A vers elnyerte a Tolnay 100 Emlékév országos költői versenyének első díját.

Színházkerti szonettkoszorú

 

1 - A színházkert

A színházkerti sárga lámpafényben
Túl szitáló hópelyhek függönyén
Petőfi állt, vándorbot kezében
S emitt a könyvtár felől álltam én

A darab véget ért - néhány perce csak
Az elmémen még rajt ült a varázs
Miként a kályhákban hamvadt rönk alatt
Bár kialudt a tűz - izzék a parázs

Visszanéztem a rózsaablakokra
Sándor bronz hajára hullott a hó
Az épületet vadszőlő futotta
Alóla mosolygott a szecesszió

A fák közül egy alak lép elő
A színész jön, az emberbűvölő

 

2 - A színész kívül

A színész jön, az emberbűvölő
Az imént még táncolt, dalolt, zongorált
Most pont olyan, mint te vagy én vagy ő
S eltűnt a másik, ki a deszkákon állt

Ugyanúgy jár, lélegzik, beszél
Mint az ünneplő ruhás emberek
És hajába is úgy kap bele a szél
Mint azokéba, ha kiözönlenek

Rézgombos ajtón előadás után
Gavallérok, dámák, ifjak, öregek
A járdát bottal tapodják sután
S az előadáson elmerengenek

És el a szoborrá dermedt színészen
Kopott vándorbotot tart kezében

 

3 - A színész belül

Kopott vándorbotot tart kezében
Tarisznyája üres ám szíve teli
S annak kincseit ha úgy tartja kedve
A nagy világgal megfelezheti

Mit megfelezheti! Nyújtja az egészet
Mert ki önmagából csak részeket ád
Nem tudja még, hogy azé a színészet
Ki marokra szórja teljes önmagát

Ekképp a színész rab és mezítelen
Akinek játszik, szolgálója annak
De ura is, és bájolója egyben
Szabad mint a szél, így marad meg rabnak

Itt jön a színész, az emberbűvölő
Csizmatalpát eszi az utcakő

 

4 - A bájoló

Csizmatalpát eszi az utcakő
De bárhogy falja is, nem fogy el soha
Estére nappal, nappalra este jő
Olykor az estékkel együtt a csoda

Akkor a sok kíváncsi idegen
Aranyszínben játszó fellegek felett
Új világokba száll varázsszőnyegen
Miként a kisgyerek sír, remél, nevet

A nézőtéren boszorkány oson át
A röpte csendes, észrevételen
Csillogó szemekbe hinti mákonyát
Én eljöttem, ti eljöttök velem

Mondja a színész - bájoló talán
A színházterem kopott padlatán

 

5 - A derű

A színházterem kopott padlatán
Táncot ropnak, királynői csárdást
Velük mulat a kecskelábú Pán
Borissza páterek mondanak áldást

A sorok fölött árad a vigalom
A páholyig, mit megfest Renoir
Is elhallik bariton bordalom
Csapra véled hordó, keblemre pohár

Kalandra, csókra, szerelemre fel
Hiszen a világ cintányéros-cudar
Itt minden folt saját zsákjára lel
És meseautón is jár egy fuvar

Háttérben a drótokat rángató
A színész áll, az emberbájoló

 

6 - A ború

A színész áll, az emberbájoló
És kérdi, mi kell, gyilkosság, árulás
Kötél, tőrök, penge vagy pisztolygolyó?
Kérj bármit, jut még arra is felvonás

Ne félj a haláltól, csak álom az is
Nem volna öröm, ha nincs a bánat
És nincs elmúlás sem, ha nincs genezis
Mondják: a fű kinő majd utánad

Asszony, fogadd hát úgy az uradat
Mint díszvendéget saját otthonában
Told bátran elébe a méregpoharat
Csalfa szerelmed járhasson nyomában

Részeg majom játszik a zongorán
Két marokra szórt kincseknek nyomán

 

7 - A primadonna

Két marokra szórt kincseknek nyomán
Az arcokon szent áhítat terül
A valón innen és túl a mágián
A mindennapi gond messzire repül

De mondd, ki Róma császárnője voltál
Tündöklő szépség, pompás primadonna
A kerengőkből hozzád szólt a zsoltár
Nemes férfifők feküdtek halomba

Lábaid előtt - hát tényleg te vagy az
Aki a söntés kockás asztalánál
Pont szemben velem bablevest kanalaz?
Az ember ilyenkor csak ostobán áll...

Mert szertefoszlott az illúzió
Szabad madárként száll a szó

 

8 - A bonviván

Szabad madárként száll a szó
Színésztarisznya átvetve vállán
A szobornak, kit ellepett a hó
A didergő színházkertben állván

Mondd bonviván, mikor a taps elült
Az árokban sem játszik már zenész
A nézőtér üres, lecsendesült
A te tarisznyád mennyire nehéz?

Templom a színház és álom benne
Mind a létező - kötött és oldott
Nem mintha a való valóbb lenne
Szünetekre színek varrnak foltot

Létező lennék - oldott és kötött
S volnának szerepek a színek között

 

9 - Meglesett titok

S volnának szerepek a színek között
Ha színház volna az egész világ
És arzénszódás mosótornyokon
A lét forró gázként bugyborogna át

De akkor bizony részeire esne
Pőrén állana mindannyiunk előtt
Meglesett titkot senki nem keresne
Ím a színészet önnön magába dőlt

Láthatóvá válna, ami hallható
Sötétre ürülne az álomvilág
Nem ölelné a játszottat a való
És nem mondanánk el több estimát

Mindebből persze semmi meg nem lenne
Ha rajtam állna a világnak rendje

 

10 - Szerepcsere

Ha rajtam állna a világnak rendje
Én felcserélném a szerepeket
Minden fikció tapasztalat lenne
Élnék álmokat, álmodnék életet

A kék kehelyben izzó lámpabibék
És körben az ötvösremek-sorok
Bőséges forrásként ontanák a fényt
Mint háborult színpadreflektorok

Az üvegmozaik elevenülne
Port vernének a sgrafitto-paták
Pazar paripák nyergében ülve
Vágtatják a ház homlokzatát

Melybe ha színpad meg színész költözött
Játék lenne csak a gyászba öltözött

 

11 - Mulandóság

Játék lenne csak a gyászba öltözött
Ha minden mi körülvesz díszlet volna
És szabott időnk ittlétünk fölött
Hűtlen ebként el nem kutyagolna

De elkutyagol, és múló életünk
Csak szent pillanatokban végtelen
Amikor színészek azt játsszák nekünk
Hogy a teátrum számunkra lételem

És meghal mind, ki előadás után
A színházkerti másvilágba lép
Röhöghetsz hangosan hűtelen kutyám
Síromra bronz Petőfi mond misét

És rám borul - ez a világ rendje
Téli temetők lecsupaszult csendje

 

12 - Mimézis

Téli temetők lecsupaszult csendje
Sok koporsóba rejtett rothadás
Nézd őket úgy, mintha játék lenne
Még mindig undorít? Nem, inkább csodás!

Mímelj mímelő! A játékot hiszem
S ha az elmúlás az ajkamra kékül
Magammal is csak a játékot viszem
És a mimézis katarzisba szédül

Ösztön az utánzás és a színlelés
A költő a történet mestere
Majmolásért jár a megismerés
Az ecset a fabulát fesse le

Vagy nem így mondta Arisztotelész?
A nemlét a létbe olykor visszanéz

 

13 - Petőfihez

A nemlét a létbe olykor visszanéz
Így bevallhatom kedves Sándorom
Az én tarisznyám biz ólomnehéz
Ha elgondolkodék földi dolgokon

De drágakő húzza a tiéteket
És attól csak jobban megnehezül
Hogy közénk szórjátok mind a kincseket
Tékozló-pazarlón, míg a taps elül

Bőségszaru, mely molyrágta-feslett
Általvetve lóg szobor-válladon
Folyton telik és mégis üres lett
Sándor, ne töprengj földi dolgokon

Kopott vándorbotra markol a kéz
A tarisznyád színész mennyire nehéz...

 

14 - Vastaps

A tarisznyád színész mennyire nehéz...
Tizenkét kabát függ a fogason
Barnára foltosult és ráncos a kéz
Eljátszott évek görnyedt vállakon

Lét a nemlétbe olykor előrenéz
És onnét csendesen visszaréved
Hűlt kézre fonódó emberi kéz
De jó volt játszani, ég veled élet!

Bájolj bájoló, bűvölj bűvölő
Mímelj mímelő, tarisznyát elő
Szaporábban szív, tágabban tüdő
Visszatapsol az elmúló idő

Hull a hó, én merengek a léten
A színházkerti sárga lámpafényben

 

15 - Mesterszonett

A színházkerti sárga lámpafényben
A színész jön, az emberbűvölő
Kopott vándorbotot tart kezében
Csizmatalpát eszi az utcakő

A színházterem kopott padlatán
A színész áll, az emberbájoló
Két marokra szórt kincseknek nyomán
Szabad madár módjára száll a szó

S volnának szerepek a színek között
Ha rajtam állna a világnak rendje
Játék lenne csak a gyászba öltözött
Téli temetők lecsupaszult csendje

A nemlét a létbe olykor visszanéz
A tarisznyád színész mennyire nehéz...