Karjaid közt

 

Az univerzum – mondják – határtalan
így felfoghatatlan kiterjedés
Rejti előlünk célját (ha célja van)
és kozmikus pályáin keringeni
lett közös sorsunk: elrendelés

Az éj mámoros illatoddal teli
és én újra csatlakozni vágyom
lágyan vont ívekkel meghatározott
pulzáló lényedhez űrállomásom

Csitt, figyeld csak!
Hogy vibrál ma minden
A csend nyugvását rezgésben leli
és bőröd is, amint megsimítom
A tenyér szelíd hullámát felveszi

Az univerzum fraktáltermészetű
Parányokban is megmutatkozik
Benned vágyok lenni egylényegű
hogy eltűnjék az “én”, a “most”, az “itt”
Lélegzet-gázok forró viharában
egyetlen apró ponttá sűrűsödve
zuhanok feléd – tehetetlen tömeg
miként az űr ébredése óta
a vonzás törvénye határozza meg

Tejút-távlatú csillagrendszerek
állnak felettünk: titokzatos mezők
Az elektronburkok íme felfeslenek
Mi ruhátlan, vágtázó létezők
vagyunk – oszthatatlan részek
Egyikünk a másikától részeg
Végül feloldódunk az ősrobbanásban
Karjaid közt ébredek a mában