Egy önarcképhez

 

Már nem tudok többé veled inni
és a bor mellett rólad hallgatok
új szavakkal szólnak új dalok
a régiekben nem tudok már hinni

A réten jártam zsákkal vállamon
a hajnal könnyű volt és önfeledt
beengedtem, hiszen becsöngetett
a méze nézd, végigfolyt államon

A rét felett nem ült jövő, se múlt
s az illúziók feslett szövetén
(a mostban gyermekként örvendeztem én)
rossz zsákomból minden vihar kihullt

Nem hiányzol – hazudni nem fogom
és ha térden állva látnál néhanap
alázat az, s nem holmi súly alatt
roggyantam meg, derék, öreg rokon

Elhagytalak: régi bőrét ha szűk
a hüllőnek is hátrahagyni kell
kit megcsalattak, hasonképp rühell
viselni álnokká lett jegygyűrűt

Nézd, az államon végigfolyt a méz
nézd, súlytalan táncban szökkenek
s hogy téged mégis megköszönjelek
a sorsnak, hidd el: nem is nehéz

A múltam voltál, nem a szégyenem
hát jer velem, te megfoszlott kabát!
Keresni nincs mit hidd el odaát
itt megosztozunk lecsorgó mézemen