Egy festőhöz
(Álmomban kutyával futottam...)

 

Még, még színeket nekem és zenét!
Úgy akarom valónak élni újra
hogy a vásznak szélén patakként túlfolyó
karmazsinvörös artériák cserjékké, fákká
ág-bogakká konvertálva önmagukat
Végül feloldódnak a sötétségben

De addig is futunk
A kivilágított város megszépíti
a szürke vizet és benne minket is
Ajkunkig ér, hideg. Visszaveri
az otthonok üvegszemei mögül szivárgó
halványsárga derengéseket

A folyóból folyhattunk elő
komor kövekből rakott hídláb alatt
a patkány járta rakpart szegleteiből
lettünk teremtve futásra
erdei ösvényen rohanásra
port verő nagy vágtatásra

Véknyat szaggató lihegéssel
szív a fülben zakatolással
megfeszült lépes lüktetéssel
ügetéssel, szilaj szaladással
farkaskörömmel ékes mancson
bársonyos-bütykös szarvasagancson

Vöröslő tincsek szállnak a szélben és
tornádótölcsérré csavarodnak
A hold kegyetlen kékkel öblíti a rőt melegét
Csak a hegyek távol opálos fehérek
de csúcsos fövegük azoknak is azúr
Szarvam törésin növekedni kezd lassan az erdő

Se lombja, se rügye, se bimbaja nincsen
csak virága – grafittal szürke virága
vérrel nedvező virága. Nagy habos-piros
pocsolyákba rendeződünk mi odalenn
a vásznon az évszázados törzs alatt
Látlak. Szemed alatt szeplőcsillagok

Szarus patámat szikla sebezte
Kutya volt egykor – farkasom immár
Avar sem zörren alattunk
tajga üressége sem nehezít
zöldes fénydelej nem magnetizál
e vektormentes éj-repülésben

Az erdő felett Chagall lebeg éppen
hogy átszökkenünk Frida hűlt tetemén
szívéből smaragdszín hegedűvonó
szór átkot porfelleg-utánunk
Lazulik, okkerek, kárminok, bíbortetvek
és ivorhamvak gyűlnek lábnyomainkban

Ki vagy te, mágus? És pokol-palettád
miképpen válhatott díszletévé
kutya-álmodta embervízióknak?
Ki vagy te, ki orrlikból szabadult lelkemet
hajszolod ősi vad futásra
ebekkel együtt vágtatásra?

Még, még színeket nekem és vásznakat!
Tajtékzó tüdőt, szakadó inat
rostokat, csontot, vértolult lépet
izzadt éjszakát, könnyű lépteket
keretül skizoid álmaimnak...
Hadd éljem valóként újra meg!