Utak a ködben

 

Az eső nem is esett, inkább csak úgy volt. Benne a levegőben, benne az októberi estében, mint az ősznek valami sűrű, felszakadni nem akaró váladéka. Megülte az utat, a két oldalt elnyúló erdősávot és a mezőket is. A nyálkás permet az autó utasterébe ugyan nem hatolhatott be, de a hangulatra rátelepedett. A kocsi azzal a nyugodt, egyenletes, de mégis minden távolságot felemésztő sebességgel haladt, amire a közlekedésbiztonsági szakértők azt mondták volna: az útviszonyoknak megfelelő. A feketén csillogó aszfalton bizarr ecset módjára terült szét a ködlámpák fénye, a reflektorok csóvájában titokzatos alakzatokat rajzolt ki az apró szemű permet, ami pont annyira lehetett köd, mint amennyire pára, vagy szemerkélésében pillanatnyi szünetet tartó eső.

Pierre kimerült volt a maga mögött hagyott hosszú műszaktól. A tompán beszűrődő motorzaj és a gumik duruzsolása az aszfalton szinte altatóként hatott rá. A műszerfal halványan vöröslő fényei, melyek máskor a pokol derengését vagy az autó elejében dobogó fémszív artériáinak képét idézték fel benne, most leginkább a biztonságos anyaméh illúziójának burkát vonták köré. Rutinból vezetett. Hat éve járt már napi rendszerességgel ugyanezen az úton, ezen a szürke köldökzsinóron, ami az otthonát a munkahelyével összekötötte. Ismerte minden fáját, minden jelzését, minden kanyarulatát. Tudta, hogy melyik bokornál, háznál vagy egyéb tereptárgynál kell a lábát a gázról levennie, hogy egy-egy sebességkorlátozó táblához a megfelelő tempóban érkezzen meg, anélkül, hogy fékeznie kellene. Kívülről fújta, hogy hány terelővonal-csíkot kell visszaszámolnia akkor, ha ugyanezt üresbe kapcsolt váltóval kívánja megtenni. Méterre pontosan képes lett volna kijelölni azokat a helyeket is, ahol a halottakat látta. Mert nem múlt el egyetlen esztendő sem anélkül, hogy ez az alig ötven kilométeres útszakasz, amellyel Pierre bizonyos értelemben már eggyé vált, ne szedte volna be a maga áldozatát.

Az idős nénikét a kisváros határában lévő lámpás átkelőnél érte utol a végzete egy  távolsági busz képében. Ott, ahol a zebra festése szinte láthatatlanra kopott, és a figyelmeztető tábla megbújt egy lombos fa mögött. Pierre jól emlékezett az esetre. Pont akkor ért oda, amikor a mamókát letakarták. A kisfiú a második faluban vesztette életét. Egy szabálytalanul előző kamion sodorta el. Apró testéből alig lehetett látni valamit, olyan szorosan vették körbe az orvosok meg az ápolók, akik kitartóan, de sikertelenül próbálták újraéleszteni. Fél pár cipője és karikába hajlott, kilapított vázú gyermekkerékpárja azonban ott hevert a sáv közepén. Pierre-nek összeszorult a a torka ahogy elhaladt mellettük, és a saját családjára gondolt. Aztán látott még négy hullát a katlanban is. Pár hónap eltéréssel, de szinte ugyanazon a helyen. Szépséges, misztikus és baljóslatú völgyteknő nyúlt el itt. Mélyedés, amiben még akkor is megült a köd, amikor a táj már mindenütt kristálytiszta verőfényben úszott. A katlan fái csak a koronáikat nyújtogatták kifelé a tejfehér matériából, amely titokzatos palástként lebegett körülöttük, és ravasz nyálkákkal vont be mindent, amihez csak hozzáérhetett. Pierre nem egyszer elhatározta már magában, hogy kitelepül ide valamelyik hajnalon egy tükörreflexes fényképezőgéppel, és elkészíti a világ legjobb természetfotóit. Még azt sem tartotta kizártnak, hogy a képeken felfedez majd néhány szellemet, esetleg magát az Ördögöt, amint a ködből előbontakozik. Leginkább ott remélte észrevenni őket, ahol az út éles kanyarulatát felüljáró szelte át, orvosi kapocsként tartva össze a padkákat és az azokon túl elterülő valószerűtlen vidéket: a sebszéleket. Az elhatározás azonban megmaradt elhatározásnak, és Pierre továbbra is csak az elméjében rögzítette a katlan pillanatképeit.

Az a bizonyos kanyarulat nem csak Pierre-nek szúrt szemet. Az arra haladókra leselkedő veszélyt már jó előre kihelyezett, feltűnő táblák jelezték. Ezen a szakaszon hetvenes sebességkorlátozás volt érvényben, amit azonban alig vett valaki komolyan. Az út íve valahogy arra csábította az embert, hogy a gázra lépve keresgélni kezdje a saját, és az autója határait. De nem ám csak a felelőtlen közúti agresszorokat! Itt még a békés, kiegyensúlyozott és defenzív stílusban közlekedő sofőröket is gyakorta kísértésbe vitte valami. A kritikus limit körülbelül kilencven és száz között húzódott. Azon túl a kocsi szinte biztosan sodródni kezdett, és a külső ív szalagkorlátjának csapódott. Onnét vissza a belső korlátra, majd neki a felüljáró beton lábazatának, és végül ki a nyílt mezőre. A koreográfia szinte mindig ugyanaz volt. A roncsok majdnem méterre pontosan ugyanott fejezték be végső vágtájukat. Alig öt méternyire landoltak az úttól, a szántóföld szélén, és senki sem szállt ki belőlük a saját lábán. A keresztek lassan, de biztosan gyarapodtak. Hervadt virágú koszorúk övezték őket, és néha elárvult mécsesek fényét is megpillanthatta az arra haladó.

Pierre ki nem állhatta az önjelölt autóversenyzőket, akik minden szabály felett állónak hitték magukat, és önteltségükkel, ostobaságukkal ártatlan embereket taszítottak újra és újra tragédiákba. Sokan voltak ilyenek. És általában ők élték túl az ütközést, míg a vétleneknek az elmúlás jutott osztályrészül. No nem az élet igazságtalansága folytán, és nem is a képességeik miatt, amiket mindenki másénál jobbnak gondoltak, hanem azért, mert aki okozza a balesetet, annak általában van néhány tized- vagy századmásodpercnyi előnye arra, hogy megfelelően reagáljon, és ez a felfoghatatlanul apró, nyúlfarknyi előnyöcske sokszor az életet jelentheti számára. Pierre tisztában volt mindezzel, de elfogadni soha nem volt képes. Tudta, hogy az átlagosnál sokkalta több időt tölt autóban, és szent meggyőződése volt, hogy a nagy számok törvénye szerint hamarosan ő is összefut majd azzal akit a kivégzésére rendelt a sors. Minden porcikája tiltakozott a közúti felelőtlenség és butaság legkisebb megnyilvánulása ellen is, és nem ritkán a dührohamokig ingerelte magát egy-egy hátulról rávillanó reflektor, vagy szabálytalanul előző sofőr láttán. Hangos káromkodással és átkozódással kísért minden olyan találkozást, amelynek során potenciális gyilkost vélt felismerni a másik félben: „Addig pusztulj el, amíg mást meg nem ölsz!”

Pierre kedvelte a katlant. De nem csak annak misztikus szépsége okán. Az igazságossága miatt is. Halált osztó, kíméletlen és rideg hely volt, de igazságos hely. Ott mindenki a saját életével fizetett a saját ostobaságáért, feltéve, hogy egyedül ült az autóban. Ott nem voltak az ütközés során a szemből érkező busz alá lökött ártatlan családok, nem voltak roncsba szorulva vérző, és a fellobbanó lángokat kétségbeesetten észlelő vétlenek. Ott az utak alfahímjei egyedül maradtak a saját ostobaságukkal, és az legyőzte őket. Ez így volt rendben.

Úgy félórányira járhattak a katlantól, amikor Pierre ásítozni kezdett. Olyan hirtelen, és olyan erővel támadt rá az álmosság, hogy maga is megdöbbent tőle. Kinyújtóztatta tagjait, majd megütögette a tarkóját. Egyik sem segített. A tükörre pillantott. A hátul ülő kollégáit figyelte. Talán beszélgetni kellene, az bizonyára felébresztené. De kivel? Johanna félrebicsaklott fejjel aludta az igazak álmát, a Buddha pedig – szokásához híven – valahol a nirvána határvidékén időzött. Pirre belefúrta a kocsi előtt fehérlő ködbe a tekintetét, és megpróbálta elhinni, hogy még ébren van. Pofozni kezdte magát, majd hangosat köhintett. A Buddha kizökkent egy pillanatra az elmélyedéséből, és Pierre nézett, majd megkérdezte:
– Nem alszol, ugye?
– Félig már igen. Nincs kedved beszélgetni valamiről?
– Dehogynem! Mi legyen a téma? A függő keletkezés törvénye, vagy a nemes nyolcrétű ösvény? Esetleg elemezzük inkább a Dhammapadát?

Pierre legszívesebben a szélvédőbe csapkodta volna a fejét dühében e szavak hallatán. Ha valaki, hát ő igazán szerette a Buddhát. Furcsa, fanyar humorát, nyíltságát, segítőkészségét, a nyugalmat, ami áradt belőle, és főleg azt, hogy távol állt tőle az üres fecsegés. Ritkán szólt, de akkor nagyot. A vallásos filozofálásból azonban Pierre köszönte, de nem kért. Főleg  abban a pillanatban nem, amikor unaloműzésre lett volna inkább szüksége. Már azon volt, hogy melegebb éghajlatra küldje a munkatársát, amikor megütötte fülét hátulról a kaján röhögés.
– Mi van Pierre, felébredtél az idegtől? – ingerkedett a Buddha.
– Hülye! – vakkantotta hátra a sofőr.
– Mert ha fent vagy, akkor mesélhetnél valamit a Shuráról! Mi van vele, gyógyul már, vagy még mindig folyat?
A kutyakölyök, akit Pierre pár hete hozott el a tenyésztőtől, valamiféle húgyúti fertőzéssel küzdött, ami ráadásul elég makacsnak bizonyult. Túl voltak már pár ultrahangon és néhány gyógyszeres meg vitaminos kezelésen, de Shura csak nem akart a gyógyulás útjára lépni. Pierre azonban nem adta fel. Eldöntötte magában, hogy rendbe hozatja ezt a kutyát, kerül amibe kerül. A kis szőrgombóc napról napra jobban a szívéhez nőtt. Mintha minden negatív érzése, amit az emberekkel szemben táplált, hirtelen a kutya iránti szeretetbe fordult volna át.
– ­Már látjuk a fényt az alagút végén! A doki antibiotikum-kúrát javasolt, amit a múlt héten meg is kezdtünk. Rákérdeztem, hogy van-e még bármi, amit a kutya érdekében tehetek. Azt mondta csak annyi, hogy igyekszem minden nap ugyanabban az időpontban beadni neki az orvosságot. Szóval most ez a program. Beérünk a városba, kidoblak benneteket, aztán irány haza. Tizenegykor kapja a gyógyszert. Addigra mindig otthon vagyok én is.
– És simán beveszi az antibiót?
– Naná! Virslibe van rejtve.
– Jobbulást kívánok neki – mondta elgondolkodva a Buddha. – Remélem, hamarosan túl lesztek az egészen.
– Biztos vagyok benne – válaszolta Pierre.

A beszélgetés itt rövid időre abbamaradt. Az autó rendületlenül falta a kilométereket, pengeként vágva ketté a ködöt és a párát maga előtt. A nedves aszfaltról felverődő folyékony mocsok szürke fátyolfüggönyt húzott a szélvédő üvegére, amin megbolondult ingák módjára jártak oda-vissza az ablaktörlő gumijai, inkább csak koszcsíkokat, mint tisztaságot hagyva maguk mögött. Pierre a fényvisszaverő szalagokat figyelte az útszéli műanyag oszlopokon, és a látótávolságot próbálta felbecsülni. Nem lehet több harminc méternél – gondolta. – Szerencse, hogy szinte senki sincs az úton rajtunk kívül.

Elmélkedését egy hátulról nagy sebességgel közeledő fénycsóva szakította félbe. Beerőszakolta magát az előtte haladó autó utasterébe, elvakítva az ott ülőket. Pierre cifrát káromkodott, és átbillentette a visszapillantót. A másodlagos üvegfelületről már gyengébben verődtek vissza a reflektorok, de a külső tükrök továbbra is ontották az elviselhetetlen világosságot. Pierre magából kikelve méltatlankodott, súlyos átkokat szórva az őket immár villogtatva követő autó sofőrjének fejére, felmenőire és ivadékaira. A Buddha eközben hátra fordult, és nyugodt, mélyen zengő hangon megszólalt:
– Elnézést kérek uram, hogy ilyen közel jövünk ön előtt!
Pierre majdnem felrobbant haragjában.
– Normális vagy te, Buddha? Mi a rossebet udvariaskodsz vele? A hűtőrácsa már a csomagtartónkban van, és lehet, hogy miatta csenget majd be pár óra múlva a rendőr a feleségedhez a halálhíreddel!
– Pierre, Pierre, ha már a viccet sem érted, akkor komoly gondok vannak veled! Hagyd elmenni! Engedd el, minden értelemben!
– Felőlem ugyan mehet. Csak ő hiszi, hogy verseny van. Én mindössze haza szeretnék érni.

Ekkor a hátsó autó, mintha csak hallotta volna Pierre szavait, kihúzódott és előzésbe kezdett. A köd alkotta masszív tömeget a hirtelen rávetülő reflektorfény átláthatatlan, csillogó fallá változtatta Pierre-ék előtt. A két kocsi egymás mellett rohant a semmibe. Pierre lassított. Legyenek csak túl mielőbb ezen az életveszélyes manőveren. Az előttük sűrű szövésű függönyként lebegő gonosz csillámokból ekkor kibontakozott néhány nagyobb és fényesebb pont, a következő pillanatban pedig egy szemből érkező kamion sziluettje. Pierre üvöltését elnyomta a sűrített levegős kürt velőtrázó hangja. Az előzésben lévő autó sofőrje Pierre-ékre rántotta a kormányt, hogy a halálos találkozást elkerülje. Pierre ösztönösen húzta le a kocsit a padkára, miközben a fékpedált szinte beletiporta az autó alvázába. Ennél jobb döntést akkor sem hozhatott volna, ha tudatosan cselekszik. Ebben a helyzetben ugyanis elég lett volna egyetlen apró, oldalról érkező pöccintés is ahhoz, hogy elveszítse uralmát a nyálkás útfelületen lavírozó jármű felett, és a biztos pusztulásba vigye mindhármukat. Így azonban néhány farriszálást és korrekciós mozdulatot követően épségben megálltak az út melletti döngölt sóderen, amelyből szerencsére sem beton villanyoszlopok, sem vastag törzsű famatuzsálemek nem meredeztek ezen a szakaszon. A fekete sportautó még éppen elfért köztük, és a megbillenő kamion között, amit sofőrjének végül is sikerült az úton tartania.

Pierre-nek nagyjából öt percébe telt, hogy az ereiben tomboló adrenalinfolyam csillapodjon kissé. Az első hangok, amik elhagyták az ajkát, az imádság szavai voltak. Épp a megbocsátásnál tartott, amikor Johanna ébredezni kezdett a hátsó ülésen.
– Megérkeztünk Pierre? Jézusom, te sírsz?!
Pierre letörölte a könnyeit, és csak azután válaszolt:
– Majdnem, Johanna! Egészen kis híja volt, hogy meg nem érkeztünk a teremtőnk színe elé. – Majd a Buddha felé fordult, és úgy folytatta: – Most pedig barátom, utánamegyünk, és ha egyszer megáll, akkor kirángatjuk a puccos autójából, és kiverjük belőle a lelket!
– Örülj, hogy élsz Pierre! Nyugodj le inkább, és induljunk haza! – válaszolta amaz.
– Már hogy a francba nyugodnék le?! Kis híján megölt minket, te meg itt csitítgatsz engem? Tán megzavarodtál ijedtedben?
– Esze ágában sem volt megölni minket. Bántani sem akart senkit. Csak sietett valamiért. Talán pont a vajúdó feleségéhez igyekezett. Ne haragudj rá, hiszen semmit sem tudsz róla! Az indulatoddal csak magadon állsz bosszút. Megmérgez téged, és rajtad keresztül minket is. Tedd le, felejtsd el! Ha máshogy nem megy, hát gondold azt, hogy nem is ült senki abban a kocsiban.
– Buddha, neked tényleg elment az eszed! – háborgott most már egészen komolyan Pierre. – Mit hadoválsz itt nekem szülő nőkről meg sofőr nélküli drónautókról?
– Jó, akkor legyen csónak. Evezel egy tavon. Neked koccan hátulról egy másik csónak. Ül benne valaki? Akkor leüvöltöd a fejét. Nem ül benne senki? Eszedben sincs felszívni magad. Tudomásul veszed a dolgot, és békésen csónakázol tovább. Na hallgass végre rám, és fogd marokra az evezőidet!

Pierrre legszívesebben hátrafordult volna, hogy egy jól irányzott ökölcsapással térítse észre a szentfazekat, akit máskor habozás nélkül tisztelt volna meg a „barátom” címmel. De végül csak újfent ráförmedt:
– És ha mondjuk a kislányod életét vette volna el, akkor is csak ennyi lenne? Egy drón? Semmi indulat, semmi bosszúvágy? Hogyan csinálod, hogy nincsenek érzéseid? Ember vagy te egyáltalán?
– Az vagyok, Pierre. Ember, akinek megadatott a lehetőség, hogy szabadon döntsön a karmáról, amit felhalmoz. Az, amit a fekete sportkocsi sofőrje tett, az ő karmája. Ahogyan te reagálsz minderre, az pedig a tiéd.

Pierre értetlenül, de lassanként lecsillapodva ingatta a fejét. Végül is élünk és épségben vagyunk mindannyian – gondolta, majd keresztet vetett és elfordította a slusszkulcsot. Az autó komótosan harapta maga alá az éjszakai utat, amely ismét üres volt, és félelmetesen közönyös. Mit sem törődött azzal, hogy néhány ember abból a pár milliárdból él-e vagy hal-e az ő szürke hátán. Az aszfaltcsík közönye pedig, mint valami egzotikus illat, behatolt Pierre orrába, és onnét szétáradt egész testében. Életében először érezte meg a közöny gyönyörét. A súlytalanságot, amit csak akkor bírhat valaki, ha a véleményeit letette. Lám, valóban milyen könnyű, és milyen egyszerű is a lét! De nem embertelen mindez? Ez az érzésnélküliség? Dehogynem! Ez nem olyasmi, amit ő felvállalhatna. Ez is csak egy nézet a sok közül, és miért is lenne igazabb bármelyik másiknál? Egykutya mind.  Nem, ő ezt a nézetet sem hajlandó elfogadni. És ezt meg is fogja mondani a Buddhának. Hogy látja ő, érti ő, de köszöni, nem kér belőle. Mert se íze, se bűze nincs neki. Vett egy nagy levegőt, aztán belevágott:
– Gondolkodtam az elhangzottakon Buddha. És csak azt akarom mondani, hogy én sem a te nézeteidet, sem semmilyen más nézetet nem ismerek el magaménak!
Pierre kicsit bonyolultabban, kicsit szofisztikáltabban szerette volna a mondandóját szavakba önteni. Valahogy úgy, ahogyan kollégája szokta, amikor a tanításokról beszélt. Tiszta és világos érveléssel alátámasztva mindent, lépésről lépésre építve fel a koncepciót, és azután ugyanilyen módon bontva ki a logikus következtetéseket. Mindezt pofátlanul lényegre törően, gondosan válogatott kifejezésekkel, ám mégis a mesterkéltség leghalványabb árnyéka nélkül, mintegy sokkolva a hallgatóságot. Érezte, hogy a „megmondása” nem ilyenre, nem frappánsra, hanem inkább kissé sutára sikeredett, de azért elégedetten dőlt hátra a sofőrülésben, kíváncsian várva a Buddha reakciójára.
– És azt a nézetet Pierre, hogy „Én semmilyen nézetet nem ismerek el magaménak”, vajon elismered-e?
Pierre fogva volt. Megsemmisülten kapaszkodott a kormánykerékbe, és nagyon szeretett volna valahol máshol lenni. A Buddha megérezte a levegőben újra gyülemlő feszültséget, és megpróbálta azt valami szituációhoz illő tréfával szétoszlatni.
– Azt ismered Pierre, hogy a rendőr becsenget Kovácsékhoz?
– Ennyiből még nem tudom. Folytasd, aztán majd kiderül – válaszolta Pierre megkönnyebbülve, hogy a nézetekről elterelődött a szó.
– No, hát becsönget a rendőr Kovácsékhoz, és az ajtót nyitó asszonykát megkérdezi: „Özvegy Kovács Jánosné?” „Nem” ­– feleli a nő. Mire a rendőr: „De igen.”
– Hát ezt kár volt elmondanod – fordult hátra Pierre lesajnáló arckifejezéssel. – A mai estéhez illett ugyan, de hozzád méltatlan volt. Szakállas, elcsépelt, kutyagumit sem ér! Menj inkább vissza alfába, majd magadhoz térítelek, ha hazaértünk.

A kocsiban megint csend lett. Pierre kiguvadó szemekkel fürkészte a homályba vesző utat. Közeledtek a katlanhoz. A köd itt még sűrűbbnek tűnt. Valószerűtlenül tömörnek, nyúlósnak és egyben baljóslatúnak. Az elmosódó masszából csak itt-ott látszott kibontakozni néhány körvonal. Bokrok vagy fák? Állatok? Esetleg szellemek? Talán a katlan áldozatainak kóborló, nyughatatlan lelkei? Pierre megborzongott és önkéntelenül lassítani kezdett. A teknő halottai jutottak eszébe. Vajon tényleg megérdemelték a balsorsukat? Méltóak-e bármiféle sajnálatra? Pierre kalandozó gondolatait a gonosz kanyar elejét jelző hetvenes tábla térítette vissza a jelenbe, amit szinte csak akkor vett észre, amikor már elhaladt mellette. Jó lesz vigyázni! Itt a külső korlát. Amott már látszik a felüljáró lába. Azon túl a keresztek. Az egyiknél mécses világít. Mécses? Nem, nem, az inkább egy autó pislákoló lámpája lesz! Hát megint valaki?

Pierre kitette az irányjelzőt és lehúzódott az út szélére, ahol a keresztek álltak, hogy szemügyre vegye, mi is történt. Nem szállt ki. A motort sem állította le, csak leengedte az anyósülés ablakát. Tőle alig öt méterre, a szántóföld első barázdáiban ott hevert a fekete sportkocsi. Jobban mondva az, ami megmaradt belőle. A roncs a feje tetejére fordult, a sofőrülés felőli oldalát mutatva Pierre-nek. A szélvédő darabokra robbant. A bal első ajtó üvege azonban egyben maradt, beékelődve fém keretébe, és elzárva a menekülés útját a vezető elől. Mert a sofőr még élt. Arca belülről az üveghez préselődött, és tekintetében – ezt Pierre még az elkenődött véres párán keresztül is jól ki tudta venni – ott ült a kétségbeesés.

Pierre az órájára nézett, azután a visszapillantó tükörbe. Johanna mélyen aludt a hátsó ülésen. A Buddha sem volt jelen. A karóra floureszkáló mutatói békésen, lassú méltósággal úsztak a gyöngyház számlap és a zafírkristály üveg között. Szinte lebegtek a térben. Húsz percem van tizenegyig – állapította meg Pierre, ismételten az órájára pillantva. – Pont elég arra, hogy hazaérjek, és időben beadjam a kutyának a gyógyszert.

Kinézett a roncsra, amely szürreális tetemként hevert égnek vetett, deformált kerekekkel a sötét mezőn. Az üres csónakra gondolt, és arra, hogy mennyire súlytalan is a közöny meg a holdfény. Azután gázt adott, és pillanatok alatt eltűnt az éjszakában. Hangja még akkor is ott visszhangzott a szántóföld fölött, amikor a kocsi ködzárfénye már régen feloldódott a katlan sejtelmes homályában:
– Jó éjszakát Seggfej!