Cervus

 

"csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok
és nem földi dolgokat látok ezekkel.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
Igazíts el mindent a lélekzeteddel.
… … …
A fiú ezt meghallotta,
fejét hirtelen fölkapta,
szimatolt tág orr-vedrekkel,
lüktető lebernyegekkel,
fülelt erezett fülekkel
síró hangra egész-testtel,
… … …
Amikor a tóhoz érne,
ránéz holdfényes vizére:
vízben rezeg holdas bükkfa,
tóból szarvas néz rá vissza!"

 

(Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából)

 

 

I. Száz esztendővel ezelőtt...

 

"...Szénbányában, a pokol fenekén,
Bányászvértől lucskos a szén,
Nem látszik sem a Nap, sem az ég..."

(Hobo)

 

A hegygerincen halványan pislákoló lámpások sora kígyózott. A hideg januári hajnal sötétjében hol eltűntek, hol előbukkantak az apró fények aszerint, hogy épp milyen sűrű volt az erdő, ahol a vájárok haladtak. A bányászösvény a falut kötötte össze a Setét-lyuki aknákkal és tárókkal. Több apró munkástelepülés is meghúzódott még a hatalmas bükkösök takarásában, és mindegyiküktől vezetett egy hasonló, jól kijárt gyalogút a környék lüktető szívéhez, a bányához. Barnaszén: hetvenmillió éves kincs a föld gyomrában. Ennyi idő alatt igazán jól megszokta a helyét, és nem volt hajlandó csak úgy hívó szóra a felszínre jönni. Verejtékkel, néha pedig vérrel kellett megküzdeni érte. Nem ment ritkaságszámba az sem, hogy este, mikor hazafelé haladt a sor, kevesebb lámpást lehetett számlálni, mint az odaúton.

Ferkó összehúzta nyakán a pufajka gallérját. A csípős hideg összetapasztotta az orrcimpákat. Az ösvény mentén a fák zúzmarába dermedtek, közöttük magasan állt a hó. Az úton persze jól le volt taposva. Napjában kétszer meneteltek itt végig a falu marcona bányászai. Harminc perc tempós gyaloglás kora hajnalban, és ugyanennyi a műszak végeztével. Közötte pedig tizenkét órányi embertelen munka a mélyben. Ilyenkor télidőtájt napot sem nagyon láttak. Sötétben mentek, sötétben dolgoztak, sötétben jöttek. A bejárásra fordított időn esetleg lehetett volna faragni, ha Ferkó, sok bányásztársához hasonlóan hajlandó lett volna beköltözni a telep közelében létesített munkásotthonok egyikébe. De Bori nem akarta. Talán jól is tette. Nem volt akkoriban fürdőszoba vagy hasonló tisztálkodási lehetőség a barakkokban. Ígértek ugyan közös fürdőházat, hogy legyen hol lemosni a bőr pórusaiba ivódott szénport műszak végeztével, de az ígéret nehezen akaródzott megvalósulni. És volt Borinak egy másik érve is a telepre költözés ellen. Olyan érve, amilyen csak bányászfeleségeknek szokott lenni, és ami megrendíthetetlen. Az asszony meg volt győződve róla, hogy a közelmúltban megnyitott Setét-lyuki feltáráson átok ül.

Nem ez volt ugyan a monarchia legjobban fizetett bányaüzeme, és a munkakörülmények tekintetében sem vitte volna el a prímet, de az átlagosnál azért jobb megélhetést biztosított. A napi háromszáz fillér sokak számára irigylésre méltó fizetésnek számított akkoriban. Ferkónak a jövőt illetően sem lehettek aggályai, mert a bányát folyamatosan fejlesztette a tulajdonosa. Így került pár éve feltárásra a Setét-lyuki terület, ahová Ferkót is áthelyezték. Borival és a kis Ferkével egyenesen a templomból érkeztek a völgybe, az ünnepélyes megnyitóra. Talán ez volt az oka, hogy az asszonynak szokatlanul rémisztő érzései támadtak a helyszínre érve. Később – már a vacsoraasztalnál ülve – úgy mesélte el, hogy hirtelen hűvös fuvallatot érzett, és lúdbőrzeni kezdett a talpától a feje búbjáig. És valami titokzatos erőket is emlegetett. Nem e világi erőket. Meg hogy valami van ott a mélyben.
- Van hát, te butus. Azért megyünk mi le – kommentálta félig-meddig viccesen Ferkó, aztán nem is váltottak több szót az egészről. Megmaradtak a falusi házban, és minden ment tovább úgy, ahogyan eddig. Illetve nem teljesen úgy.

Bori – mint általában a bányászfeleségek – tisztában volt vele, hogy mit kockáztat az ura a megélhetésükért, és bizony nem volt olyan este, hogy ne vett volna erőt rajta a félelem: vajon meghallja-e ma is az ismerős lépteket az udvaron, és utána az ajtó megnyugtató csikordulását. Nem volt olyan nap, hogy imát ne mondott volna Ferkóért, a többi bányászért, meg azokért az asszonyokért, akiknek az ajtaján nem a családfő zörgetett be a műszak végeztével, hanem a halálhír hozója. Kilencen voltak ilyenek a bánya megnyitása óta. A veszély része volt minden bányászcsalád életének. Aki ezt nem tudta elfogadni, annak nem volt itt helye. Bori el tudta. Hajnalonként kelt, fél órával az ura előtt, illatos meleg kávéval ébresztette, majd hitvesi csókkal és aggódó, szeretetteljes pillantással bocsátotta el. Néha még utána is szólt:
- Aztán vigyázni ám a férjemre!
Ferkónak megvolt a válasza:
- Nem eshet baja annak a vájárnak, akinek a feleségét a bányászok védőszentjéről nevezték el.
- Úgy, hát csak ezért vettél el?! – volt egyből a riposzt. A férfi ilyenkor visszalépett, markolt egyet az asszony gazdag tomporán, de olyant, hogy este még visszaköszönt néki a saját keze nyoma, és vigyorogva válaszolt:
- Igen, csak ezért!
A féltő, aggódó pillantást pedig egész napra magával vitte. És pontosan ez a pillantás volt az, ami megváltozott a Setét-lyuk megnyitása óta. Ferkó meg mert volna esküdni, hogy hitvese szemeiben azóta reggelente a halálfélelem ül.

A lámpás-kígyó egy tisztás mellett haladt el. Innen már öt percbe sem telt az út az aknáig. Különös tisztás volt, ötszög alakú. Meglepően szabályos ötszög alakú. Mintha egy gigászi kéz szerkesztette volna ide a hegy oldalába, hatalmas körzőkkel és vonalzókkal. Ráadásul úgy, hogy egy vízszintes platót képezzen a lejtőn. Egyfajta – széltől és tekintetektől egyaránt védett – katlant, amit kelet felől sziklák határoltak, nyugatról pedig égbe törő feketefenyők. Senki sem tudta megmondani, hogy ezek a növények, amik nagyjából nyolc méter széles gyűrűt alkottak az ötszögű tisztás körül, hogyan kerültek erre a vidékre, ahol szinte kizárólag bükkösök és cseresek takarják a hegyet. A fenyők magasabban kezdődnek, de ott sem ezekkel a fajtákkal találkozik az ember. Valóságos rejtély. Ugyanígy rejtély az is, hogy ezen a tisztáson miért nem nő meg a fű. Mindig ugyanolyan rövid, mintha csak rendszeresen nyírná valaki. Egy láthatatlan erdőkerülő. És akkor még nem is említettük a virágokat. Mert ezen a tisztáson egyáltalán nem voltak virágok. Nyáron sem. Sohasem. Ferkó úgy saccolta, hogy a Hidegh-akna fenekén nyíló táró épp a tisztás alatt húzódik, talán pont meg is felezi azt. Nagyjából idáig ért a gondolataiban, amikor megérkeztek a bánya bejáratához.

Ott gyülekeztek már a többiek a környező falvakból és a telepi lakásokból. Majd háromszáz bányász várta a műszak kezdetét, és az aznapi jó szerencsét. Közülük kettőszáz szállt alá a Hidegh-akna fenekére, százharminc méter mélyre a föld alá. Százharminc méter. Egy tízemeletes panelház nagyjából harmincöt méter magas. Négy ilyet kellene egymásra raknunk, hogy elképzeljük, hová kellett a vájároknak leereszkedniük. Az Osztrák-Magyar Monarchiában azonban nem voltak még panelből épített toronyházak, amikben, mint mértékegységekben Ferkó gondolkodhatott volna. Ő napvilágban gondolkodott. Minden műszak kezdetén, amikor beszálltak a drótkötélen függő nyitott kasba, feltette magában a kérdést: Vajon meglátom-e még a napot? Azután rendre hozzátette: Meg Bori szépséges szemeit és a kis Ferke huncut, örökké maszatos ábrázatát... A Hidegh-aknába azon a csütörtök hajnalon leszálló bányászok egynegyede soha többé nem látta meg a napvilágot.

Ég a Pelczer!!! A baljóslatú hír és a füst kesernyés szaga nagyjából egyszerre érkezett meg a bányamezőben dolgozó munkásokhoz. A Pelczer nem volt más, mint egy nagy teljesítményű, elektromos működésű ventilátor. A bányászokhoz hasonlóan szinte egész életét a föld alatt töltötte. A nyolcvan méter mély légakna aljára telepítették, miután kikerült a dortmundi gyárból. Ő lélegezte be a felszíni erdők éltető levegőjét a Hidegh-aknán keresztül, végigszippantotta azt a számára kijelölt légosztályon, hogy a vájárok megannyi poros képű, izzadt kis hemoglobin módjára magukhoz vehessék, majd tüdejébe áramoltatta, aztán a már említett légaknán át kilélegezte, vissza a fenti világba. A Pelczer volt a Setét-lyuki bányaterület bordaközi izomzata, rekeszkupolája, mellürege. Egyszóval minden olyan szerve, ami a légzését fenntartotta. És a Pelczer most égett. Orvosi nyelven szólva azt mondhatnánk: a bánya egészségügyi krízishelyzetbe került.

Egy felnőtt férfi átlagosan tizenhatszor vesz lélegzetet egy perc alatt. A mellüreg ilyenkor kitágul, a tüdő meg – tehetetlensége folytán – passzívan követi. Beléáramlik az oxigén, amit már epedve várnak a tüdőhólyagocskákban tolongó hajszálerek akcióra kész vörösvérsejtjei. Pénztárcájuk szén-dioxidtól dagad. Azzal fizetnek az oxigénért cserébe. Az oxigén pedig boldogan ugrik a terhüktől épp csak megvált vörösvérsejtek hemoglobinjainak nyakába. Ragaszkodik hozzájuk.

De van valami, ami még az oxigénnél is jobban rajong a hemoglobinért, és nem átallja erőszakkal félrerugdosni a vetélytársat, hogy maga csimpaszkodhassék az áhított fehérjébe. Ezt az agresszív, alattomos gyilkost úgy hívják: szén-monoxid. Halálos méreg az élő szervezet számára. Eleinte csak zavartságot, fejfájást, szédülést meg hányingert okoz. Aztán görcsbe rándulnak a végtagok, majd az egész test. Következik az eszméletvesztés. A mérgezettek egy része ilyenkor belefullad a saját hányadékába. Aki nem, annak meg az izomellazulást követő légzésbénulás hozza el a halált. A szén-monoxid talán legkegyetlenebb viselkedésformája az, amikor a mérgezett tudatánál marad. Érti és felfogja, hogy baj van. Tisztában van azzal is, hogy küszöbön áll a halál. Csak épp tenni nem tud semmit ellene, mert az izmok, a végtagok már nem engedelmeskednek.

A szén-monoxid csak egyike azoknak a kétes hírű összetevőknek, melyek együttese a füstöt alkotja. Akad a füstben ezen kívül cián, ammónia, sósav és kén-dioxid is. S ha mindez még nem volna elég, a füst általában forró. Megégeti és felduzzasztja a légcsöveket, melyek már amúgy is beszűkültek a fent említett agresszív vegyületek jelenléte folytán. Gyakorta lehetetlenné teszi a látást, így a tájékozódást is.

És a füst feltartóztathatatlanul közeledett. Eleinte lassan, azután hirtelen öntve el a tárót és mindkét aknát, úgy ahogy a kiáradt folyó zúdul bele a pocokjáratokba. A Hidegh-aknához tartozó terület egykori légzőközpontja, a Pelczer-ventilátor lángokban állt. Nem volt képes többé sem kitágítani, sem összepréselni a bánya tüdejét. A levegő szabadon áramlott, amerre jónak látta. És történetesen úgy látta jónak, hogy sarkon forduljon, majd ellenkező irányba induljon el.

Beáramlott a légakna kifúvócsövébe, alászállt a mélybe, ahol a magából fojtó, forró olajfüstöt okádó gép várta. Ott megindult a Hidegh-akna irányába, keresztül a bányamezőn, maga előtt tolva a halálos gázokat, melyekkel közben keveredett is. Először a karbidlámpák és a nyitott olajmécsesek fénye hunyt ki. Aztán az elektromos világítás is rendetlenkedni kezdett. De ez már nem sokat rontott a helyzeten, mert a villanylámpákat amúgy sem lehetett látni a mindent elborító füstben. A bányászokon úrrá lett a pánik, és a vaksötétben fuldokolva, tapogatózva, botladozva, eszméletlen társaikat kerülgetve, tiporva vagy éppen magukkal vonszolva próbáltak a főakna aljához jutni, ahol a tűz hírére késedelem nélkül megkezdődött a személyszállítás, a lent rekedtek kimentése.

Ferkó a táró légakna felőli részén dolgozott aznap. Neki hosszabb utat kellett megtennie a szabadulást jelentő, folyamatosan fel-le járó liftkosárig, mint szerencsésebb társainak. Félvakon, hörögve, ziháló mellkassal, és a légszomj okozta páni félelemmel telve jutott el nagy nehezen a főakna talapzatáig. Itt mintha látszott volna némi derengés, ami egyrészt az aknaácsolat még épen maradt elektromos világításának volt köszönhető, másrészt talán annak a minimális fénynek, amit a fenti világból leszűrődni vélt. A félhomályban összepréselődött tömegben felismerte az előtte várakozó két embert: apát és fiát. A szomszéd falu híres verekedői voltak. Kemény, megkérgesült bányászarcok. A nyolc személyes kas az akna alján állt éppen. Tízen nyomorogtak már benne. Közülük kimagaslott egy jól megtermett, tenyeres-talpas alak, aki a menekülést igyekezett koordinálni. Ellentmondást nem tűrő hangja túlszárnyalta a föld alatti csapda pokoli zajait, a jajkiáltásokat, káromkodásokat és imákat is.
- Szálljon be még egy!
A fiú hátralépett, és biccentett apjának, hogy menjen ő. Az nem szólt semmit, csak megmarkolta a gyereket és a kasba lökte, majd rácsukta a rácsot. A kosár, benne a halál torkából szabadult szerencsés bányászokkal úgy kezdett emelkedni a felszín felé, mint valami gigászi, óvó, isteni, megmentő tenyér.

Ferkó esküdni mert volna, hogy hallja a felvonó csévélő dobjának zümmögését és a drótkötelek suhogását. Vagy ez már csak az ellobbanni készülő tudat játéka volt? Megpróbált lábujjhegyre állni, és a nyakát a lehető legmagasabbra nyújtani, hogy valamivel tisztább és kevésbé forró levegőhöz jusson. Alulról látta a távolodó kosarat. Ekkor hirtelen velőtrázó sikoltás és hangos kiáltozás ütötte meg fentről a fülét, valami furcsa, szokatlan nesz kíséretében. Mintha egy súlyos tárgy szorult volna meg... Most segíts, jóságos Isten! A túlterhelt kas ékelődött be az ácsolatok közé, úgy harminc méter magasságban. Ami pedig elakasztotta, az nem volt más, mint egy félig leszakadt kar, és két bányásznak a feje. Egy pillanatra szinte néma csend lett a mélyben. Csak az amputált végtag gazdájának, az utoljára beszállt fiúnak az ordítozását lehetett hallani, meg azt, ahogy az egyik beszorult fejű bányász, akinek eltört a nyakcsigolyája, a haláltusáját vívta. A kas vezérlőegysége kattogni kezdett. Valaki úgy döntött, hogy vesszen inkább az a három, aki a kosarat fogva tartja, mint az összes, még lent tartózkodó társuk. A kast, a menekülés egyetlen eszközét bármi áron el kellett indítani! A nyomógomb kattanását apró döccenés követte, majd koponyacsontok recsegése, amit aztán elnyomott az ismételten felhangzó emberi üvöltés. A kosár azonban nem moccant egy tapodtat sem. Katt... katt... katt... Semmi. Mozdíthatatlanul beékelődött a Hidegh-aknába, mint valami ásványba kövült tengeri maradvány, eltávolíthatatlan éket verve az életet jelentő felszíni világ, és a mélyben bőszen arató halál közé. A bányamező légtere ekkor szinte már nyomokban sem tartalmazott oxigént. Ferkó utolsó gondolata az volt, hogy fentről valami permetez az arcára, és bizonyára embervér lehet az. Aztán úgy lobbant ki a tudata, mint a bányászmécses, melynek tartályából kifogyott a lángot éltető olaj.

Hajnali kettőre járt, mikor a mentőcsapatok végeztek a halottak felszínre hozatalával. A kasban rekedt tetemek kiszabadítását másnapra, azaz péntekre kellett halasztani. Pénteken kezdődtek meg a temetések is, és a rákövetkező hét elejéig folytatódtak. Ferkót vasárnap helyezték örök nyugalomra falujának apró sírkertjében. A búcsúszertartás után szentmise mondatott a templomban az eltávozottak lelki üdvéért, amin megjelent a falu apraja-nagyja. Bori a könnyfátyolon át is tisztán látta, hogy Szent Borbála fából készült szobra sötét, már-már fekete színű vért könnyezett. Ezt később több idős asszony is egybehangzóan megerősítette.

 

II. Az óvónő feljegyzései: Kismackó

 

"Üst, üst, gyűlj tele!
Férget, mérget üss bele!
... ... ...
Szikra pattan, olthatatlan,
ég a munka, forr a katlan."

(W. Shakespeare: Boszorkánydal – Szabó Lőrinc fordítása)

 

Kismackó. Miatta ragadok most tollat. Mert bármilyen erősen gondolkodom, és bármiféle erőket hívok is segítségül, mégis újra és újra képtelennek bizonyulok a vele kapcsolatos események megértésére és elfogadására. Abban bízhatok csupán, hogy az írott formában rendszerezett gondolatok elvezethetnek végül a történtek kulcsához.

Máig tisztán emlékszem arra a napra, amikor Kismackó a Pitypang óvodában először megjelent. Beltane ideje volt. Ragyogóan tiszta, verőfényes májusi délelőtt. Beszoktatásra érkezett az édesanyjával. Ahogy a friss szellő szőke hajfürtjeivel játszott, az aranykalászos búzamezők hullámzó tengerét idézte fel előttem. Ragyogó szemeit pedig mintha az égboltról kölcsönözte volna. Azt is tudom, hogy abban a jéghidegen kéklő tekintetben elmerülve éreztem meg először, hogy Kismackót nekem küldte, nekem szánta a Fejedelem. A legszebb kisfiú volt a föld kerekén.

Nő vagyok. Bűbájos és igéző. Tudákos striga, oldás és kötés rítusának ismerője. Tétemények és megfüvelések malefikája, felvértezve a női princípium minden vonzerejével. Uramat szolgálom, ágyának szülötte és egyben ágyasa vagyok. E világi férfi csak az ő színe előtt érinthet engem. A vágy liláját hordom testemen, de méhemből földi élet nem fakadhat soha. Ezért küldte el nekem Kismackót a Fejedelem.

Kismackót az óvoda vezetője az én csoportomba osztotta be. Akaratom szerint. A beszoktatás során úgy ment minden, mint a karikacsapás. Se egy könnycsepp, se egy elkámpicsorodott ábrázat. Amilyen érzékeny és fogékony kisfiú volt, azt kell gondoljam, hamar megérzett valamit abból a misztikus kisugárzásból, ami a közülünk valókat jellemzi. Szinte percek alatt nyílt meg és fogadott a bizalmába. Ezt látva az édesanyja nyugodt szívvel hagyta magára, illetve bízta az óvoda gondjaira. Délelőtt beszélgettünk, meséket olvastunk. Az ebédet mellettem ülve fogyasztotta el. Úgy választotta ki a tőlem balra eső kisszéket, mintha az világ életében az ő helye lett volna. Az étkezés befejeztével készülődni kezdtünk a délutáni csendes pihenőhöz. Kicsiny zsákjából pihe-puha fehér pizsama került elő, amit tetőtől talpig apró mackótappancs-nyomok ékesítettek. Égszínkék tappancsnyomok. Mennyire jó volt magamhoz szorítani őt ebben a pizsamában!

A szülőket a szunyókálás végeztével vártuk vissza. Mire megérkeztek, az én fejemben már készen állt a terv. Szinte lépésről lépésre tudtam, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Kismackó testestől-lelkestől az enyém lehessen. Első óvodai napja végeztével vidáman indult hazafelé, apja kezébe csimpaszkodva. Az anyja egy kislányt tolt maga előtt babakocsiban. Az óvoda udvaráról figyeltem, ahogy távolodnak. Kismackó visszanézett rám, mielőtt bekanyarodtak a sarkon, a kis közért mellett. Boldog mosollyal integettem neki. Ő pedig felemelte pufi kis kezét, és hangosan nevetgélve visszaintegetett.

Az első pár hónap során Kismackóban rendkívül erős kötődés alakult ki az irányomban. Ezt, mint egyfajta alapot vagy legelső lépcsőfokot, mindenképpen ki kellett építenem. Az azonban, hogy mennyire gyorsan és könnyedén sikerült, engem is meglepett. Én lettem a nagybetűs, az első számú óvónéni. Ha bárki más csoportjába volt kénytelen bemenni a távollétemben, hisztivel és dührohamokkal reagált. Ilyenkor előtört belőle az az impulzív ösztönlény, amitől a kisgyermekes szülők általában megrémülnek. De az én vonzalmamat ez csak még erősebbé tette. Sokat kirándultunk a csoporttal. Az állatkertbe, a Szomorú-szigetre, a patak partjára vagy a közeli erdőkbe. Kismackó imádta ezeket a kirándulásokat, melyek során szinte végig a kezemet foghatta. Együtt fedeztük fel füvek, virágok, vizek titkait. Moziba és bábelőadásokra is eljártunk, ha erre alkalom kínálkozott. Nagyjából egy évnek kellett eltelnie, hogy kimondhassam: Kismackó életében legalább olyan fontos és központi szerepet töltök be, mint a tulajdon édesanyja. Ezzel a tervem első része sikeresen be is végeztetett.

Energiáimat, melyeket a továbbra is rendszeresen látogatott szombati szeánszok szinte megsokszoroztak, most már a Kismackó családjában uralkodó béke és harmónia megbontására kellett fordítanom. Amíg az fennállt, a Megűzetésre gondolnom sem lehetett. Első támadásom Kismackó húgával való kapcsolatát vette célba. A szülők elmondása szerint a kisfiú nem volt féltékeny típus, és ilyesfajta érzelmeknek magam sem tapasztaltam jelét. A terep előkészítése abból állt, hogy azon a héten szinte csak olyan mesékkel foglalkoztunk, amik királyfiak, királyságok és fele királyságok dolgait tárgyalták. Aztán leültettem Kismackót magam mellé.
- Tudod, hogy te tulajdonképpen egy királyfi vagy?
Kismackó ezen cseppet sem csodálkozott. Úgy tűnt, számára ez a világ legtermészetesebb dolga. Én pedig folytattam:
- És azt vajon tudod-e, hogy olyan királyfi vagy, akinek a fele királyságát ellopták?
No, erre már kikerekedtek a szépséges szemek, és vékonyka könnyfátyol kezdett gyűlni rajtuk. Kismackó szomorúan rázta meg a fejét. Aztán némi gondolkodás után feltette a kérdést:
- Ki volt az? Ki lopta el?
- A kistestvéred, amikor megszületett – válaszoltam sajnálkozva, és megsimogattam szőke buksiját. Szorosan hozzám bújt, és sokáig zokogott azon a délutánon.

Onnantól kezdve pedig két kézzel szórtam a féltékenység magvait minden alkalommal, amikor csak erre lehetőségem nyílott. A magok pedig termékeny talajra hullottak. Kismackó rajzainak eleinte csak a színvilága változott meg. Sötétek kezdték uralni a fehér lapokat. Feketék, barnák és mélyvörösek. Vérvörösek. Soha nem rajzolt ügyesen, de sete-suta emberalakjai ezután elkezdtek szétesni és rendezetlenné válni. Nemsokára megjelentek a rajzokon a fegyverek. Gonosz bombák, repülőgépek és rakéták. Atomrakéták. Én pedig tovább locsoltam az olajat a féltékenység tüzére, amely kicsiny szívében lángolt. Késtek öt percet a szülők? Elmagyaráztam, hogy a hugi mennyi gondoskodást igényel, és meg kell értenie, hogy ilyenkor ő a háttérbe szorul. Valami kimaradt az uzsonnás tasakból vagy a tornazsákból?  Anyának nem juthat mindenre és mindenkire figyelme, az ő kapacitása is véges.

Kismackó pár hónap alatt agresszívvé és dekoncentrálttá vált, alvászavarok kezdtek megjelenni nála, és kisebb fokú hiperaktivitás jeleit mutatta. A tünetek otthon fokozottabban jelentkeztek, a szülők pedig tőlem kértek tanácsot. Kitűnő alkalom volt ez arra, hogy a dolgok folyását az elképzeléseim szerinti mederbe tereljem. Közben igyekeztem Kismackó édesanyjával leépíteni a bizalmi viszonyt, ami a kapcsolatunkat korábban jellmezte, látszólag ok nélkül hűvösebbé válni, sanda gyanút ébreszteni benne. Az apának annál több mosoly jutott. Kacér pillantások, a szokásosnál egy kicsit mélyebb dekoltázs vagy merészebb sliccelés. Fülledt testbeszéd, félreérthető mondatok, elejtett megjegyzések. Flört: a közösülés bizonytalan ígérete. De be kell ismernem, hogy ezen a hadszíntéren életemben először kudarcot vallottam. A férjet illetőleg legalábbis. Hogy Kismackó anyjában gyökeret vert-e a féltékenység, abban máig sem vagyok teljesen biztos.

Sikerült viszont a szülőket más apukákkal és anyukákkal összeugrasztanom. Kismackó "véletlenül" ráült az egyik csoporttársa szemüvegére. Nem volt olcsó darab, és valakinek ki kellett fizetnie... Kismackó kerékpárral elgázolt egy másik gyereket az óvoda udvarán, aki súlyos zúzódásokat szenvedett. Hogy én kértem a biciklik behozatalát a közlekedési szabályok gyakorlása okán? Nem szúrt az szemet senkinek. Pár héttel később jeges hógolyóval dobott meg egy kislányt, akinek az apja közismert volt a környéken heves vérmérsékletéről és agresszív viselkedéséről. A férfi olyan beosztásban dolgozott, melyben napi rendszerességgel kellett megalázkodnia. Az indulatot, amit munka közben kénytelen volt magába fojtani, valahol ki kellett engednie. Ezért támadott le mindenkit már a legkisebb apróság miatt is. Olyasmik miatt, ami normális embernek talán fel sem tűnt volna. Csak rontott a helyzeten, hogy a pénz és a karrier hajszolása közben nem maradt ideje a családjára. Ebből fakadó lelkiismeret-furdalását próbálta csillapítani azzal, hogy akkor is dühödten a védelmére kelt a gyerekének, ha erre semmi szükség nem volt. Amikor meglátta kislánya szeme körül az egyébként jelentéktelen sérülést, ami Kismackó hógolyójának (és az én kitartó ügyeskedésemnek) volt köszönhető, ahogy az várható volt, elpattant nála valami. Aznap este bekopogtatott Kismackóékhoz, hogy felelősségre vonja az elkövetőt. Minden további nélkül ajtót nyitottak neki, hiszen látásból ismerték az óvodából, mint csoporttárs-szülőt. Ha jól tudom, tettlegesség és bírósági eljárás lett a dologból. Meghurcolták Kismackó apját is. Bevett szokás volt a rendőrségen, hogy ha egy ilyen ügyet nem sikerült meg nem történtté statisztikázni, akkor azt is meggyanúsították garázdasággal, aki semmi mást nem tett, mint jogosan védte magát vagy a családját. Hadd menjen el a kedve a nyomorultnak egy életre attól, hogy belerondít a kimutatásokba és feleslegesen ugráltatja a bűnüldöző szerveket.

Ezek az események akkor is negatív lenyomatot hagytak a szülők Kismackó iránti érzésein, ha a kisfiú valójában nem tehetett semmiről, és ezt ők – értelmes és gondolkodó emberek lévén – fel is fogták. Ám az agyunk, mint tudjuk, két féltekéből áll, és az emocionális oldal jelentőségét gyakran hajlamosak vagyunk alábecsülni.

Néha komolyan megesett a szívem Kismackón, mert állapota a szemem láttára rosszabbodott szinte napról-napra. De oldanom kellett a családi kötődéseit, ha magamévá akartam tenni őt.  Voltak borzasztó időszakai, amikor szinte meg sem szólalt, és messziről lesírt róla, hogy kicsiny szíve majd megszakad fájdalmában. Ilyenkor igyekeztem vigaszára lenni, és több alkalommal is biztosítottam róla, hogy azt a szeretetet, amit otthon a jelek szerint nem kap meg, nálam mindig biztosan megtalálja.

A nevelési tanácsadóba akkor vitte el a család, amikor kishúgát úgy megverte, hogy annak több helyen felrepedt a szája, és patakzott belőle a vér. Hónapokig hordták a szülők a foglalkozásokra. Mindhiába. Ezután kineziológus következett. Szegény gyermek már azt sem tudta hogy kicsodák-micsodák azok a vadidegenek, akik folyamatosan faggatják nyájas mosolyt erőltetve az arcukra, és érthetetlen módon handabandáznak körülötte. Az anya és az apa mindeközben kimerültek idegileg és fizikailag egyaránt. A feszültség, ami kezdetben csak alkalmi betolakodó volt náluk, otthonuk állandó lakója lett. A helyzetet ez csak tovább súlyosbította, viszont az én malmomra hajtotta a vizet. A gyermekpszichiáterhez már végső elkeseredésükben fordultak. Megoldást persze ez sem hozott. Hogyan is hozhatott volna, mikor a szálak az én kezemben összpontosultak. Aztán egyik alkalommal az orvos kimondta a varázsszót: Ritalin.

A metilfenidát-hidroklorid Kismackót már az első alkalommal dühöngő őrültté változtatta. A második alkalomra nem is került sor. A szülők feladták. Letargia, csüggedés, kilátástalanság lett úrrá rajtuk, amely még az egyébként mindig vidám és hebehurgya hugin is nyomot hagyott. Kismackó családján dilettáns kuruzslók, a fogalmi gondolkodás csatlósai, és a racionális elme rabláncán vergődő orvosok próbáltak segíteni. Csoda-e, hogy nem sikerült? Engem ellenben a sötétség erői támogattak küldetésemben. Démonok, lúdvércek, olvasás, tétemény, ördögi csinálmány. A füvek nedveinek kerengő pályájáról felszabaduló áramok. Az éjszaka ragadozóinak hangtalan lépte nyomán szálló párák. Rejtett vízerek. Ágosok fakasztott leve, serkék és kutyazsír-kenet. És mint az ördög ágyában születettet: a szabbatok a szögön.

A dolgok tehát nem akartak jóra fordulni. Az egykori kiegyensúlyozott, mosolygós és boldog kisfiú, az angyali Kismackó már csak emlékkép volt, de még ez az emlékkép is egyre halványodni látszott. Minden egyes alkalom, amikor egymás társaságát önfeledten élvező, boldog családot láttak játszótereken, kirándulások során, strandon vagy moziban, egy-egy késdöfés volt Kismackó szüleinek szívében, és könnyeket csalt a szemükbe. Ekkor döntöttem úgy, hogy teszek egy próbát.

Kismackó édesapja hetente legalább egyszer elbeszélgetett velem a kisfiáról. Tapasztalatot cseréltünk, elmesélte az otthoni problémákat, közösen próbáltunk meg válaszokat találni és stratégiákat kidolgozni. Ezeket az eszmecseréket ő kizárólag a pedagógiai képzettségem okán látta megalapozottnak, és beszélgetéseinket soha nem engedte személyes irányba terelődni. (Erről a szándékomról addigra már én is letettem, mert ha nem is viselem könnyen a kudarcot, érteni azért értek belőle.)

Nos, egy ilyen beszélgetés során hozakodtam elő a farbával:
- Azt hiszem apuka, hogy van még valami, amit nem próbáltak ki, és véleményem szerint segítene Kismackón.
A férfi döbbenten nézett rám. Látszott rajta, hogy nem hisz már semmiféle csodaszerben vagy ígéretben, de a család szétesőfélben volt, és azt a luxust nem engedhette meg magának, hogy akár csak egy aprócska lehetőséget elhalasszon.
- Folytassa, kérem!
- Őszintén szólva nem vagyok meggyőződve róla, hogy helyesen cselekszem, ha ezt most megosztom Önnel. Hogy is mondjam... Nem igazán nevezhető konvencionálisnak a gyógymód, amit ajánlok, és esetleg magamat is kellemetlen helyzetbe hozhatom...
- Biztosíthatom róla, hogy a diszkréciómra minden körülmények között számíthat. Azt pedig, hogy meghökkentene bármi azok után, amin az elmúlt időszakban keresztülmentünk, erősen kétlem.
Az utóbbi kapcsán nagyot tévedett. Alaposan sikerült megdöbbentenem, mikor végre kimondtam a javaslatomat. Olyannyira, hogy rögvest sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott. Csak a szó visszhangzott mögötte a Pitypang óvoda akkor épp kihalt folyosóján:
- Ördögűzés!

 

III. A pentagramma

 

"A tudomány nagyon távol van attól, hogy a tudás tökéletes eszköze legyen."

(Carl Sagan)

 

Ha berajzoljuk egy szabályos ötszög átlóit, különös, ősidők óta tisztelt, esetenként rettegett alakzatot kapunk, melynek mágikus erőt tulajdonított szinte minden kultúrkör és civilizáció. Titokzatosság árad belőle. Látványa kellemes a szemnek. Nem csoda, hisz többszörösen is megjeleníti az arányt, amit a természet és a művészetek egyként kedvelnek, hiszen egyensúlyt teremt szimmetria és aszimmetria között. Az ötszögbe rajzolt szimbólum újabb ötszöget jelenít meg önmagában, méghozzá az aranymetszés szerinti kicsinyítésben. A misztikus jelképet, melynek csúcsait az őselemek őrzik, úgy hívják: pentagramma. Boszorkányszögként is ismeretes.

A szabályos ötszögbe rajzolt pentagramma tulajdonképpen egy fraktál. Önhasonló geometriai alakzat, amely a végtelenségig újra és újra belerajzolható saját magába. Természetesen egyre kisebb méretben. Egészen addig, amíg érzékelhetetlenül kicsivé zsugorodva egyetlen pontban sűrűsödik össze. Képzeljük most el azokat az erőket és spirituális energiákat, melyekkel az emberiség a története során a pentagrammát, mint szimbólumot felruházta. Mert ezek az erők végtelen számban sokszorozva, és egyetlen aprócska pontba sűrűsödve olyan koncentrációját jelentik valami titokzatos, kozmikus kapacitásnak, ami az emberi elme számára felfoghatatlan.

Az íját feszítő férfi pontosan egy ilyen pentagramma-fraktálközéppont felett állt. Kicsi terpeszben, szinte moccanatlanul. Tüdejéből kilélegezte a levegő egy részét. Tudatát először a fegyvert tartó kéz vállára, majd lapockái közé irányította. A két scapula satupofák módjára záródott össze. Tekintete végighaladt a vesszőn, annak képzeletbeli meghosszabbított vonalán, majd eggyé vált a szarvas szívével. Könnyedén oldott. A nyíl minden észrevehető izommunka vagy bármiféle látható megerőltetés nélkül indult útjára az idegről. Lágy, harmonikus, szépséges mozdulat volt, amiről az ember nehezen hiszi el, hogy halálos energiák elszabadítására is alkalmas lehet.

Az íjász pedig már az oldás pillanatában tudta, hogy telibe találja a célt. Olyan biztos és egyértelmű volt mindez, mintha csak filmen vetítették volna előre az eseményeket. Ritka és felemelő érzés, ami még gyakorlott és kitartó íjászoknak is ritkán jut osztályrészül. A vessző pedig úgy száguldott az ejtési zóna felé, mintha egy láthatatlan gépezet húzta volna zsinóron oda, és tompa puffanással fúródott annak közepébe. A férfi csak ekkor engedte le az íjat.

Különös gondolatok támadtak az elméjében. A jelenséget, ami most megesett vele, időből kilógó lövésnek nevezte magában. Hiszen a hajszálpontos találat már azelőtt bekövetkezett (a tudatában legalábbis) mielőtt a nyíl valóban elérte volna a célját. Itt valamiféle időtörésnek kellett lennie, titokzatos erőknek munkálkodnia. Hosszú évek óta íjászkodott. Olyan lövésben, ami kilógott az időből, mindössze hat alkalommal volt része. Ebből öt itt esett, ezen a feketefenyőktől ölelt katlanszerű tisztáson. Talán ezért is kedvelte annyira. Ha tehette, ide járt ki gyakorolni. Érezte, tudta, hogy ennek a helynek szellemisége van. Esetleg szelleme. Hogy a kettő közül melyik, abban nem volt teljesen biztos.

Belépett az íjba, és rutinos mozdulatokkal leajzotta azt. Kényelmes tempóban odasétált a szarvashoz és megveregette a marját:
- Jól van Caravaggio, ideje hazamenni. Ezt a lövést túlszárnyalni úgy sem lehet, igaz-e?
A kompozit szarvas nem válaszolt, de a szíve közepéből kiálló cédrus vessző az egyetértéséről árulkodott. Úgynevezett 3D (három dimenziós) célállat volt, amit a vadászíjászok előszeretettel használnak gyakorlásra és versenyzésre. Nagyrészt epoxigyantából készült, sebzési és ejtési zónájában megerősített, cserélhető betéttel. A leghalálosabb lövéseket is könnyedén túlélte, akár több száz alkalommal is. Kitűnően lassította a becsapódó vesszőket és kíméletes volt a hegyekhez. Nem olcsó mulatság egy ilyen háziállat, de az íjász egy pillanatra sem bánta meg, hogy annak idején megvásárolta. Lassanként úgy a szívéhez nőtt, hogy még nevet is adott neki. Nem is akármilyent. Egy kapitális szarvasbikáról nevezte el, akiről legendákat suttogtak a környéken, és sokan szerették volna puskavégre kapni. Ám Caravaggio, a valódi Caravaggio olyan megfoghatatlannak bizonyult, akár az időből kilógó pillanatok.

A kompozit Caravaggio ellenben megadóan tűrte, hogy gazdája felpakolja a terepjáró nyitott platójára és hazafelé induljanak. A férfi jócskán maga mögött hagyta már a tisztást, de a gondolatai még mindig ott időztek. Furcsa hely volt. Egyes falubeliek szerint kifejezetten félelmetes. Szomorú emlékű bányaüzem működött valaha ezen a helyen, amit jó pár évvel ezelőtt végleg felszámoltak. Az aknák és tárók bejáratait elfalazták vagy rácsokkal zárták le. A munka nélkül maradt bányászcsaládok egy darabig még kitartottak, hiszen a megszokás, a remények, és a halottaik ide kötötték őket, de mára már csak hírmondók akadnak az ivadékaik közül. Az egykori telepi bányászlakások maradványai, mint kísértetromok húzódnak meg a bükkösök árnyékában, hirdetve a mindent felemésztő elmúlást, és a valaha volt szebb napok egyre halványuló emlékét.

A bányászösvényeket vagy visszahódította a természet, vagy turistautak lettek belőlük, melyeken gyakorta bukkantak fel bakancsos kirándulók. Így szokott ez lenni azokkal a hegyi településekkel, melyek a szén átkát és áldásait viselik magukon. Mert a nehézipar elcsúfítja ugyan a várost, és megmérgezi annak levegőjét, de az ősöreg erdők, a napsütötte völgyek és az égre törő hegyormok látványa, amivel a természet az itt élőket kárpótolja, hajlamos mindezt elfeledtetni. Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy a Setét-lyuk környéke kedvelt turistacélponttá vált az évek során.

Nem is olyan régen egy gyilkosság kapcsán olyan pletykák kezdtek keringeni, hogy a helyet mások is felfedezték maguknak. Különös népek. Az Antikrisztus szolgálói. A szóbeszéd azután terjedt el, hogy az egyik táró bejáratának közelében egy kiránduló megcsonkított holttestére bukkantak. A bejáratról hiányzott a rács. Az elkövető kilétét a mai napig homály fedi. Szó esett még kecskemaradványokról, boszorkányszombatokról és egyéb hasonló középkori babonákról is. Azok, akik hittek abban, hogy a Setét-lyuki bányaterület valójában a sátánimádók kultikus helye, tudni vélték, hogy a bánya egykori gépterme, amely az ötszögű tisztás alatt található, ma sötét szertartások színhelye, ahol alkalmanként emberáldozatot mutatnak be.

 Az íjász nem törődött különösebben a rémtörténetekkel. Mit sem tudott a pentagramma-fraktálközéppontról. Mint ahogy arról sem, hogy ha az időből kilógó lövéseinek helyszínén letekinthetne a föld gyomrába, akkor mintegy százharminc méterrel hajszálpontosan maga alatt egy vörös márványból készült áldozati oltárt pillanthatna meg egy kupolaterem közepén. Egy olyan oltárt, ami leginkább boncasztalra emlékeztet. Körben pereme van, hogy a vér és a testnedvek le ne folyhassanak róla.

 

 

A kisregény teljes terjedelmében elérhető itt.