Hanga

 

Hanga holttestét a várostól délre vetette ki magából a folyó. Úgy tíz kilométerre a régi hídtól, ahol a meder kanyarogni kezd, és kiszámíthatatlan örvények rántják tölcsérbe a hullámokat. Mindjárt ennek a szakasznak az elején ott van az a víz alatti zátony, amin rendre fennakad minden hordalék, letört faágak, sás, nád, haltetem, elveszített vagy tönkrement horgászfelszerelés, és persze a folyóba hányt töméntelen emberi szemét. Árvíz idején az elsodort állatok felpüffedt teteme is itt szokott partot érni. Most azonban nem volt szó áradásról. A folyó meglehetősen alacsonyan járt, már csak ezért sem csoda, hogy a különös csomag oly könnyedén megfeneklett.

A bekötözött szájú, baljós küllemű zsákra egy vén rabsic lett először figyelmes. A tilosban járt akkor is, így hát eszébe sem jutott rendőrt hívni. Pár óra múltán egy fiatal lányka sétált arra újfundlandi kutyájával. Az eb, akinek minden egyes sejtjében ott lakozott a vízből mentésre való késztetés, nagy örömmel ragadta meg az emberszerű, és masszív illatfelhőt eregető csomagot, hogy a gazdi lábaihoz hurcolja, vagy legalább teljesen a partra, minél távolabb a fövenyt nyaldosó hullámoktól, nehogy azok újból magukkal ragadhassák. Hangán azonban sem a kutya, sem annak gazdája nem segíthetett. Nem tehettek semmit a helyszínre érkező mentősök sem. Egyszerűen túl késő volt már. Túl késő.

Akkoriban akadt pár tisztázatlan haláleset az országnak ebben a vadkeleti szegletében. A délszláv válság számos veteránja, pontosabban szólva  katonaszökevénye nálunk látta biztosítottnak a jövőjét. Ezen harcedzett alvilági kalandorok némelyike olyan könnyedséggel oltott ki emberéletet, mintha csak egy gombot nyomott volna meg a tévé távirányítóján. A harcok csitultával, a zsoldosévek elmúltával más megélhetés után kellett nézniük. A munkához nem fűlött a foguk. Háborús bűnösökből békebeli bűnözőkké avanzsáltak, és a magyarországi kenyéradó gazdák tárt karokkal fogadták őket, a fegyvereikkel együtt. Hamarosan elvegyültek a szürke sereg katonái között, akiket biztonsági őrként emlegetett a nappali világ, és behajtóként, verőemberként vagy ítélet-végrehajtóként az éjszakai élet.

Kemény idők jártak magyar honban. Egy aprócska érdeksérelem már elég volt ahhoz, hogy autók, otthonok, éttermek vagy bárok kapjanak lángra, emberek tűnjenek el nyomtalanul. Megesett, hogy egy egész család vált géppuskasorozat áldozatává, gyerekestől és háziállatostól, de még a város főterén is felugattak néha a fegyverek a sötétség leple alatt. A kiskirályok magánhadseregének tagjai hivatalosan a szórakozóhelyek biztonságára ügyeltek, ám ez sok esetben csak a szombat éjszakai "szabadedzés" lehetőségét jelentette számukra. Nem múlt el hétvége súlyos testi sértés nélkül, és az áldozatoknak ritkán volt nagyobb bűne annál, minthogy a kidobók kinézték maguknak, azután pedig "mögadták neki". Előfordult, hogy a buli túl jól sikerült, és a szerencsétlen edzőpartner nem élte túl a meglehetősen egyoldalú küzdelmet. Ilyenkor szépen kifektették a vasúti sínre. Azután, ha hajnal felé átrobogott rajta pár megatonna, már nem volt olyan könnyű a gyilkosságot bebizonyítani.

A város sokat látott rendőrsége joggal feltételezett bűncselekményt Hanga esete kapcsán is. Az mindenképpen okot adott a gyanúra, hogy akár öngyilkossági szándékkal veti magát a folyóba valaki, akár egy baleset révén veszik bele, zsákba kötözni a legritkább esetben szokta magát. Mivel nem akadt egyetlen szál, egyetlen nyom sem, amin a hatóság elindulhatott volna, a lakosság segítségét kérték. Hanga bizarr vízihulla-portréját közzétették a helyi lapokban. Mi tagadás, nem a legjobb formáját mutatta szegény, de én még ebben az állapotában is ráismertem. Őszintén szólva megfordult a fejemben egy röpke pillanat erejéig, hogy felemelem a telefont, és elmondom Hangáról azt a keveset, amit tudok. Azután gyorsan elhessegettem magamtól a gondolatot, mert felidéződött bennem annak a néhány alkalomnak az emléke, amikor a rendőrséggel dolgom akadt. Függetlenül attól, hogy sértettként vagy tanúként kerültem a látókörükbe, az eredmény mindig ugyanaz volt: Végeláthatatlan bürokratikus hercehurca, több órányi várakozás, dilettantizmus, gyanúsítgatás, vegzálás, esetenként fenyegetés. Köszöntem, inkább nem kértem belőle. Segíteni amúgy sem tudtam volna senkinek. És különben is, hogyan magyaráztam volna el, hogy ki volt, és mit jelentett nekem Hanga? Mondtam volna azt a nyomozóknak, hogy ugyanazon karasz tagjai voltunk?

Kurt Vonnegut írja a Macskabölcső című regényében, hogy az emberek bizonyos csoportokba szerveződnek, melyeknek karasz a neve. Egyazon karasz tagjai Isten akaratát cselekszik, ugyanazon cél felé tartanak, ám mindennek nincsenek a tudatában. A tagok a vak véletlen által kezükbe adott eszközök révén jutnak el a saját karaszukba. A karasz határait, vagy célját kutatni hiábavaló tevékenység. Az pedig, hogyha az életünk minden különösebb ésszerű ok nélkül összegabalyodik valaki más életével, szinte biztos jele annak, hogy az illető a karaszunk tagja.

Hanga élete és az én életem egészen különböző szálakon futott. Talán még azt sem jelenthetem ki, hogy bármilyen értelemben közünk lett volna egymáshoz. Szót mindössze egyetlen alkalommal váltottunk. És mégis, a múló évekből építkező DNS spiráljaink újra és újra egymáshoz értek, periodikusan összekapcsolódtak bizonyos pontokon, hogy azután megint szétváljanak, eltávolodjanak egymástól, egyaránt nyitva hagyva egy újabb kötés későbbi kialakulásának, és a soha viszont nem látásnak a lehetőségét.

Az első összeakadásunk az ausztriai Badenben történt. Jómagam az idilli biedermeier városka kaszinójában dolgoztam akkoriban. Fiatal krupié voltam még, és nem is tudatosult bennem, hogy micsoda szerencse fogadott a kegyeibe, amikor lehetőségem nyílt Európa, de talán az egész világ egyik legelőkelőbb kaszinójának alkalmazásába állni, még ha csak egy kiküldetés idejére is. Mert kétségtelen, hogy Monte Carlo, Las Vegas vagy akár Makaó is lenyűgöző templomokkal csalogatja Fortuna istenasszony szolgáit, de a stílusnak, az ízlésnek és a művészeteknek ez a csodálatos, harmonikus összessége, amely oly pikánssá fűszerezi a játék izgalmát, sehol a világon nem tapasztalható meg, csakis ebben a Bécsi Erdő ölelésében szerényen meghúzódó paradicsomi városkában. Kristálytiszta itt a levegő, az Alpok hideg leheletét távol tartják a Wienerwald faóriásai, a Pannon vidékről érkező kellemes meleg viszont könnyedén talál utat errefelé. Az egykori császári pihenő- és fürdőhely maga a megelevenedett történelem és kultúra. Az ember még csak meg sem lepődne, ha váratlanul Beethoven vagy Mozart telepedne  kávéházi asztalkája mellé, miközben habos kávéját szürcsölgetve mélázik a békés, langyos délutánon. De említhettem volna világhíres festőket, építészeket, vagy az operaélet prominenseit is. Mindez a sajátosan elegáns, ám mégis fesztelen atmoszféra nem csak a város utcáit és tereit itatja át, de bőséggel árad a kaszinó falaiból is. Noha az öltözködést itt a szokásosnál szigorúbb előírások szabályozzák, ritkán fordul elő, hogy valakit figyelmeztetni kell a hely szellemiségéhez nem méltó viselete okán. Az emberek ösztönösen tudják, érzik, hogy mi ildomos és mi nem. Baden illemkódexét nem szokás magyarázni, az olyan magától értetődő a hely szerelmeseinek, mint mondjuk az olaszoknak a lakáskultúra. Arra a rövid időszakra, amit volt szerencsém a badeni kaszinóban krupiéként eltölteni, a mai napig úgy emlékezem vissza, mint pályafutásom legszebb periódusára, és egyben csúcspontjára. Még annak ellenére is, hogy a későbbiekben megadatott jóval magasabb pozíciókat betöltenem, és ennek folytán az anyagi jólétnek felsőbb dimenzióit is megtapasztalnom.

Hangos szó, vita vagy veszekedés soha, egyetlen alkalommal sem háborgatta a patinás épület békéjét, harmóniáját. Vendég és személyzet kölcsönös tiszteletben tartotta egymást, és ezt megjelenésével, ruházatával és viselkedésével is igyekezett kifejezésre juttatni. Baden volt az öreg kontinens előkelőségének és eleganciájának a gyújtópontja. Itt még az is fényűző életvitelt folytató arisztokratának érezte magát egy kis időre, akinek bizony fillérre (pontosabban Schillingre) ki kellett számolnia, hogy mekkora összeget szánhat Fortuna perselyébe. Ha pedig odalett az aznapi ellátmány, akkor sem érezte kisemmizve vagy becsapva magát senki. Panaszszó semerről sem hallatszott, mert a badeni kaszinóban töltött estét fedező összegre úgy illett tekinteni, mint egy színházjegy vagy operai belépő árára. Az ellenérték a szórakozás, amit így is, úgy is megkap az, aki ide beteszi a lábát. Egy esetleges nyeremény csak hab lehet a tortán, arra garancia sehol a világon nincsen. Aki pénzért megy egy ilyen kaszinóba, az eltévedt. Badenben a szerencsejáték valóban játék volt. Élvezetes, szórakoztató, nemes játék. Nem pedig betegség.

Nos ebben a közegben, ebben a Fortuna-szentélyben figyeltem fel valamelyik este egy furcsa párra. Egészen pontosan a pár hölgytagjára, mert a férfi a mindig makulátlan szürke öltönyében, őszülő halántékával és kimértségével olyannyira beleillett a környezetébe, hogy ha valaki meg akarta volna mintázni a tipikus badeni kaszinóvendég alakját, hát nyugodt szívvel modellül választhatta volna. A nő azonban valamiért kilógott a sorból. Sokáig hiába törtem a fejemet, képtelen voltam megmondani, hogy miért. A ruha, amit viselt, csinos volt ugyan, de semmi esetre sem kihívó vagy közönséges. Háttal állt nekem, meglehetősen kellemes látványt nyújtva, mintegy tíz méterre az én asztalomtól. Amerikai rulettet játszott, és tétjeit saját kezűleg helyezte fel a tablóra. Ehhez néha-néha nyújtózkodnia kellett. Valahányszor lábujjhegyre ágaskodott, még inkább szembetűnt, hogy mennyire karcsú és formás bokái vannak. Diszkrét, krémszínű trotteur cipőt viselt, amely egyfelől tökéletesen passzolt öltözékéhez és manikűrjéhez, másfelől bizonyos időtlen érzékiséget, ugyanakkor megközelíthetetlenséget is sugárzott. Már-már megnyugodtam a gondolatban, hogy a nő csak a lábbelije folytán szúrt szemet, amikor észrevettem még valamit. A játékstílusa volt az.

A klasszikus rulettkereket két szériára, és a közéjük mindkét oldalról beékelődő "árva" számokra (Les orphelins) szokás felosztani. A szériázás – ideértve az árvák megjátszását is – olyan alapismeret, amit már a krupiéiskolák első osztályában a nebulók fejébe vernek, és valószínűleg a vendégek között sem akad olyan, aki a mibenlétével tisztában ne lenne. Frau Wagenhoffer kizárólag Orphelins-t játszott, de csak azokban a körökben, amikor az előző szám is az árvák közül került ki. Egyszerű, mondhatni unalmas szisztéma volt, és sehogyan sem sikerült összeegyeztetnem azokkal a jellemvonásokkal, melyeket a nőről gesztusai és megjelenése alapján feltételeztem. De meglepő módon Wagenhoffer asszony ebben a szimpla, monoton játékocskában is olyan élvezetet talált, hogy a világ mindenestől megszűnt körülötte. Ez a  keleti mestereket is megszégyenítő koncentráció, ez az egyetlen dologra irányuló, kirekesztő és végletekig felfokozott figyelem, a történések maradéktalan át- és megélése volt az, ami őt feltűnővé, izgalmassá tette. Frau Wagenhoffer játékát figyelve az emberben önkéntelenül felmerült a kérdés: Mit nyújthat egy ilyen mentalitású nő az ágyban?

A választ azonban a jelek szerint csak Herr Wagenhoffer tudta. Felesége ugyanis soha nem bocsátkozott a legkisebb flörtbe sem. Kihívó magatartásnak még a gyanújával sem vádolhatta senki. Inkább volt hűvös, mint közvetlen. Ha a mindennapi kommunikáció részeként szemkontaktusba bocsátkozott valakivel, kínosan ügyelt annak időtartamára, nehogy egy pillanattal is tovább tartson a kelleténél, és feltételezésekre adhasson okot. Olyan úri hölgy benyomását keltette, aki jó neveltetésben részesült, és ez messziről lerítt róla. Egyetlenegyszer sem adta jelét, hogy a férjén (és a játékon) kívül bárki vagy bármi felkeltette volna az érdeklődését. Ennek ellenére többen felfigyeltek rá, és Wagenhoffer úrnak bizony akadtak irigyei úgy a vendégek, mint a személyzet tagjai között. (Ebben talán szerepe volt annak a jelentős értéket képviselő ausztriai autókereskedés-hálózatnak is, amit a férfi magáénak tudhatott.)

Jómagam választott hivatásom, a mindig valami újnak a megismerésére irányuló késztetéseim, illetve szűnni nem akaró kalandvágyam kapcsán gyakorta, és hosszabb ideig tartózkodtam külföldön. Az idegenbeli utazás az embert számos tapasztalattal és megfigyeléssel gazdagítja. Utóbbiak közül az egyik az volt, hogy ha valahol valamiért, közelebbről meg nem határozható okból feltűnt nekem egy nő, arról előbb vagy utóbb kiderült, hogy magyar. Nem volt ez másképp Frau Wagenhoffer esetében sem.

A Badenben tölött utolsó estémen történt. A francia rulett cilinder székében adtam éppen szolgálatot, viszonylag közel ahhoz az asztalhoz, ahol a Wagenhoffer házaspár játszott. Az asszony a szokásos módon, lábujjhegyen nyújtózkodva, saját kezűleg pakolta fel az árvákat. A fránya trottőrsarok pedig, amint viselője visszaereszkedett a földre, megadta magát, és eltörött. Hűtlenül kifordult gazdája alól, majd megpihent a süppedős szőnyegen. Korán volt még, kevesen lézengtek a házban. A kaszinó szokásos alapzaja, az andalító szalonzenének, a zsetonok csörgésének, a golyók pattogásának és az automaták csilingelésének halk beszélgetéssel vegyülő duruzsolása  alig-alig volt hallható. Így tisztán érthettem Frau Wagenhoffer szavait, amikkel a kellemetlen malőrt kommentálta:
– A fene egye meg!
Egy pillanatra enyhe pír látszott az arcán amiatt, hogy kissé elragadtatta magát, de gyorsan visszazökkent a régi kerékvágásba. Megvárta, amíg a golyó beesik, majd az asztal alá hajolva lehúzta a tönkrement lábbelit annak párjával együtt. A két cipőt diszkrét mozdulattal beljebb rúgta, és mintha mi sem történt volna, folytatta tovább a rulettezést.

Arra az istenkáromlásra, hogy a badeni kaszinó patinás épületében valaki mezítláb vetemedjék játékra, valószínűleg nem volt még példa a történelemben. Bármibe le mertem volna fogadni, hogy perceken belül előkerül majd egy arra hivatott személy, hogy az asszonyt a lehető legnagyobb tapintattal felszólítsa a játéktér elhagyására. Még akkor is, ha a kaszinó szabályait messzemenőkig tiszteletben tartó Frau Wagenhoferről volt szó, és nem egy büdös lábú, tornacipős parasztról, aki a jó modorral köszönő viszonyban sincsen. Tekintetbe véve azt a nem mellékes körülményt is, hogy Herr Wagenhoffer bizony jelentős bevételforrása volt a badeni kaszinónak. Hogy mi lett a történet vége, azt már nem tudhattam meg, mert megérkezett az asztalhoz a tournant, és az ilyenkor szokásos, parádézó őrségváltásokra emlékeztető ceremónia elvégeztével a krupiépihenőbe kellett mennem. A szünetet követően az inspektor nem a francia asztalhoz, hanem a pókerterembe irányított, ahol időközben felélénkült a játék. A Wagenhoffer házaspárt azon az estén már nem láttam. Bár érdekelt az eset folytatása, nem tartottam ildomosnak rákérdezni a részletekre sem a kollégáknál, sem az első inspektornál, aki a műszak végén az irodájába hívatott, hogy megköszönje és pár udvarias szóval méltassa a kiküldetés alatt végzett munkámat, és hogy jó utat kívánjon hazafelé, Magyarországra.

Frau Wagenhoffer útja csak esztendők múltán keresztezte ismét az enyémet, méghozzá egy dunántúli kaszinóban, ahová jómagam egy kecsegtető sous-chef pozíció miatt kerültem. Ám ekkor már nem Frau Wagenhofferként, hanem Hanga asszonyként emlegették. Hogy az autókereskedővel mi történt, arról a szerencsejátékok világában mindenki hallott már mendemondákat, ám újdonsült kollégáim megbízhatónak tűnő információkkal is tudtak szolgálni. Wagenhoffer úr két dologgal írta be nevét a kaszinózás törtébe. Az egyik egy saját maga által kreált játék volt, a Zero Spiel nevű klasszikus kombináció némileg átformált változata. Noha mindössze két apró módosításról volt szó, ezek pontos körülírása nemegyszer okozott gondot a többnyelvű kaszinókörnyezetben, főleg olyankor, amikor Wagenhoffer úr golyó közben adta a bemondását. Márpedig ő az az ember volt, aki senkiben sem bízott, így szerette későn tenni a tétjeit. Úgy gondolta, hogy a krupiénak csakis akkor nincs módja "ellene gurítani", ha már útjára indult a golyó. Arról, hogy játékát – feleségéhez hasonlóan – saját kezűleg rakja ki, hallani sem akart. Egyrészt nem tartotta előkelőnek, másrészt szerette biztonságban tudni a tétjeit. A krupiék által felhelyezett nyerő zsetonokra ugyanis hiába jelentkezett rá az asztaloknál alkalmanként felbukkanó hiénák valamelyike, azok nem képezhették vita tárgyát. Azokért a tétekért viszont, amit a vendégek maguk raktak a posztóra, nem vállalt felelősséget senki. Wagenhoffer úr tehát ragaszkodott kacifántos bemondásaihoz.

Igen ám, de a játéktechnikai személyzetnek nem csupán megértenie kellett az announce-okat, de visszaismételni is, valamint felhelyezni az asztalra, méghozzá a golyó beesése előtt. Hosszas magyarázkodásra így sem idő, sem lehetőség nem volt. A bonyolult bemondásokra általában az elutasítás várt. Ám egy Wagenhoffer-kaliberű játékos esetében ezt sem mindig volt tanácsos megtenni. Így történhetett, hogy egy kevésbé szabálykövető krupié alternatív megoldáshoz folyamodott, és a golyó közben beadott, három barokk körmondatban, enyhe akcentussal terhelt német nyelven elmagyarázott játékot, amit egyébként álmából felriadva is ki tudott volna rakni a ház minden alkalmazottja, a következő frappáns módon ismételte vissza:
– Wagenhoffer Spiel – majd kérdőn a chef-re nézett.
Az asztalfőnök mosolygott egyet a bajsza alatt. Tetszett neki a beosztottja leleményessége, és beleegyezőleg bólintott. Wagenhoffer úr úgy érezte, hogy hájjal kenegetik. A bemondás el lett fogadva. Méghozzá az ő nevével! Ez azért már valami, ezt kevesen mondhatják el magukról!

Hát még ha tudta volna, hogy a Wagenhoffer Spiel, mint legújabb sztenderd játék azon melegében ki is lett kommunikálva az összes ausztriai ház felé, de még a magyar leányvállalat kaszinónak irányába is! Hamarosan Európa összes krupiéja ismerte a bemondást, és Wagenhoffer úr egyik döbbenetéből a másikba esett, amint újabb és újabb városokban vették át, és rakták ki hibátlanul a néha már csak tesztelési célból odavetett Wagenhoffer Spielt. Ilyenkor úgy érezte, hogy a zsetonokon kívül is letett valamit az asztalra, még ha mindez nagyon sokba került is neki...

A másik történet, ami által Wagenhoffer úr legendává avanzsált, már kevésbé vidám. Elkapta a gépszíj, és rabjává vált a szerencsejátékoknak. Hamarosan kivetkőzött abból az önmagából, amit én Badenben megismertem. Egyre többet és többet kockáztatott, eszeveszetten ment a veszteségei után. Az autókereskedés-hálózat mesésen jól jövedelmezett ugyan, de a jólétet élvező embernek jóval magasabb tétekben is kell játszania, hogy ugyanazt a bizsergést érezze hazárdjáték közben, mint földi halandó társai. Nem kellett sok időnek eltelnie, és az üzletlánc zsugorodni kezdett. A csillogó-villogó, elegáns autószalonok sorra hamuvá lettek Fortuna oltárán. Azt a néhányat, ami megmaradt belőlük, Wagenhoffer úr felelőtlen kölcsönökkel terhelte meg. Hamarosan bekövetkezett az elkerülhetetlen: a kereskedőt utolérte a teljes anyagi összeomlás. Ekkor már a törvény és a hitelezők elől is menekülnie kellett. Amikor a rendőrök bilincsbe verve elvitték annak a magyarországi kaszinónak a recepciójáról, ahol az utolsó időkben az asztal minimumával kísértette szerencséjét (jobban mondva szerencsétlenségét), Ausztriában már fél éve körözés volt érvényben ellene.

Hanga asszony pedig magára maradt az árváival, melyeket továbbra is kitartóan, és napi rendszerességgel játszott. Hogy a férjével kapcsolatos események mennyire hagytak nyomot a lelkén, szinte lehetetlen volt megállapítani. Továbbra is kimért, elegáns és vonzó maradt. Ám viselkedésének az a tudatosan finomra hangolt elegye, amiben egyaránt felfedezhető volt az arisztokratikus távolságtartás és a finoman borzongató nőiesség, mintha megváltozott volna. Nem tudtam rájönni, hogy mindezt tapasztalom, vagy csupán beképzelem magamnak a körülmények ismerete folytán.

Pár hónap elteltével felbukkant egy idegen férfi Hanga asszony oldalán. Magas volt és szikár. Beszédmódjában szigorú és határozott, viselkedésében fegyelmezett. Olyan, aki parancsoláshoz szokott, és az ellentmondást nem tűri el. Foglalkozására nézve katonatiszt, hobbiját tekintve pedig szerencsejátékos. Eleinte csak a rulettezés hevében sodródtak egymás mellé, azután egyre gyakrabban lehetett őket a bárpultnál, egy-egy pohár pezsgővel üldögélve is együtt látni. Hanga asszony nyilvánvalóan bepasizott. Hogy ebben mekkora szerepe volt Wagenhoffer bebörtönzésének, illetve a kiszabott büntetés időtartamának, azt csak találgatni lehetett. Mint ahogy azt is, hogy vajon elvált-e osztrák férjétől a nő, avagy még esküje kötelékét magán viselve lépett vadházasságra a magyar katonatiszttel. Hasonlóképpen érdekes kérdés volt az is, hogy ennek a kapcsolatnak a létrejöttében mekkora szerepet játszhatott a magány, a támasz nélkül maradottság, és mekkorát a hirtelen megromlott anyagi körülmények, a pénz és az abból fakadó biztonságérzet hiánya.

Ezen a ponton számomra Hanga asszony története megint megszakadt, mivel az élet újabb lehetőséggel kínált meg. Ez az esély pedig nem volt más, mint egy akkoriban nyíló kaszinó, és abban egy gyönyörű kárpitozású, elegáns trópusi fából készült, magas lábú asztalfőnöki szék. Naná, hogy mentem! Boldogan, és kiéhezett ragadozóként vetettem rá magam a kihívásra, amely jellegét tekintve merőben más volt az eddigieknél. Egy vadonatúj ház esetében nem csak a játéktechnikai ismeretek, manuális készségek és egyéb hasonló elvárások terén kell bizonyítani, hanem zökkenőmentes együttműködésre alkalmas csapatokat kell kreálni az eltérő képességű egyénekből, tradíciókat és kaszinókultúrát meghonosítani, vendégkört kiépíteni, tiszteletet és elismerést kivívni. A karrier lehetősége mindezek mellett másodlagosnak tűnt csak. Az új ház mindenben megfelelt az elvárásaimnak, és szinte maradéktalanul beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. A mai napig kellemes érzésekkel gondolok vissza arra a kaszinóra. Sokáig az volt az egyetlen munkahelyem, amire nem fonódott rá a Hanga-történet szála. Legalábbis nem közvetlenül.

Az a mellékszereplő, akinek színre lépése folytán mégiscsak megvalósult valamiféle kapcsolat a saját fabulám és Hangáé között ebben a Duna-parti városban is, nem volt más, mint a katonatiszt. Az új ház már évek óta dübörgött, amikor egy este megpillantottam az asztalok között. Alig ismertem rá. Nem pusztán azért, mert Hanga nem volt vele, hanem amiatt is, hogy csak árnyéka volt önmagának. Egykori büszke tartásának, határozottságának nyoma sem volt már. Úgy somfordált a vendégek között, mint egy beteg kutya, aki észrevétlen szeretne maradni. Első pillantásra súlyos kórral küzdő ember benyomását keltette. De aztán rájöttem, hogy egészen másról van szó. Lecsúszott. Anyagilag és egzisztenciális értelemben egyaránt. Betegséget feltételezni csak annyiban volt helytálló, amennyiben az előrehaladott alkoholfüggőséget annak tekintjük. Nem a kaszinóban ivott, ekkora luxusra nem volt pénze. Már megérkezésekor is rendszeresen abban a részegség és józanság közötti állapotban leledzett, ami a fajtáját olyannyira jellemzi. Amikor már képtelenség annyit inni, hogy berúgjon az ember, és a szeszre nem a kellemes ernyedtség és bódultság miatt van szüksége, hanem mert éppen olyan életfeltétellé vált, mint mondjuk a levegővétel. Örömet már nem okoz, de a hiánya elviselhetetlen.

Ő láthatóan nem ismert meg engem. Miért is ismert volna? Semmit sem jelentettem számára. Csak egy voltam a sok egyenruhás közül, akiket szomorú sorsának beteljesítésére szánt az ég. Néha, amikor az asztalom közelébe vetődött, hogy nevetséges összegű tétjeit megtegye, erős késztetés lett úrrá rajtam, hogy Hanga felől érdeklődjek nála. Szerettem volna tudni, hogy mi lehet a nővel. Azt hiszem, aggódtam érte. De ugyan milyen alapon kérdezhettem volna róla bármit is? És főleg minek? Hát hagytam inkább a fenébe az egészet.

De azért minden alkalommal, amikor a tiszt a játéktérbe lépett, kétszer is körülnéztem, hátha mégis megpillanthatom a társaságában Hangát. Ám az asszony nem jött. És egyszer csak nem jött többé a férfi sem. A helyi újság mindössze egy nyúlfarknyi cikkben emlékezett meg róla. A Duna fölött himbálózva találták meg a holttestét. Egy újabb szerencsétlen éjszakát követően úgy érezte, hogy nincs már hová, és nincs már miért hazamennie. Jobb híján a folyó felé vette az irányt, és kevéssel napkelte előtt levetette magát a hídról. Előtte azonban hurkot kerített a nyakára, a kötél másik végét pedig a korlát lábazatához erősítette. Nyomorultul, kitört nyakkal végezte. A golyó jobban illett volna egy katonához.

Akkoriban az volt a meggyőződésem, hogy a tiszt halála végleg elvarrta életem szövetének azt a szálát is, amit Hangának hívtak. Csak évek múltán derült ki, hogy tévedtem. Addigra már teremfőnökként koptattam a szőnyeget egy patinás fővárosi házban. A magam mögött hagyott esztendők során a szakma iránti rajongásom mit sem csillapodott, sőt talán hevesebben lángolt, mint korábban bármikor. Bizonyára ez az elvakult szerelem tehetett róla, hogy nem láttam meg (vagy csak nem akartam tudomásul venni), a romlás legelső jeleit. Mert a féreg már belefúrta tojócsövét a magyar játékkaszinózás testébe, és azon keresztül petéit is elhelyezte benne. Csak arra várt, hogy romlottság és csillapíthatatlan kapzsiság keljen ki belőlük, ami majd elevenen felzabálja a gazdaszervezet sejtjeit és szöveteit, mit sem törődve azzal, hogy a fekélyektől borított és csontsoványra aszott porhüvely, ami az ő otthonuk is, és amelyből kiszívtak minden életerőt, végül majd kileheli magából a lelket. Hanga sorsa pedig – utólag legalábbis így látom – szinte lépésről-lépésre lekövette, visszatükrözte és elszenvedte mindezt a romlást.

Amikor megjelent a játéktérben, amelynek jómagam nem csak parancsolója, de felelős gazdája is voltam, szinte nem is ismertem rá. Inkább tűnik örömlánynak, mint úrinőnek – gondoltam, és mint később kiderült, nem is jártam távol az igazságtól. Hangán akkorra már jól látható nyomokat hagyott a folyamatos éjszakázás, ami a lassan, alattomosan és szinte észrevétlenül kialakuló játékszenvedély-betegség velejárója volt. De le mertem volna fogadni, hogy nem Fortuna rabigája az egyetlen, amit viselni kénytelen. Felismerni véltem rajta az alkoholfüggőség tüneteit, és azt sem tartottam kizártnak, hogy bizonyos drogokkal is közelebbi ismeretséget kötött.

Hanga mindennek ellenére vonzó, mi több, bizonyos értelemben kívánatos maradt. Annak a titokzatosságnak, ami eleganciája, hűvös távolságtartása és elérhetetlensége folytán valaha sugárzott belőle, nyoma sem volt már. De hiány mégsem maradt a helyén, mert felváltotta valami elemi, ösztönös és vegytiszta szexuális vonzerő, ami leginkább a párzásra kész vadállatok és a szemérmetlen lotyók sajátja. Megjelenése, viselkedése, testbeszéde mind mind ugyanazt az üzenetet közvetítette környezete felé: Itt vagyok, megkaphattok! És Hanga valóban kapható volt szinte mindenre, feltéve hogy vesztésre állt. Mert ha a szerencse hullámai éppen a vállukra vették, és elég zsetont tudhatott magáénak, akkor ugyanúgy megszűnt számára a külvilág és annak minden teremtménye, mint annak idején Badenben, ahol felfigyeltem rá és különös, elmélyült játékára. Ha azonban a szebb napok emlékét idéző aranyszállal kivarrt selyemerszény laposodni kezdett, hirtelen mélyebbé vált a dekoltázs és kacérabbá a pillantások. Olyankor rögvest érdekessé lehetett bárki, akinek a zsebében pénz lapult. Hanga kiváltképpen a valutaüzér arabokat szerette megkörnyékezni. Alkalomadtán odáig is elment, hogy konkrét ajánlatot tett valamelyiküknek. Egy-egy gyors kör a márvánnyal burkolt mellékhelyiségben, diszkrét tisztálkodás, és már folyhatott is tovább a játék. A személyzet tagjain kívül szinte senki nem is vett észre semmit. Az ő tapintatosságukat pedig Hanga rendre megfelelő mennyiségű borravalóval honorálta.

Történetem egy korábbi pontján már említettem, hogy mindössze egyetlen alkalommal váltottam szót Hangával, noha életútjaink számos alkalommal keresztezték egymást. Azon a bizonyos estén Hanga sokat és gyorsan veszített. Olyan gyorsan, hogy a váltós araboknak még megérkezni sem volt idejük a kaszinóba, pedig ők aztán mindig igyekeztek időben elfoglalni nehezen kivívott és féltve őrzött pozícióikat. Vendégek alig lézengtek a házban, így Hanga hiába fürkészett alkalmi partnerek után. Párokkal és nyugdíjas dámákkal ő nem tudott mit kezdeni, márpedig a felhozatal akkor este csak ilyenekből állt. Ténfergett, mászkált fel és alá. Látszott, hogy sehogyan sem találja a helyét. Végül odasomfordált az egyik rulettasztalhoz, ami egy viszonylag félreeső sarokban állt. A cilinder közelében helyezkedett el, szorosan a kötélkordon mellett, ami a személyzeti terület határát jelezte, szinte karnyújtásnyira a bankban katonásan sorakozó zsetonoktól és plakkoktól, illetve az asztalt felügyelő chef-krupiétól. Először azt hittem, hogy lopást forgat a fejében. De azután szinte azonnal el is hessegettem magamtól a gondolatot. Egyfelől azért, mert Hangáról ezt még ebben az állapotában sem voltam képes komolyan feltételezni. Másfelől pedig azért, mert egy esetleges tolvajlással a kaszinóból való végleges kitiltást kockáztatta volna, ami egy játékfüggő számára felér az életfogytiglani börtönbüntetéssel. Meghúzódtam hát az egyik oszlop takarásában, és kíváncsian vártam a fejleményeket.

Nem telt bele sok idő, és Hanga közelebb lépett az asztalfőnöki székhez, karját pedig – mintha csak önkéntelen mozdulatot tenne – annak támlájára helyezte, tulajdonképpen átkarolva ezzel a benne ülő kollégát. A fiatal, hirtelenszőke chef-krupiét Henriknek hívták. Jól ismertem már annak előtte is, hogy közös munkahelyre kerültünk volna. Egy korábbi  kiküldetés során sodort minket először egymás útjába az élet, később pedig úgy esett, hogy én oktattam neki a játéktechnika francia rulettet érintő elemeit. Megbízható volt, pontos és alapos. Minden körülmények között szabálykövető. Sokat követelt magától, és az asztalához beosztott alacsonyabb rangú krupiéktól egyaránt. Ugyanakkor visszafogottan és szerényen viselkedett. Néha túlságosan is. Gyakorta volt például olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy tart a nőktől, pedig irigylésre méltó külseje zajos sikerekre predesztinálta volna. Magabiztosnak kizárólag az asztal mellett láttam. Az volt az ő igazi közege. Ennek a közegnek a szabályait most áthágták. Méghozzá egy nő, nem is akármilyen…

A következő pillanatban Hanga – immár szemtelenül és nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyva a ház előírásait – Henrikhez simult, és sugdosni kezdett a fülébe. Az elvörösödő arcból nem volt nehéz kikövetkeztetnem, hogy miket. Henriknek cselekednie kellett, és állásom kockáztatása nélkül magam sem nézhettem tétlenül tovább az eseményeket. Úgy döntöttem, nem az asztalnál, és nem direkt módon avatkozok közbe. Behívtam a pihenőből egy kollégát, és Henrik váltására küldtem. A tervem az volt, hogy kivárok. Nem hozom a szőke chef tudomására, hogy láttam ami az asztalnál történt. Adok neki negyed órát, hogy ő jöjjön oda hozzám, és az előírásoknak megfelelően tájékoztasson a házszabályok megszegéséről. Feltettem magamban, hogy amennyiben ezt elmulasztja, inspektori figyelmeztetés kíséretében eltávolíttatom a házból.

A közeledő váltótárs látványára Hanga hátrébb lépett a főnöki széktől. Az asztal átadása mintaszerűen lezajlott, és Henrik elindult a helyiség felé, ahol a krupiék a szüneteiket töltötték. Ahogy az oszlop közelébe ért, amely mögött várakoztam, észrevett és habozás nélkül felém indult.
– Inspektor Úr, beszélnem kell Önnel.
– Rendben van Kolléga Úr. Megfelel ezen a helyen, vagy menjünk inkább az irodába?
– Azt hiszem, a mondandóm természete alaposan indokolja az irodát.
Hamarosan négyszemközt ültünk az intarziás asztal mellett, belesüppedve a kényelmes fotelekbe.
– Mondja, Henrik!
– Arról van szó, hogy Hanga asszony pénzt kért tőlem. Kölcsönbe, hogy játszhasson…
– Valóban? – kérdeztem vissza olyan csodálkozó arckifejezéssel, amilyenre csak futotta tőlem. – És mit ajánlott cserébe?
Henrik olyan vörös lett, mint a főtt rák. Látszott rajta, hogy kínnal keresgéli a szavakat. Végül alig hallhatóan, szinte motyogva bökte ki:
– Azt mondta, hogy olyan dalt játszik nekem oboán, amihez foghatót még sohasem hallottam.
– Nos Kolléga Úr, ha magánemberként ülne velem szemben, tán még az is kicsúszna a számon, hogy irigylem Önt. A feletteseként azonban elsősorban az érdekel, hogy mi volt erre a maga válasza.
Henrik némi felháborodással nézett vissza rám.
– Természetesen nem, Inspektor Úr! Csak nem feltételezi rólam, hogy….
– Nem, nem. Meg sem fordult a fejemben. De mint azt bizonyára Ön is sejti, az esetről jelentés készül majd, amibe nem feltételezéseket, hanem tényeket szeretnék beleírni. Nyilvánvaló, hogy nem maradnak el a megfelelő intézkedések sem. Önnek pedig köszönöm, hogy mindenben az előírások szerint járt el, és nem adott okot csalódásra! Kérem, hogy fáradjon most a krupiépihenőbe, és tizenöt perc szünet után térjen vissza a korábbi asztalához.

Henrik észrevehetően megkönnyebbült, ám valamiért nem akarózott távoznia. Toporogva szorongatta az inspektori iroda párnázott ajtajának kilincsét, azután végül kibuggyant belőle a kérdés:
– Ki fogja tiltatni, Inspektor Úr?
– Hangát? Megérdemelné. De őszintén szólva még nem döntöttem róla. Illetve ha születik is döntés, az nem feltétlenül tartozik Önre.
– Értem. Sajnálom, ha tolakodónak tűntem – mentegetőzött Henrik, majd elköszönt és kilépett az irodából.
– Várjon csak, Kolléga Úr! – intettem vissza. – Volna itt még egy tisztázandó kérdés.
– Parancsoljon.
– Kinek a pénzét akarta Hanga? Úgy értem, arra biztatta Önt, hogy a bankot rövidítse meg, vagy hogy a saját zsebéből segítse ki? Nem mindegy ugyanis, hogy korrumpálni akarta a kaszinó alkalmazottját, vagy csupán olyan jellegű magánbeszélgetést próbált folytatni vele, amit a házirend nem tesz lehetővé…

Henrik talán még jobban feszengett, mint az oboás mondata közben. Nem is egy chef-krupié állt velem szemben, hanem egy kisiskolás kölyök, akit rajtakapnak valami huncutságon, vagy éppen azon, hogy megpróbálja eltussolni azt. Őszintén megesett rajta a szívem. No, ide aztán elkél egy kis biztatás – gondoltam magamban, és olyan barátságos mosoly kíséretében, amilyenre csak képes voltam, rádörrentem:
– Na bökje már ki, maga fatökű!
– Persze, persze, már mondom is. Hanga asszony kifejezetten kérte, hogy mint magánember segítsek rajta, mert nem akar engem bajba sodorni.
– Na látja, így kell ezt csinálni! De szedje össze magát, mielőtt visszamegy a kollégák közé, mert minden porcikája remeg és verejtékezik. Ha nem ismerném olyan jól, még azt hihetném, hogy hazudik nekem. Így viszont meggyőződésem, hogy ilyesmiről szó sincs.

Hangát nem tiltattam ki. Sem akkor, sem később. Henrik negyed óra múltán visszaült a tüzes trónra. Hanga akkor lépett ki a mellékhelyiségből, nyomában az egyik valutaüzérünkkel, aki időközben megérkezett. Egyenesen Henrik asztalához lépett, és jelentős mennyiségű zsetont váltott. Közben kacéran mosolygott ránk, és úgy törölgette a szája szélét egy selyem zsebkendővel, mint úri kisasszonyok az ünnepélyes agapé fogásai között.  Egyszerre támadt kedvem röhögni és sírni. Jól esett volna Henriket oldalba bökni, hogy „El tudod-e képzelni te címeres marha, hogy miről maradtál le?”, ám ez nem lett volna inspektorhoz méltó megnyilvánulás. Csendben figyeltük az eseményeket tovább. Henrik a magasított székben ülve, én mögötte állva. Hanga hamarosan nyerőbe fordult. Egymást követték a kifizetések, és szerencseszériája nem akart megszakadni. Olyan hévvel merült bele a játékba, olyan szenvedélyesen és egyhegyű koncentrációba feledkezve, hogy egy pillanatra a badeni Hangát láttam magam előtt. Az elegáns, a titokzatos, a nemes tartású és elérhetetlen Hangát, aki még egy törött trottőrsarkot is stílusos méltósággal kezel.

Pedig az asztalnál egy lotyó játszott. Ráadásul vérzett. A sasszőr hívta fel rá a figyelmemet, a kaszinók aranysujtásos zekét viselő mindenes londinere, aki általában láthatatlan, de mégis mindenről tud és mindenhol ott van, legfőképpen a jól jattoló vendégek keze ügyében. És valóban: Hanga szoknyából kilátszó lába szárán vékonyka csíkban szivárgott lefelé a vér. Mögé léptem és megkocogtattam a vállát. Dühödten fordult hátra, hogy nyerő sorozatát megzavarták.
– Elnézést kérek asszonyom, de attól tartok, hogy Ön vérzik. Segíthetünk esetleg valamiben?
– Csak menstruálok. Hagyjon játszani! – válaszolta, majd mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga lenne, visszafordult a rulettasztalhoz és felpakolt egy újabb árva-szériát.

„Csak menstruálok. Hagyjon játszani!” – Mindössze négy szó. Öreg krupié vagyok már, évtizedekben mérem az asztal túloldalán eltöltött időt. Hiszek a játékban, mert az teszi élhetővé az életet. Ismerem szépséges szenvedélyét, örökké változó arcait és tiszteletre méltó, nemes hagyományait. Ugyanígy ismerem a mélységeket, ahová letaszítja azt, aki rabjává válik. Száz meg száz oldalon tudnám elősorolni a tragédiákat, a kisiklott sorsokat, a könnyeket, a börtönéveket, a széthullott családokat és az eldobott életeket. De még ha könyveket írnék is tele, akkor sem lennék képes mindennek a lényegét úgy megragadni, mint ez a négy szó, ennek a nőnek a szájából: „Csak menstruálok. Hagyjon játszani!” Ott, abban a pillanatban kedvem lett volna Hangát egy hatalmas pofonnal magához téríteni, majd erőszakkal taszigálni, lökni, rugdosni vissza elátkozott sorsának ahhoz az elágazásához, amely ide vezetett, és ott rárivallni: Eredj, és próbáld meg újra, de ezúttal másik ösvényt válassz! Ám pontosan tudtam, hogy nem tehetem, és még ha tehettem is volna, akkor sem láttam volna semmi értelmét. Bármennyire fájt, el kellett fogadnom, hogy Hanga lecsúszott. Egykori önmagáról tán emlékeket sem őriz már, és valószínűleg könnyebb is neki így, múlttalanul megélni a mindennapokat. Úgy gondoltam, hogy bizonyos értelemben révbe ért, akár biztonságban is érezheti magát, mivel a jövőjén már nincs mit aggódnia, hiszen a sorsa csakis jobbra fordulhat, mert ennél rosszabb már nincsen. De tévedtem.

Hanga történetét egy folyóparti városban kezdtem, és ugyanott fejezem be. Ez a délkeleti város volt Hanga számára a végállomás. Részben  nekem is, hiszen magyarországi krupiékarrieremnek ez volt a legutolsó helyszíne. Sokáig tartott és fájdalommal járt, de végül felnyílt a szemem. Tisztán láttam, hogy ha valaha még tükörbe akarok nézni hányinger nélkül, akkor vagy a hazámat, vagy a hivatásomat fel kell adnom. Nehéz is lett volna nem észrevenni a magyar kaszinózás haldoklását. Ekkorra már rangos nemzetközi szaklapok cikkeztek arról, hogy Magyarország beleharapott a kézbe, amely enni adott. Valójában nem csak beleharapott, de kiszakította, felzabálta, majd a csonka testet ízekre marcangolta. Minden romokban hevert, a düledékek között keselyűk és hiénák marakodtak az orzott koncon. Én meghoztam a döntésemet. Zsetoncsörgés és az elefántcsont golyó pattogó zenéje nélkül képtelen voltam létezni, így az országnak kellett hátat fordítanom. Valahol az óceánon már várt rám egy hajó, annak a kaszinójában pedig egy rulettasztal. Az amerikai tranzit- és tengerészvízumoknak kellett még megérkezniük. A köztes időszakot megpróbáltam olyan módon túlélni, hogy ne mocskoljam be magam. Nem volt könnyű, és nem is sikerült maradéktalanul.

A nappal oly békés várost valójában az alvilág uralta, és az éjszaka leple alatt mutatta csak meg igazi arcát. A kaszinózás nem a játékról és nem is a játékosokról szólt. Fortuna temploma romlott ügyvédek, korrupt tisztviselők, olajszőkítők, fegyvercsempészek, tolvajok, rablók, gyilkosok és kurvapecérek tanyája lett. Az utóbbiak némelyike néha magával hozott egy-egy lányt is. Persze nem játszani. Inkább csak dicsekvésből, vagy azért, hogy egy rövidke időre bepillantást engedjen az igazi, a nagybetűs életbe. A megfélemlített, bántalmazott és kizsigerelt szerencsétlenek jobbára közönyösen, fátyolos tekintettel álltak uruk és parancsolóik mellett, a legkisebb érdeklődést sem tanúsítva a külvilág iránt. Mindössze egy akadt, akinek szemében a játék szenvedélye csillant fel már a rulettasztal puszta látványára is: Hanga.

Múmiája volt csak egykori önmagának, én mégis azonnal felismertem. Csontsoványra fogyott, karjain vágások és égetett sebek csúfították az összeaszott bőrt. Egyik szemhéja magatehetetlenül csüggött félig alá. Az ápolatlanság és igénytelenség penetráns bűze lengte körül, haja élettelen kócként lógott csontváz-koponyájáról. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan is hordhat a föld a hátán olyan férfiállatot, aki Hangát még megkívánja, mi több, pénzt is hajlandó áldozni rá.

Hogy Hanga felismert-e engem, nem tudom. Jelét nem adta. Hogy szégyenkezett-e, esetleg rabtartójától rettegett, vagy talán már a létezésnek egészen más dimenzióit járta, számomra örök titok maradt. Csakúgy, mint közös karaszunk isten akaratából meghatározott és elrejtett célja, ami felé – már ha igazak Vonnegut mester szavai – mindketten tartottunk. És van itt még egy érdekesség: A régóta várt USA-vízumaim, melyekről már majdnem le is mondtam, az azt követő napon érkeztek meg, hogy Hanga tetemét partra vetette a folyó. Játékmester vagyok, ám nem hiszek a véletlenekben. A nemtudásban hiszek. Abban, hogy több van a megismerhetőnél. És abban is, hogy ezt a „többet”, amit megérteni képtelenek vagyunk, egy-egy ihletett pillanatban megérezhetjük. Csakis ezért merem teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy Hangának, és vele együtt a magyar játékkaszinózás aranykorának meg kellett halnia, hogy én szabad lehessek. Mi állhat ennek a különös párhuzamnak a hátterében? Nem firtatom. Hiábavaló lenne, akárcsak egy karasz céljainak vagy határainak a kutatása. Már ha hihetünk Vonnegut mesternek...