Törött Bobi és a morcos portás

 

Túl a Balaton északi partján, de a Bakony lábaitól még innen, állt valahol egy iskola. Öregecske volt már, majdnem száz esztendős. Kora azonban nem látszott meg rajta, mivel a közelmúltban szinte teljesen felújították. Falait kellemes halványsárgára festették, a tetőn vidám cserepek mosolyogtak, az ereszcsatornák selymes fényű ezüst siklóként futottak körbe alattuk. Az ablakok makulátlan üvegén vidáman csillant meg a délelőtti nap. Odabent is új volt szinte minden. Öröm volt végigszaladni a folyosókon, kettesével szedve a lépcsőket felrohanni a csillagvizsgálóba, vagy hancúrozni egy jót a tornateremben. A gyülekezőben aprócska vonat zakatolt üvegbúra alatt egy terepasztalon. Az osztályokban interaktív tábla várta a kisdiákokat. Friss, üde és hívogatóan izgalmas volt itt minden. A patinás intézmény majd egy évszázadnyi múltjáról alig-alig árulkodott valami. Talán csak az alsósok omladozó vakolatú épületrésze, ami kimaradt a felújításból, és benne Törött Bobi, a környezetismeret-terem matuzsálemi korú csontváza.

Törött Bobit, aki egyidős volt az iskolával, eredetileg csak Bobinak nevezték. Akkoriban még neki is kétszázhat csontja volt, mint minden rendes emberi csontváznak. Bobi alapvetően boldog és felhőtlen csontvázéletet élt. Hamar hozzászokott, hogy a gyerekek tréfálkoznak vele, rettegnek tőle, vagy éppen gúny céltáblájává teszik. Merthogy a nebulók már a múlt században is hajlamosak voltak a csínytevésre, és a csontvázak különös hangulata is éppúgy vonzotta őket, mint manapság. Bobi fejébe sapkát húztak, arcára szemüveget tettek, felöltöztették, kezét rázogatták, pózoltak vele.

Bobi mindezt nem bánta. Ha néhanap mégis elege lett a huncutkodásból, és attól tartott, hogy elveszíti a türelmét, felidézte az iskolai szüneteket. Azok ugyanis borzasztóak voltak számára. Legalább olyan szomorúak neki, mint amilyen vidámak a gyerekeknek. Olyankor a termek és a folyosók elnéptelenedtek, az épületbe beköltözött a csend és a magány. Bobi pedig nagyon egyedül érezte magát. Sőt, néha kissé félt is. A félelmét viszont szégyellte, hiszen csontváz lévén neki magának kellett volna félelmetesnek lennie. Bobi nem tudta, hogy a félelem még a legbátrabbak életének is pont olyan természetes része, mint az, hogy nő a hajunk meg a körmünk, vagy hogy esténként elálmosodunk. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: Bobi egyenesen rettegett az iskolai szünetektől. Ezért aztán szinte mindent elnézett a gyerekeknek. Mindössze egyszer fordult elő, hogy képtelen volt uralkodni magán, mert annyira felmérgesítette valaki.

Azt a valakit úgy hívták: a vörös Botond. Égetnivalóan rossz kölyök volt! Verekedett, hangoskodott, kötekedett. Visszabeszélt, vitatkozott, fenyegette az iskolatársait. A lányok székére rajzszöget tett, hajukat celluxszal a padra ragasztotta. A hógolyókba követ gyúrt, hogy sérülést okozzon a többieknek. A homokozóba belepisilt, a focikapu hálóját a bicskájával kivagdalta. Az igazgató bácsi biciklijének kerekeit többször leeresztette. A tanári szoba kilincsét kutyakakival kente be, a nyitva felejtett ablak mögött lógó függönyre pedig bogáncsokat dobált. Néhányan tudni vélték, hogy egyszer még aláírást is hamisított, mi több, lopásra vetemedett! Nos, ilyen és ehhez hasonló dolgok tarkították a vörös Botond bűnlajstromát, amiket bizony már nem lehetett szimpla csínytevésnek minősíteni. A kicsapatása küszöbön állt. Törött Bobi balszerencséjére azonban túl későn következett be. A csontvázat aligha vigasztalta, hogy ő volt a vörös Botond utolsó áldozata, aki miatt aztán tényleg mennie kellett a suhancnak az iskolából.

A baj a nagyszünet után következett be. A diákok beözönlöttek a környezetismeret-terembe, és nagy zsivajgással várták a tanító néni érkezését. Pár perc volt csak hátra az óra kezdetéig, és a vörös Botond úgy gondolta, ennyi idő pont elég egy jó tréfára. A sarokban álló Bobihoz lépett, vállon veregette, majd lehúzta alsó állkapcsát, amit két oldalt spirálrugók rögzítettek a koponyához. Bobi azt hitte, hogy szokás szerint rágógumi, szendvics, esetleg egy szál ropi kerül majd a szájába, és bár tartott a vörös Botondtól, azért izgalommal vegyes kíváncsisággal várta a fejleményeket. A vásott kölyök azonban nem rágót, ropit vagy ilyesmit húzott elő a zsebéből, hanem egy félig elszívott cigarettát! Bobi rémületénél csak a felháborodása volt nagyobb. Szédülni és émelyegni kezdett, a feje belesajdult már a gondolatába is mindazoknak a kórságoknak és nyavalyáknak, amiket ez a bűzlő, undorító rudacska okozhatott.

– Hát ezt már nem! – gondolta magában, és minden bátorságát összeszedve beleharapott a vörös Botond ujjába, amint az a szájában matatott a cigarettavéggel. A suhanc felkiáltott fájdalmában, és megpróbálta visszarántani a kezét. A spirálrugók azonban nem engedtek.
– Segítség, segítség!!! – üvöltözte a vörös Botond. Ám a teremben nem ült senki, akinek megesett volna a szíve a kétségbeesetten kiabáló kölykön. Nem akadt egyetlen gyerek sem, akit Botond legalább egyszer ne gúnyolt, csúfolt vagy bántott volna. Mindenkiben ott sajgott valami, és ez a sajgás azt suttogta: „Hagyd csak, megérdemli a kutyaütő!” A padokból tehát kizárólag Bobi-szurkolók figyelték izgatottan a párbaj kimenetelét. A vörös Botond megértette, hogy nincs aki a segítségére siessen, és kénytelen lesz egymaga cselekedni, ha szabadulni akar szorult helyzetéből. Szeme már könnybe lábadt a kíntól. Utolsó erejével felemelte szabad kezét, és hatalmas csapást mért Bobi lapockájára. A csontvázat tartó állvány nagy robajjal zuhant a földre, és a környezetismeret-terem padlóján kétszázhat csont gurult szanaszét. Ekkor lépett be a tanító néni. A látványtól először kedve lett volna elájulni, de kisvártatva úrrá lett a helyzeten.

A vörös Botondot a történtek miatt eltanácsolták az iskolából. A károkozást (aminek megtérítésére a szüleit kötelezték) még szemenszedett hazugsággal is tetézte: Nem átallotta azt mondani, hogy az ujján található sérülés a csontváztól származik! Ki hallott már ilyet, hogy egy szemléltető csontváz harapjon? Ennek a kölyöknek elment az esze! (Ha volt neki valaha egyáltalán...) Elmegyógyintézetben van a helye, nem iskolában. Majd még bekattintja a többieket is, hiszen úgy tartja a mondás, hogy egy bolond százat csinál. Máris vannak követői az osztályban, akik szintén elhiszik, hogy egy csontváz harapni tud! (Mert állítólag a saját szemükkel látták.) Ilyen és ehhez hasonlatos mondatok hangzottak el akkoriban a tanári szobák zárt ajtajai mögött...

Bobi maradványait elszállították az iskola műhelyébe. Majdnem egy hónapot töltött ott. Ennyi időbe telt, hogy újra összerakják, és az összes rugót, csapszeget meg tengelyt a megfelelő helyre visszaillesszék. Azokat a csontokat, amelyek az esés következtében eltörtek, speciális ragasztó segítségével állították helyre. Hosszú és bonyolult munka volt, de siker koronázta. Bobi majdnem régi fényében ragyogott, amikor a kerekes állványon visszatolták a környezetismeret-terembe. Azért csak majdnem, mert a baleset során kétszázhat csontjának egyike nyomtalanul eltűnt. Bal térdkalácsát egyszerűen elnyelte a föld. Nem is került elő soha többé.

Ez az apró hiányosság sem a diákokat, sem a tanárokat nem zavarta. Ha valakit nagyon érdekelt, hogy miként néz ki egy bal térdkalács, akkor megnézte tükörből a jobb oldalit. Ők ettől még Bobit ugyanúgy szerették, mint annak előtte. Mindössze annyi változott, hogy a neve elé biggyesztették a „törött” jelzőt. Népszerűsége mit sem csökkent a baleset óta. Sőt, valamiféle tisztelet kezdte övezni, ami joggal illette meg, hiszen neki köszönhette az iskola, hogy a vásott vörös Botondtól végül megszabadult. Botondra Bobi nem emlékezett. Az esés következtében ugyanis akkora ütés érte a koponyáját, hogy a baleset bizonyos körülményei egyszerűen kihullottak belőle. Ő csak annyit tudott, hogy járt ide régebben egy Botond nevű iskolai rém, akinek a balsorsát köszönheti.

Mert annak a látszólag jelentéktelen csontocskának a hiányát Törött Bobi balsorsként, igazi tragédiaként élte meg. Minden alkalommal, amikor a gyerekek hazamentek az iskolából, és csend ülte meg az épületet, Törött Bobi koponyájában hirtelen előtérbe kerültek és hangossá váltak a napközben eltemetett gondolatai. Ott fájtak, furakodtak, mardostak szüntelenül mindaddig, amíg újra el nem nyomta őket a vidámító gyerekzsivaj: Miért nem lehet nekem is ugyanannyi csontom, mint minden rendes csontváznak? Hát mit vétettem, hogy az én kisdiákjaimnak kétszázöt csonttal kell megelégedniük, amikor a szerencsésebb gyerekek kétszázhatban gyönyörködhetnek?! Ó jaj, hát hogy nézhetek így tükörbe, hogy lehetnék így boldog csontváz? Nyomorult, szerencsétlen kriptaszökevény vagyok! Mit nem adnék egy bal térdkalácsért! Talán még az iskolai szüneteket is félelem és panaszszó nélkül tudnám viselni, ha megint két térdkalácsom lehetne!

Törött Bobi bánata és rendszeres sopánkodásai meg sirámai éjszakánként átitatták az iskola falait, nappal pedig kiáradtak azokból. Néhány kisgyerek érezni vélte, hogy valami keserűség lebeg Bobi közelében a levegőben, de a furcsa jelenséggel nem tudtak mit kezdeni. Törött Bobi pedig nem beszélt róla, hogy mi nyomja a szívét. Sőt, semmiről sem beszélt. Nem is moccant. Főképpen pedig soha többé nem harapott. Dehogy adta ő jelét, hogy neki is lelke van, hogy ő is érző lény! Esze ágában sem volt megint bajba keveredni. Elképzelni sem tudott szörnyűbbet annál, hogy egy újabb kalamajka miatt ismételten eltávolítsák a gyerekek közeléből. Még a végén veszélyesnek minősítenék, és soha többé nem kerülhetne vissza az alsósaihoz!

Szótlanul és észrevehető reakciók nélkül élte hát tovább az iskolai csontvázak életét. Az órák alatt oktatta, a szünetekben szórakoztatta a szívének oly kedves kisdiákokat. Az éppen aktuális hóbortoknak megfelelően beöltözött orosz katonának, indiánnak, jedi lovagnak, zombinak (ezt különösen szerette), kalóznak, nindzsának vagy pókembernek. Pózolt, modellt állt fényképekhez, rágót rágott, rémisztett, ijesztgetett, legózott, okostelefonált. Az évek közben csak peregtek sorra. Az alsósok rendre felsősök lettek, a felsősök kirepültek. Tanárok, igazgatók, pedellusok és portások váltották egymást. Törött Bobi a maga hiányosságával és eltitkolt érzéseivel lassanként intézmény lett az intézményben. Híre, neve és múltja lett. Apák meséltek róla kisfiaiknak, nagyapák adomáztak hiányzó térdkalácsáról a családi események alkalmával egy-egy pohárka bor mellett. Törött Bobi életében pedig mindez idő alatt semmilyen jelentős esemény nem történt. Egészen addig az emlékezetes karácsonyig, ami a morcos portás megjelenését követte.

A morcos portás nevéhez méltóan morcos volt. Sőt, egyenesen mogorva. Bozontos szemöldökéhez, amely mindig haragos jelleget kölcsönzött amúgy sem barátságos arcának, alácsüngő harcsabajusz társult. Hosszú, ősz sörénye úgy lobogott utána amerre csak járt, mint üstökös nyomában a csóva. Mosolyogni nem látta soha senki, és a szavát is ritkán lehetett hallani. Magának való vén vadkan volt. Ijesztő figura, akiről az ember fel sem fogta, hogy hogyan kerülhet egy iskola alkalmazásába. A nyolcadikosok vele ijesztgették a kicsiket, mondván: szabadidejében alsósokat eszik! Mindez nyilvánvalóan nem volt igaz, de sokakban felmerült a kérdés: Mi van, ha mégis...?

Hogy a morcos portás mikor bukkant fel először az iskolában, azt pontosan senki sem tudta megmondani. Egyszer csak ott volt és ott is maradt. Kísértett a folyosók homályos szegletében, az iskolaudvar bokrai mögött, de rendszeresen felbukkant a tantermekben és a szertárakban is. Törött Bobit egyszer jó alaposan szemügyre vette. Percekig méregette tetőtől talpig. Bobi úgy remegett a tekintetétől, mint a nyárfalevél. Ha lett volna velő a csontjaiban, még az is belereszketett volna azokba a pillantásokba!

A morcos portás mindenkiben félelmet ébresztett. Rémület követte, amerre csak járt. És mégis: a nyomában valahogy helyreálltak, megigazultak a dolgok. A tíz éve lehullott vakolatfolt egyik reggelre eltűnt. Helyére tükörsima gipsz- és festékréteg emlékeztetett, amit talán észre sem vett volna senki, ha nedvessége miatt nem sötétebb egy árnyalattal a környezeténél. Az elferdült képek vízszintbe álltak, a meglazult csavarok visszaszorultak, a csap csepegése elapadt. Görbe szögek egyenesedtek ki, lötyögő széklábak feszültek meg, az udvar kavicsában napról napra kevesebb lett a szemét. A morcos portás mindent megcsinált és mindenhez értett. Ő maga volt a megtestesült ezermester. Hegesztett, fűrészelt, esztergált, reszelt. Ha olyan problémával találta magát szembe, ami láttán a legtöbb szaki tehetetlenül széttárta volna a kezét, ő harcsabajszát simogatva hümmögni kezdett, és rövidesen előállt valami ötletes megoldással. Képes lett volna egy autó motorját a kipufogón keresztül kicserélni. A kazánt fél óra alatt javította meg, és amikor a negyedikesek felborították Jóska bácsi, az igazgató kerékpárját, annak a letört tükrét is pillanatok alatt rendbe tette.

Mindezt azonban kevesen vették észre. A morcos portás pedig nem csinált magának hírverést. Nem keresett elismerést vagy dicséretet. Csak tette a dolgát csendben, láthatatlanul. Jótéteményeiről Törött Bobinak sem volt tudomása, és bizony elővette a hideglelés, amikor a küszöbön álló téli szünetre gondolt. A morcos portás elmagányosodott öregember lévén több időt töltött az iskolában, mint otthon (ha ugyan volt neki otthona), és Törött Bobi semmi pénzért nem akart egyedül maradni vele az elhagyott épületben.

A téli vakáció azonban mit sem törődött holmi csontvázak félelmeivel, és a szokott időben beköszöntött. Az iskola elnéptelenedett, Törött Bobi pedig túlélő üzemmódba helyezte magát. Belesüllyedt a szünidei bánatba, és jobb dolga nem lévén, a hátralévő napokat számolgatta, vagy hiányzó térdkalácsa felett búslakodott. Néha elgyönyörködött a tanári asztalon álló feldíszített karácsonyfában, és arra gondolt, hogy ha ő nem is, de legalább a gyerekek most boldogok. Ez a tudat kissé jobb kedvre derítette. Már-már vidámság vett erőt rajta, amikor meghallotta a morcos portás lépteinek folyosóról beszűrődő neszét. Összerezzent. Az öreg járt már erre a szünidő alatt, de akkor nem nyitott be a környezetismeret-terembe, hanem megállás nélkül tovább haladt. Talán most is így lesz – biztatta magát Törött Bobi. És valóban, a csoszogó léptek lassan elhalkultak.

Bobi megkönnyebbülten nézett ki az iskola ablakán. A sárga lámpák fényében meg-megcsillantak a komótosan szállingózó, kövér hópelyhek. A sötétben is fehér volt minden. Szeplőtlen tiszta és fehér.  A látványt még varázslatosabbá tették a színes izzók üvegen tükröződő csillámai. Este volt. Csodálatos karácsony este. Törött Bobi mintha egy csengő távoli csilingelését is hallani vélte volna. A csengőszó egyre tisztábban és élesebben bontakozott ki a megszokott neszek egyvelegéből. Szinte úgy, mintha a folyosóról jönne. Vagy egyenesen az ajtó túloldaláról...

Kulcs csikordult, zár nyelve kattant. Az ajtónyílásban a morcos portás tagbaszakadt alakja tűnt elő. Törött Bobi úgy érezte, hogy az ájulás környékezi.
– Boldog karácsonyt, öreg cimbora! – Morogta a harcsabajusz. Majd habozás nélkül Bobihoz lépett, és nekiszegezte a kérdést: – Megismersz még?
A csontváz torkán annyi hang sem jött ki, hogy segítségért kiáltson, nemhogy a kérdésre válaszolni tudott volna. Csak némán és rémülten ingatta a fejét.
– És erre sem emlékszel? – faggatta tovább a férfi Bobit, orra elé tolva a mutatóujját, amin még fél évszázad elteltével is jól kivehető volt az egykori harapás nyoma. Bobi most már biztos volt benne, hogy itt a vég. Hiszen a morcos portás nem lehet más, mint a vörös Botond! Eljött, hogy bosszút álljon a kicsapatásáért, és hogy őt ízzé-porrá zúzza!

A férfi azonban, aki valóban nem volt más, mint a vörös Botond, illetve most már ősz Botond, egészen békésnek tűnt. Kényelembe helyezte magát a tanári asztalon, közvetlenül a karácsonyfa közelében, és komótosan, mint akinek rengeteg ideje van, mesélni kezdett:
– Tudod Bobi, a térdkalácsodat, amit iskolaszerte hiába keresett mindenki, én loptam el. Egyszerűen zsebre vágtam a zűrzavarban, ami úrrá lett az osztályon, amikor darabokra hullottál, és a tanító néni benyitott. Sokáig őrizgettem még azt követően, hogy kirúgtak. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi volt a szándékom vele. Később azután megfeledkeztem róla, és most, amikor életem alkonyán ismét fontos lett számomra, már nem találtam sehol. Nagyon szerettem volna jóvátenni, amit ellened elkövettem, és elhatároztam, hogy visszaszolgáltatom neked. Tűvé tettem érte mindent, de hiába. Kénytelen voltam készíteni egyet. Itt van, fogjad!

A morcos portás ezekkel a szavakkal egy csodálatosan szép térdkalácsot húzott elő a zubbonyából, és Bobi felé nyújtotta. Elefántcsont – tette hozzá. A csontváz épp elég időt töltött már az iskolában, és aligha létezett olyasmi, amiről ne hallott volna. Így pontosan tudta azt is, hogy az elefántcsont micsoda ritka, nemes és drága anyag. A térdkalács gondos, kifogástalan megmunkálása pedig igazán túltett mindenen! Ilyen kincse talán még a királynak sincsen – motyogta elérzékenyülten Bobi, és szipogva törölgette az üres szemgödreiből kicsorduló könnyeket.

A morcos portás pedig előrántotta az övén viselt bőrtokból a svájci bicskát, amihez úgy ragaszkodott, hogy még az ágyába is magával hordta éjszakára, és mire Törött Bobi felocsúdott, valamelyik ügyes szerszámmal már a helyére is illesztette az újdonsült térdkalácsot. Éppen befejezte a műveletet, amikor megkondultak az éjféli misére hívó harangok. Csengésük-bongásuk úgy úszott tova a téli levegőben, mint hirtelen hallhatóvá vált, csupa jóságos rezgésekből álló szeretet. Bekúszott minden házba, be az ablakon, a kéményen, a küszöb alatt a réseken. Be az öreg iskola összes zegébe és zugába, színültig megtöltve a környezetismeret-termet is. Hullámai körülölelték a tanári asztalon békésen üldögélő két furcsa alakot: a morcos portást, és Törött Bobit, aki immár nem volt törött.

A műremeknek is beillő elefántcsont térdkalácsot a januárban visszatérő kisdiákok eleinte észre sem vették. Bobi arckifejezése viszont azonnal szemet szúrt egyiküknek, egy bizonyos Bendegúz nevű negyedikesnek, aki a csontváz sorsát mindig is a szívén viselte. Bendegúz meg mert volna esküdni rá, hogy Bobi sárgásfehér ábrázatán valamiféle belső derűről és felhőtlen boldogságról árulkodó, letörölhetetlen mosoly ül. Még annak ellenére is, hogy a csontváz híján volt a mosoly bizonyos kellékeinek, úgymint arcizmok, bőr, idegek és ajkak. Ám abban, ami a mosolyhoz igazán és legjobban szükségeltetik, Bobi már nem szenvedett hiányt.