Te spájzban rejtező...

 

Te spájzban rejtező, mondd emlékszel-e még
emlékszel-e rám és régi önmagadra
akit bús befőttek és lekvárok közé
még nem zárt jöttömre szégyened lakatja?

Savanyú uborkák balga menekültje
alkohol kutyája, ital láncán a rab
milyen érzés céklák közt dülöngve
otthonról előlem elhazudnod magad?

Emlékszel-e még megformált szavakra
igaz barátságra, festészetre, színre
filozófiára, metszett gondolatra
ritmusra zenében, versekben a rímre?

Mámorít-e még a terpentin szaga
és a kadmiumok, kárminok, okkerek
terrakotta, ivór, a firnisz illata
megborzongat-e még, te tékozló gyerek?

Hüvelyked vágyik-e paletta likába
csiklandoz-e mondd, a mókusszőr ecset
öltöztetsz-e formás aktokat lilába
festéked az emlék vásznán miként reped?

Vagy nem maradt más, csak háborgó gyomor
beszéd helyett eltompult mammogás
száműzetés, önválasztott nyomor
barátom, hát tényleg nem maradt semmi más?!

Elbutult tekintet, bizonytalan léptek
húgyfoltos pantalló, könyökfeslett kabát
száműzetés, magány, méla depresszió
irányvesztett hajó, lefejezett család

De mondd, a végtelent végül megadta-e
és azt a kreatív, új-teremtő erőt
mivel kecsegtetett a pillanatnyi mámor
vagy hiába szítt el tőled minden velőt

mint lábcsontból szíjja az éhes ebédes
a kvintesszenciát, az álnok alkohol?
A kóbor kutya koncát elrabolták
most jobb híján saját farka után lohol

Kisemmiztek barátom, úgy hiszem
és hiába szemléled mind a művedet
elillant a szesz és a lelked árát
a vásznakon bizony meg nem leled

Eljött a sátán: nem kecskeszakállal
nem szarvval és nem patán érkezett
de azt kínálta eléd teli tállal
amire vágytál mindenek felett

Te úgy hitted – és általad vallom én is
hogy alkotni kell, az élet úgy kívánja
hogy mit sem ér a tézis, antitézis
és szintézis hármas dialektikája

ha létrehozni, alkotni képtelen!
Mert létesítni, lelket lehelni kell
így tárulkozik ki annak a végtelen
aki szobrot farag, versel vagy énekel

Mindaz ki konstruál, épít valóra vált
kitalál, produkál, szerkeszt és komponál
már meghaladta éltében a halált
arra a fizika törvénye meg nem áll

Mert épülés, gyalulkodás a lényeg
és ez új-teremtés nélkül nem megyen
cél nélkül is leélhető az élet
de legyünk mi inkább a város a hegyen!

E tanítást ajkadról mint a mézet
úgy ittam magamba, és a gyémántjai
szebben ragyogtak mint bármiféle nézet
falak dőltek nyomán: verseim gátjai

Íme épülésem! Ím gyalulkodásom!
Rímek és ritmusok – spájz elé szórva mind
Mit adhatnék még? Nincsen semmi másom
Testvérem vagy, ítélj ezek szerint

A város áll, a hegyről idelátszik
lakója nincs – lehetne rengeteg
ám az alapító hányadékban mászik
és önpiszkában disznóként hempereg

Gyerünk testvér! Gyerünk a hegyre fel!
Négykézláb vagy hátamon hogyha kell
Az üveget – dobd az üveget el!
Aztán megyünk együtt a hegyre fel...

Szörpök szolgája, kolbász katonája
bújj elő a spájzból, tevéled pörlök itt
kilós liszteknek megroggyant komája
hogy lerázhatsz magadról, azt ne hidd!

A spájzban jó, a spájzban nincs tükör...
Hogy itt rejtezel, azt hiszed nem tudom?
Na kifelé! Háromig számolok te ökör
és e kurva ajtót biz’ isten rád rúgom!