjedő hímek, olvadó szukák
a mámor és a bor: vágyak, vágyak, vágyak...

Hatalom, dicsőség, vagyon, haszonlesés...
- Szert tenni többre mondd, lesz-e alkalom?
- Lesz. De néked a mindenség is kevés.
- Na akkor tudod mit? Itt hajlik alkarom!

Inkább csak csendben meditálok itten
forgáson ringva, amint a nagy kerék
fel-le jár, és faggat: Mire vittem?
Mire vittem? Semmire – ez derék.