Alkímia
(Kiforr belőlem lassan...)

 

Kiforr belőlem lassan minden harag
születőben van köröttem már a csend
és mint kohóban ülepült hűlt salak
rendíthetetlenné formálódik a rend

Útjaim, éveim, harcok és kudarcok
az összes időből kilógó pillanat
belém kövült vagy elfeledett arcok
lassú lánggal égtek el lombikom alatt

A múlt mérlegen, a lét felbecsülve:
még nem értem, de már megláttam én
hogy öncsinálta sorsom miképp teljesül be
a törvény tiszta óraüvegén

Lehetnék professzor, egyetemi dékán
a bölcsek kövét akkor se lelhetem
matatva kétes ércek olvadékán
míg saját vágyam fordul ellenem

A sárga fém azé, kinek teher csupán
Akit a múlás jobban vonz mint a lét
mert lehetőséget lát minden halál után
kiérdemelte lám az élet főzetét

Az anyag szintjén nemesíts szellemet!
Míves tálcáján a törvény, az út, a rend
ösvényt kínál, amely hazavezet
általad teremtve végesből végtelent