Vérvonal - részlet a regényből

 

Rocco fejében forgószél módjára kavarogtak a gondolatok. Kérdések százai indultak hirtelen útnak valahonnét mélyről a belsejéből, de sem megfogalmazni, sem visszanyelni nem volt képes őket. Partra vetett hal módjára vergődött Mirna szavainak (és megmagyarázhatatlan vonzerejének) hálójában. A lány végül megszánta őt. Egy üveg tequilát hozatott a pincérrel, töltött mindkettejüknek, Roccónak valamivel többet, azután folyni kezdett belőle a szó:

Egy kicsivel többet tudok annál, mint amennyit tegnap este az orrodra kötöttem. Ez nem csupán abból fakad, hogy az egyik legrégebbi bútordarabnak számítok a Vörös Farkasban, hanem abból is, hogy gyakorta megérzek, meglátok dolgokat. Megmagyarázhatatlan módon, de néha kirajzolódik lelki szemeim előtt egyes emberek története, az események, amiken keresztülmentek, vagy amik várnak rájuk. Tudom például, hogy mielőtt idejöttél a sziklaugrókat megnézni, a Plaza de Toros arénában voltál, ahol négy bikát öltek le ma délután. Közülük a harmadik segített neked megérteni a viadal kvintesszenciáját, a behódolás adta megkönnyebbülés súlytalanságát, a szenvedésből megszülető szelídséggel kért megváltást, a halál táncának könnyed, gyönyörű és borzongató harmóniáját. Nem, nem kell pirulnod vagy szégyenkezned azért, mert szépséget találtál a corridában! Nem te vagy barbár, hanem aki téged mindezért annak nevez.

Rocco sóbálvánnyá dermedve, szinte magatehetetlenül ült a nádfonatú székben. Anyaszült mezítelennek, átlátszó üvegtestűnek érezte magát a lány előtt, akinek minden szava színigaz volt, és aki szinte könyvként olvasta őt. Arra gondolt, hogy nincs a világnak annyi kaktuszpálinkája, ami ezt az egészet megfoghatóvá, megérthetővé tenné. Meg arra, hogy mi következhet még ezek után. A válaszra nem kellett sokáig várnia. Mirna kortyolt egyet az italból, szinte csak annyit, hogy ajkait megnedvesítse, és folytatta:

Veled kapcsolatban Rocco, mintha tisztábban, kontúrosabban és egyértelműbben látnék szilánkokat, mint általában. És ez nem csak a múltad, de a jövőd bizonyos részleteivel kapcsolatban is igaz. Így elárulhatom: ezt az éjszakát velem töltöd majd. Ugyanúgy tudtam tegnap este is, mint ahogy most tudom. Csak abban nem voltam biztos, hogy akarom-e.
– Mirna, én... Én szavakat sem...
– Ne mondj semmit Rocco! Hallgass most, kérlek! A mi utunk nem egy. Holnap reggel elválunk egymástól. Hagyd, hogy segítsek neked! Fogadj engem úgy, mint ajándékot, és engedj el úgy, mint pillangót a gyermek: könnyedén, de vigyázva, hogy hímporom kezedhez ne tapadjon!

Rocco torka összeszorult, a gyomrát zsibbadt remegés járta át. Szemét könny fátyolozta ugyan, de mégis úgy érezte, hogy tisztán, kristálytisztán pillanthatta meg egyetlen rövidke másodperc erejéig a világegyetem végtelen összefüggéseinek teljes hálózatát, hogy felvillantak előtte életnek és halálnak az összes rejtelmei a maguk komplexitásában, hogy azután újra a kivehetetlen és kibogozhatatlan távoli homályba hulljanak. Esendő volt és védtelen. Porszem, akivel kedvére játszik a szél a hegyen, aki a bőszülten vágtázó rinocérosz talpára tapad. De ugyanabból a nevezhetetlen anyagból való, amiből a hegyek és a rinocéroszok összeállnak. Úgy hajtotta meg fejét Mirna előtt, mint a halált kérő bika, hogy szabaddá tegye szíve legmélyéhez az utat a torreádor pengéje számára, mint ahogy a gubbiói farkas hajtotta meg bozontos fejét az Assisiből érkezett szent színe előtt. És Mirna titokzatos igéi újból gyűrűjükbe vonták.

Most hadd meséljek neked a fényképről Rocco! A lányt, akinek lábai közt apád térdepel, Ritának hívják. Valaha ő volt a Lobo Rojo üdvöskéje. A legszebb, a legkeresettebb, az aranytojást tojó tyúk. A Dzsungel Királynője néven vált ismertté. Volt egy saját maga által koreografált produkciója. Tamtamzenére táncolt be a színpadra, apró, leopárdmintás tangában, amely alól mindenfelé kikandikált sűrű, bozontos szeméremszőrzete. Úgy vonaglott a pódiumon, mint valami révületbe esett törzsi varázslónő, füstködbe burkolózva, míg végül meg nem szabadult az egyetlen ruhadarabtól is, ami formás, feszes testét még valamennyire takarta. A hoszteszek eközben körbejártak az asztalok között, apró, míves fésűt kínálva fel az ámuló vendégeknek. A fésűt az önkéntesnek ajkai közé kellett szorítania, és a pódiumon térdre hullva a Dzsungel Királynője előtt, kifésülni annak bizarr szőrzetét.

Roccót, aki az imént még mukkanni sem tudott volna a meghatottságtól és a rajta ülő Mirna-varázstól, most fojtogatni kezdte belülről az elemi erejű röhögés ingere. Felrémlett előtte a tevebőr puff képe, amit apja küldött neki Marokkóból, és amit punciszőrrel kellene megtöltenie. Azt hitte, menten lefordul a székről. Már-már utat engedett a feltörni igyekvő hangos nyerítésnek, de mégsem akarta Mirnát félbeszakítani. Egyrészt mert érdekelte a történet folytatása, másrészt nem szeretett volna otrombán viselkedni a lánnyal. Jobb ötlete nem lévén megpróbált valami szomorúra gondolni, valami igazán nem nevetségeset minél életszerűbben felidézni. Hátha az segít. Lelki szemei előtt Benedetta üszkös feje jelent meg. Orrát megcsapta az égett bőr jellegzetes bűze. Ettől visszacseppent a jelenbe, Mirna történetébe.

Talán magad is tudod, hogy az örömlányok vándorolnak, cserélődnek a térség nyilvános házaiban. Aki ma Acapulcóban táncol, az holnap könnyen az Antillákon vagy a Bahamákon találhatja magát, és viszont. Rita azonban – sikerének köszönhetően – többé-kevésbe gyökeret vert a városban és a Vörös Farkasban. Ő volt az, akitől a főnök semmi pénzért meg nem vált volna. Többet ért el, és többet engedhetett meg magának, mint bármelyik másik lány. Ha úgy tetszik, karriert futott be a saját szakmájában. Szép volt. Nagyon szép. Bozontos szemérme megosztónak bizonyult ugyan, de minden más tekintetben azt kell mondanunk, hogy Rita modellként, címlaplányként is megállta volna a helyét. Még sikerei tetőfokán sem volt kevély vagy fennhéjázó, mégis utolérte a balsorsa.

Azzal rontott el mindent, hogy elkövette a legnagyobb hibát, amit egy prostituált elkövethet. Beleszeretett a kuncsaftjába. Igen Rocco, az apádról van szó, aki olyan könnyedséggel csavarta el bárki fejét, ahogy a szél fújja odébb a súlytalan pihét. Minden szava, minden mozdulata és gesztusa végtelen magabiztosságról és férfierőről árulkodott. Sötét titokzatosság lengte körül. Valami félelmetes, vadállati, már-már sátáni kisugárzás töltötte meg feszültséggel a teret körülötte amerre járt. Kettejük románca eleinte rózsaszínűbb volt egy romantikus lányregénynél. Mindenki Rita boldogságát irigyelte, mindenki Ritát figyelte, ahogy nem is járt a földön, de szinte lebegett, repdesett felette. Azután egy napon váratlanul eltűntek a városból mind a ketten. Hosszú ideig semmit sem lehetett tudni róluk. De Acapulcóban sokan megfordulnak, és nem csak pénzt meg bajokat, de híreket, pletykákat is hoznak magukkal. Egyesek tudni vélték, hogy apád csúffá tette Ritát, mielőtt nyoma veszett. Nem megverte, nem késsel vagdalta össze. Nem korbácsolta meg, vagy nyomott el cigarettát a bőrén. Úgy mondták, hogy összemarcangolta. Fenevad módjára, a puszta állkapcsával mardosta péppé az arcát, fogaival őrölte porrá porcait és csontjait. A hírhozók között akadt olyan is, aki suttogóra fogva hangját, még hozzátette: Farkasember! És tudod mit, Rocco? Magam is azt hiszem, hogy földi halandó ilyesmire nem képes. Nem lelkileg, de fizikailag alkalmatlan rá. Apád viszont megtette, és bizonyára nem ez volt az első alkalom. Talán nem is az utolsó. Én mexikói létemre sem hiszek misztikus, fantázia szülte szörnyekben, de ha másért nem, hát a magam látnoki képességeinek megmagyarázhatatlan volta okán be kell ismernem Shakespeare igazát: több van annál, mint ami tudható. És vajon ki a megmondhatója, hogy apád mennyire mozog szabadon térben és időben? Talán most is figyel és hallgat minket. Talán úgy áll itt előttem benned testet öltve, mint ahogy a teremtő Isten jelenik meg egyfiában. De éppúgy lehet a glóbusz túloldalán is.
– És Rita? Mi lett Ritával? – préselte ki a döbbenettől pengére szűkült ajkai közül Rocco a kérdést.
– Ritáról azt mondják, hogy menedékházba vonult, és a Guadalupei Szűzanyának szentelte életét. Egy Lupitához címzett zárdában tengeti napjait Puerto Vallartában. A világi élet számára nem létezik többé. A nővérektől eltekintve szóba sem áll senkivel. De téged, ha felkeresed, fogad majd. Ebben biztos lehetsz.
– Miért vagy erről ennyire meggyőződve Mirna?
– Látom.

A lány most Roccóhoz hajolt, és gyengéden végigsimította ébenfekete sörényét, amely verejtéktől volt iszamós. Az est már sötét lepelt bocsátott rájuk, nem láthatta senki, amint Mirna két tenyerébe vette a férfi meggyötört arcát, és homlokára csókot lehelt. Azután ajkait ajkai közé harapta forró szenvedéllyel, majd kézen fogta, és eltűnt vele az acapulcói éjszakában.

 

 

A regény megvásárolható itt