A vers elnyerte az Ifjúsági Caritas Egyesület 2016-os "Főszereplő emlékeink" című alkotópályázatának irodalmi különdíját.

Szonettek a márkói fahídhoz

 

1.

Csak most tudom, hogy kákás vállakon
Új gerendákban bújik erezet
S a patakon át ifjú palló vezet
Hogy hiányodból nő a fájdalom

Te vén fahíd, terajtad állanom
Valóság volt és most emlékezet
Mert az idő mint tűnt szerelmeket
Magával vitt egy párás hajnalon

Semmivé lett lassú korhadásod
És vénült deszkák között a réseken
Nem szüremlik többé jajgatásod

Harmattól gyöngyös százszorszépeken
Alhatod immár a végtelen álmot
De nem köszöntesz nyári reggelen

2.

A locsogó vizecske alattad
Elcsendesült, csilláma se látszik
Kedve sincsen – megszokásból játszik
Bús békáknak meg hideg halaknak

Úgy van minden ahogy hátrahagytad
Csak épp a molnár új hídon pipázik
Sercintése elúszik a gátig
A malomhoz szótlan visszabaktat

A rostjaidban duzzadó erőt
Napfény szítta, hosszú emberöltők
Mint éhes kutyák a csontból a velőt

Színeket piktorok szép szavakat költők
Szeretnek és szülnek is szeretőt
Fából faragunk koporsót meg bölcsőt

3.

Engem ifjonti vágyam egykoron
A tiédnél vadabb vizekre vitt
Hogy úr voltam magam felett – ne hidd
Úgy nyargaltam szilaj hullámokon

De főmet most te vén fahíd-rokon
Lásd alázattal hajtom mélyre itt
Hisz lettél nékem béke és a hit
És hajlékod lett végül otthonom

Törvénnyel múlik minden érkező
Sorsa hidaknak – sorsa embereknek
Itt nem maradhat egy se létező

A napok mint búzaszem peregnek
Ám mögöttünk is szőke a mező
S a folyók fölött új hidak veretnek