Szemesnek áll a világ

 

Szemes Tökivel Alaszkában találkoztam. Ő Fairbanks felé tartott egy kamionnal, én pedig autóstoppal igyekeztem Valdezbe jutni, hogy az Exxon-féle olajkatasztrófáról szóló regényemhez anyagot gyűjtsek. Amikor lefékezett mellettem a "Tokee TransAlaskan Inc." felirattal ékesített monstrum, és a harminckét foggal vigyorgó, csillogó tekintetű, slampos Töki kikiabált a sofőrfülke ablakán, azt gondoltam, hogy egy igazi vidám kamionos fazonnal van dolgom, akinek nem biztos, hogy kivan mind a tizennyolc kereke. De nem volt helytálló a feltételezésem. Tökiről kiderült, hogy egy százvalahány hasonló járművel rendelkező szállítmányozási cég tulajdonosa. Vezetni csak néha szokott, jobbára passzióból vagy nosztalgiából. Illetve – ahogy ő fogalmazott – azért, hogy a jólét ne szakítsa el teljesen a földtől.

Töki az a fajta sofőr volt, aki azért vesz fel stopposokat, hogy beszélgethessen velük. Többszörös dollármilliomosról lévén szó, az ember könnyen azt hihetné, hogy Töki számára a beszélgetés leginkább önmaga tömjénezését jelentette. Az ő esetében azonban nem erről volt szó. Közvetlen és kedves útitársat ismertem meg benne, aki híján volt mindenfajta fennhéjázásnak vagy sznobizmusnak. Mivel "Töki" néven mutatkozott be, hamar kiderült, hogy mindketten magyarok vagyunk, és onnantól a társalgást közös anyanyelvünkön folytathattuk. Nem kellett sok idő, hogy a szó a pénzre terelődjön. Méghozzá Töki pénzére, annak is ama közmondásos részére, amit úgy hívnak: az első millió. Amit ugyebár a legnehezebb megszerezni, és elszámolni sem mindig könnyű vele. Töki pedig, aki saját bevallása szerint nem azért viseli a Szemes vezetéknevet, hogy bármilyen lehetőséget elszalasszon, őszintén és szívesen mesélt a régi szép időkről:

Magyarországot 1989 tavaszán hagytam el. A kommunizmus ekkorra már jócskán felpuhult, és ha az ember jó orral jó mélyet szippantott a levegőből, akkor megérezhette a változások szelét. Afelől azonban, hogy azok be is következnek, bizonyos senki sem lehetett. Általános jelenség, hogy az emberek még érett fejjel sem tudják mit akarnak, merre tartanak. Én legalábbis sokaktól hallottam ezt. Jómagam a jelek szerint kivételnek számítok, mert amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy kamionozni szeretnék. Nem feltétlenül sofőrként, hiszen a népi demokratikus Magyarországon még ez a sokak által irigyelt életforma sem volt éppen leányálom. De mindenképpen a gördülő monstrumok közelében képzeltem el a jövőmet. És a céljaimnak hajlandó voltam mindent alárendelni. Szorgalmas, józan és céltudatos életet éltem már fiatalon is. Talán ezzel érdemeltem ki a lehetőségeimet, amikkel aztán élnem is sikerült.

Győrben nőttem fel. Apám a vagongyárban volt biorobot, és azt vallotta, hogy Magyarországon nem érdemes kijózanodni. Anyám pedig megpróbálta elviselni őt, miközben azon fáradozott, hogy a húgomból és belőlem életrevaló, tisztességes embert faragjon. A fater fizetése az utolsó fillérig elment alkoholra, anyám pedig azt a keveset, amit az óvodai konyhán megkeresett, csencseléssel próbálta kiegészíteni. Tőle örökölhettem az üzleti vénát.

Első vállalkozásomba hét éves koromban fogtam bele. Összeszedtem a megunt, felesleges játékaimat. Bepakoltam őket egy kartondobozba, fogtam a tapadókorongos pisztolyomat, tollat, fecnit, és lecuccoltam a játszótérre. Az öreg autókat, katonákat, mackókat és társasokat sorba állítottam a padon. A papírra pedig girbegurba gyerekbetűkkel kiírtam: CÉLLÖVÖLDE. Hamarosan csörögni kezdtek az ötvenfilléresek. A tapadókorongos lövedékkel nem volt könnyű célba találni. De ha valakinek sikerült, azt sem bántam. Az aranyeső két órán át tartott. Aztán anyám lejött értem, és a fülemnél fogva rángatott haza. Hangosan kiabált velem, ráadásul a többi gyerek jelenlétében mondott el mindenféle kapitalista, burzsoá kufárnak. Annyira bántottak a szavai, hogy képtelen voltam a könnyeimet visszatartani. Azután otthon, amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, suttogóra fogta, leültetett maga mellé, és megsimogatta a fejemet:
 Ügyes vagy Kisfiam, büszke vagyok rád! De amit tettél, azért börtönbe kerülhetünk. Kérlek, ne csinálj máskor ilyesmit! Megértetted, amit mondtam neked?
Én megértettem és meg is fogadtam. Talán pont azért vigyáztam annyira az első keresetemre, mert tudtam, hogy az alkalom nem ismétlődik meg. Sokáig őrizgettem a filléreket, esténként elalvás előtt azon morfondírozva, hogy mihez kellene kezdeni velük. Végül úgy döntöttem, befektetem őket.

Akkoriban Magyarországon egyetlen autópálya volt, ami a fővárost kötötte össze a Balaton déli partjával. A fontos elvtársaknak épült, hogy könnyen jussanak el hétvégenként a nyaralóikba. Győrnek annak ellenére sem jutott sztráda, hogy egy jelentős kereskedelmi útvonal mentén feküdt, ami Bécset kötötte össze Budapesttel. A két főváros közötti teherforgalom a belvároson dübörgött át. Az első kamionparkoló az Iparcsatornától keletre, úgy tizenöt kilométerre következett. Ne képzelj a mostaniakhoz hasonló pihenőhelyet! Nem volt ott étterem, büfé vagy ilyesmi. Még illemhely és víz sem. Csak a flaszter a bozótos mentén, a felfestett csíkokkal, meg néhány műanyag zsák szemetes gyanánt. Ezt a parkolót néztem ki következő vállalkozásom színhelyéül.

Kereskedelemre nem gondolhattam, hiszen a nyugati viszonylatban dolgozó kamionsofőröknek megvolt mindene, sőt még annál is többje. Olyan árucikkek, amiket hazai üzletekben sohasem látott senki, és amikről az átlag magyar nem hogy nem álmodhatott, de még csak nem is hallott. Ugyan mit kínálhattam volna én cserébe? Semmit. Kénytelen voltam tehát szolgáltatásban gondolkodni. Féltve őrzött pénzemen vásároltam egy műanyag vödröt és egy szivacsos-gumis ablakmosót, hosszú nyéllel. Aztán egy vödör vízzel meg a szerszámmal kistoppoltam a parkolóig. A kamionsofőrök sokszor kinevettek, hogy mit akarok én lemosni, fel sem érem a szélvédőjüket, de a legtöbbjük végül is honorálta igyekezetemet, ha másért nem, hát azért mert megesett a szíve rajtam.

A márka és a schilling mellett olyan áhított kincsek is rendre a birtokomba kerültek, mint amilyen a dobozos sör vagy üdítő, nyugati cigaretták, öngyújtók, cigirágó, banán, svájci csokoládé. Mindezt persze lehetetlenség volt anyám előtt titokban tartani. Látta ő amit látott, és könnyedén kirakta a képet a darabokból. Akkor még nem szólt egy szót sem, de én már tudtam, hogy küszöbön áll egy nagy beszélgetés. Fel is készültem rá. Szombat este ültetett le az asztalhoz, amikor apám nem volt otthon. Ő ilyenkor hajnalig támasztotta a pultot a Beton presszóban. Helyet foglaltam a széken anyámmal szemben. Ő vett egy nagy levegőt, hogy összeszedje a gondolatait. De mielőtt egyetlen szót is szólhatott volna, előhúztam a Fa dezodort, amit egy jugoszláv sofőrrel boltoltam kicsivel korábban, és minden kommentár nélkül anyám elé toltam.

A szeme könnybe lábadt, a lélegzete elakadt. Szomorú pillantásában, amely azóta is kísért, benne volt a kommunista diktatúra elszenvedőire kényszerített minden nyomor, megaláztatás, félelem és fájdalom. Ott állt centiméterekre tőle az áhított illatszer, a jólét, a szabadság, a szebb világ megtestesítője. Feje fölött pedig az illegális valutakereskedelemért, a forintkiajánlásért, és az egyéb érthetetlen és mesterségesen kreált bűncselekményekért járó börtön réme lebegett. Nem tudta, hogy mit kellene szólnia. Mert mindazok a szavak, amiket az imént még a legjobb szándékkal szeretett volna mondani a fiának, aki mindennél fontosabb volt neki a világon, és akinek a magáénál szebb jövőt akart, most hirtelen hazugnak tűntek. A dezodort nem vette el. A nagy beszélgetés elmaradt. Csak egyetlen mondat visszhangzott a lakásban még hosszú órákig: Nem jó helyre születtél, Fiam.

A kamionszélvédők takarítása többé-kevésbé állandó jövedelmet biztosított egészen a gimnáziumi évek végéig. Szerencsém volt, a lebukás elkerült. Az üzlet jellege időközben kissé megváltozott. Kamaszkorba lépve felfedeztem a szexualitásban rejlő lehetőségeket. Ne gondolj rosszra, nem álltam buzikurvának! Csak annyi történt, hogy az ablakmosásért cserébe igyekeztem pornóújságokat kérni. Minden kamionosnál volt néhány. Ezek a minőségi papírra nyomtatott kiadványok otthon igazi hiánycikknek számítottak, és vagyonokat értek. Eleinte busás fizetség fejében váltam meg tőlük, azután az élet újabb lehetőséget kínált.

Azokban az években már jól beszéltem oroszul. A megszállók nyelvét minden diáknak kötelezően tanulnia kellett. Először csak kíváncsiságból elegyedtem szóba a ruszkikkal a laktanyák környékén. Egészen jól megértettük egymást. Olyannyira, hogy az egyikük fel is ajánlott nekem egy arany karikagyűrűt megvételre. Hírből ismertem a trükköt: az áru egy sárgarézből készült, csillogó fényesre polírozott tankalkatrész volt.
– Nem úgy van az, barátom! Nem vagyok hülye. De ha tisztességes is tudsz lenni, akkor esetleg üzletelhetünk. Mit szólnál például ehhez? – és előhúztam a Tövig Feketében magazin egy alig fél éves példányát.  
– El ne mozdulj innét, mindjárt visszajövök! – rikoltotta a muszka, és elviharzott. Hamarosan egy kisebb szakasszal tért vissza. A hangosan karattyoló katonák sorra megbámulták a szexlapot. Aztán gyors kupaktanácsot ültek, hogy mivel fizethetnének érte. Sok értelmes dologgal nem rendelkeztek szegények. Gázálarcból és szimatszatyorból volt már pár darabom otthon, lőszerrel sem akartam túlzásokba esni, de a törtfehér színű kincstári pizsamafelsőjük, főleg ha farmergatyához képzelte el az ember, úgy nézett ki, mint egy Lagerfeld-darab. Ez kell nekem!

A ruszkik első elképzelése az volt, hogy egy pizsama egy újság. Az "annyi pizsama, ahány oldal az újság" javaslatomat felhördülés fogadta (kicsit meg is ijedtem), de végül is ebben egyeztünk meg. És abban, hogy tudok hozni még, amennyi csak kell. Búcsúzóul utánuk szóltam:
– Fiúk, valamit elfelejtettem mondani. Németül van, nem oroszul. Nagy baj?
Azóta sem hallottam olyan cifra káromkodást.

A pizsamafelsőket vitték, mint a cukrot. A város fiatalságának a fele abban járt. Így a cserén többszörösét húztam annak, mintha pénzért árultam volna a lapokat. Mire nagykorúvá értem, már kisebb vagyonnal rendelkeztem. Afelől kétségem sem volt, hogy a tizennyolcadik az utolsó születésnapom, amit Magyarországon szándékozok tölteni. Még el sem fogyott az ünnepi torta, én már nekiláttam, hogy kidolgozzam a kivándorlás részleteit, amit – mint általában minden dolgomat – igyekeztem ésszel kivitelezni. A klasszikus értelemben vett disszidálás ekkor már nem létezett. Szigorú feltételekkel ugyan, de lehetett nyugatra utazni. Csak azt kellett eldöntenem, hogy merre vegyem az irányt.

A következő tervet eszeltem ki: Végiglátogatom azoknak az országoknak a nagykövetségeit, amelyek számomra desztinációként szóba jöhetnek. A végső cél a tengerentúl volt, de oda csak európai államokon keresztül vezetett az út. Azzal a szöveggel nem állíthattam be a konzulátusokra, hogy “Jó napot kívánok, szeretnék kivándorolni az Önök országába, árulják már el, hogy mi vár ott rám”. Okosabbnak láttam a következő kitalált sztorival előhozakodni: "A bátyám, aki most töltötte be tizennyolcadik évét, bevándorlási szándékkal az Önök országába távozott. Nagyon aggódom érte, legyenek szívesek tájékoztatni, hogy mi lesz a sorsa!"

Az ügyintézők pedig sorra nyíltak meg a testvéri szeretet e szívhez szóló példája láttán, és a hivatalos adatokon kívül személyes véleményüknek is készséggel adtak hangot, amivel nagyban elősegítették döntésem meghozatalát. Estére már tudtam, hogy Olaszországban van a helyem. Ott a menekülttáborokat felszámolták az embertelen állapotok miatt, a lakókat pedig panziókban helyezték el, amit – figyelemre méltó havi járandósággal egyetemben – az állam fizetett.

A tavasz már Rómában ért. A követségi információk igaznak bizonyultak, kifogástalan elhelyezést kaptam a Termini pályaudvar közelében. A rendszeresen érkező apanázs pedig bőséggel elegendőnek bizonyult szükségleteim fedezésére. Mi több, félretenni is tudtam belőle, tovább gyarapítva ezzel a korábban felhalmozott tőkémet. Miután alaposan megismertem a várost, úgy gondoltam, itt az ideje töméntelen szabadidőmet pénzkeresésre fordítani. Az isteni szikra a Rómában szinte gomba módra termő jótékonysági intézmények egyikében pattant ki, ahol történetesen nem ételt vagy forró italt osztogattak, hanem ruhaneműket. Jó állapotú, divatos ruhaneműket, amikre otthon sokan ácsingóztak. Én pedig nem restelltem minden szerdán, amikor a ruhálda működött, hajnalban felkelni, hogy a bejáratnál a legjobb pozíciót foglalhassam el. Így azután – néhány óra várakozást követően – mindig ki tudtam mazsolázni a legkurrensebb, és szinte makulátlan állapotú darabokat. Anyám és húgom havonta egyszer jött ki hozzám vonattal. Fejenként három sporttáskával hordták haza a Casuccit, a Trussardit és társaikat. Dübörgött a szekér.

Itáliai tartózkodásomnak nagyjából a felénél ütött szöget a fejembe, hogy valamilyen módon nyilván minden nyugati állam támogatja a menekültjeit. Miért ne használnám ki több helyszínen is a juttatásokat? Felkerekedtem hát, és nyakamba vettem a határos országokat. Az időmbe belefért. Ausztriában nem jártam sikerrel, de Svájcban és Franciaországban gond nélkül regisztráltattam magam az ottani bevándorlási hivataloknál. Mindkét helyen megítéltek valamekkora összegű segélyt is. Onnantól kezdve havonta egy alkalommal ellátogattam az említett két országba, hogy a pénzt felvegyem, a köztes időben pedig a használtruha-bizniszt intéztem tovább Rómában, a székhelyemen. Kell-e mondanom, hogy mire fél év elteltével megérkeztek az USA-ból a bevándorláshoz szükséges engedélyek és a repülőjegy, már bőven rendelkeztem akkora vagyonnal, ami elegendő volt az első kamionom megvásárlásához?

– Nem, Töki. Nem kell. Amit eddig a nyakamba zúdítottál, az is elülte gyomromat! Hihetetlen fickó vagy, az  biztos. Lehet, hogy egyszer majd megírlak – tettem még hozzá, miközben csak úgy zsongott a fejem az elhangzottaktól. Megtapogattam az utasfülke pazar kárpitozását, csak hogy megbizonyosodjak róla: nem álmodom. De valóságos volt minden. A plüss, a bőr, Töki az életművész, odakint a táj, az út, és a száz-valahányadik kamion is alattunk, ami ekkor fékezni kezdett. Észre sem vettem, hogy Delta Junction-be értünk. Az Alaszka-országút itt beletorkollik a Richardson-útba, melynek északi végén ott van Fairbanks, ahová Szemes Töki igyekszik, a délin meg Valdez, az én úticélom. Az Exxon-regény jutott eszembe, ami miatt tulajdonképpen itt vagyok. Kellemes borzongás töltött el a gondolatára. De azért sajgott a szívem, amikor a kamion ajtaját rácsuktam Tökire, és búcsút intettem neki. A monstrum komótosan maga alá kapta az utat. A "Tokee TransAlaskan Inc." felirat egyre kisebbedett, még végül olvashatatlanná zsugorodott, és a kamionnal együtt eltűnt Fairbanks irányában. És akkor félelmetes felismerés hasított belém! Minden porcikám teljes bizonyossággal érezte, hogy ismételten kitört az alaszkai aranyláz, és Töki csakis azért igyekezhet Fairbanks-be, hogy első legyen a sorban, amikor a legjobb teléreket osztani kezdik.