Szerettem volna magamnak hazát…

 

Szerettem volna magamnak hazát
hogy küzdjek érte, hogy védjem igazát
Lobogója alatt könnybe lábadt szemmel
állni, és szeretni tiszta szerelemmel

Mennyire szerettem volna büszke lenni
Tűzbe menni érte, karjában pihenni
Megélni megannyi örömét, kudarcát
Tenyerembe fogni, dédelgetni arcát

Televény talaját ujjammal morzsolni
Harmat vizeiből nagyokat kortyolni
Dús erdei alatt egymagamban járni
Keblemre ölelni, rajongva imádni

Ünneplő palástját szép szavammal szőni
Fiaként születni, férfiúvá nőni
Táltos lova hátán földjét benyargalni
Szívverése lenni, s végül belehalni

Ámde nem kellettek hű fiak e földnek
Egymás életére kurvafattyak törtek
itt, és a holnapot sem biztos hogy megéri
aki önnön magát más mértékkel méri

Elszíttad te vidék megannyi erőmet
Hányszor de hányszor lett elegem belőled
Elcsángáltam olykor – sírva jöttem vissza
Véremet e tájék máig egyre issza

Gyerekként tagadott, kamaszként kergetett
férfiként (gyöngy voltam) disznók közé vetett
És megint, és újra, mindig visszajöttem
ám közben éveim eljártak fölöttem

Ahogy írva vagyon: százszor visszahulltam
és jövőm félannyi sincsen már, mint múltam
Megcsúfolva, vénen állok most e honban
amelynek fia nem, csupán kölyke voltam

Tanulópénzemnek immár híja nincsen
Szereztem volna bár más tudást e kincsen
Amit tanítottál igen drágán adtad
De gyermekeimnek hazudni miattad
Nem fogok!