Busó - Egy komondor története

 

Ház a Bakonyalján

A Várhegy irányában tiszta volt még az ég, de az északi dombok felett már komor hófellegek ültek. Szürkék voltak és moccanatlanok. A férfi a Bakony vonulatait fürkészte, melyek északra estek a háztól, és amelyekről télidőben gyakran indultak rohamra a falu ellen csontig hatoló fagyos szelek. Most azonban csend volt. Csend és hideg. Elfordult az ablaktól, visszaengedte a függönyt, majd a cserépkályhához lépett. Gyengéd szeretettel simított végig a tejeskávészínű csempéken. Még langyosak voltak, de már nem melegek. Bizony régen volt tegnap reggel - morfondírozott magában -, ideje begyújtani megint. Eltűnt a kamrában, és kisvártatva egy rakat fával tért vissza. Akkurátusan, nagy műgonddal helyezte sorra a jól száradt bükkhasábokat a kályha torkába, kiélvezve minden egyes mozdulatot. Fészket rakott a tűznek. Régi újságpapírral bélelte ki, és fölébe négyzetmáglyát emelt vékonyra hasított gyantás fenyőaprítékból. Sercent a gyufa. A láng erőtlenül pislákolt, már-már kioltotta a kályha huzata. A férfi óvón emelte köré egyik kezét, majd mikor erőre kapott, lassan a tűztérbe kísérte, és a gyújtósból formált kürtőbe ejtette. A nappali csendjét hamarosan vidám pattogás hangja váltotta fel. A férfi a keményfa kuglikat figyelte, próbálva elcsípni a pillanatot, amikor azok lángra kapnak. Kell egy kis levegő nektek is - állapította meg, és a teraszajtóhoz lépett, hogy pár percre kitárja azt.

A teraszon ott feküdt a komondor. Hatalmas, félelmetes állat. Széles, busa fejét oszlopszerű mellső mancsain nyugtatta, és még ebben a félálom-szerű állapotban is a kaput figyelte, meg az utcát. Ösztönösen választotta ki a lehető legjobb őrhelyet. Itt semmi nem kerülhette el a figyelmét, és a férfihoz is közel lehetett. Minden porcikája és minden mozdulata erőt, magabiztosságot és méltóságot sugárzott. Még így is, hogy nem volt teljes szőrben. Jó ideje rendszeresen nyírták. Erre eleinte az ismétlődő orvosi kezelések miatt volt szükség, azután valahogy szokás lett belőle. Az önkéntesnek is jobban tetszett így. Busó pedig határozottan jobban érezte magát a bekecse nélkül. Energikusabb, mozgékonyabb lett. A nyírások alkalmával éveket fiatalodik - állították róla. Mi tagadás, Busóra rá is fért a fiatalodás. Úgy saccolták, van tán tizenhárom is, noha nem látszott meg rajta a kor. Csak rettenetes agyarait közelebbről szemügyre véve lehetett felfedezni az idő nyomait, vagy akkor, ha rohamra indult. Nem volt már szuperexpressz, csupán csak gőzmozdony. De még mindig ellenállhatatlan és lehengerlő. Jaj volt annak, aki útjába állt. És jaj volt a rossz szándékú embereknek is, akiket Busó tévedhetetlenül ismert fel, általában már a legelső találkozás alkalmával. Sokan voltak. Busó életében elkeserítően sokan. A férfi azonban, aki most a kellemesen meleg nappali ajtajában állva nevén szólította, nem tartozott közéjük. Ő jó ember volt.

Pontosan egy hete döntött úgy, hogy Busót örökbe fogadja. A fajtamentők weboldalát böngészve bukkant a korosodó kutyára. Azért akadt meg rajta a szeme, mert előtte soha nem látott még komondort rövid szőrrel. Elsőre meghökkentőnek tűnt, aztán minél többször vette szemügyre, annál szebbnek találta. Végül elolvasta a történetét is. Majd egy álmatlan éjszaka következett. Nem hagyták aludni a gondolatai. Reggel pedig közölte a családdal, hogy kutya érkezik a házhoz. A fajtamentők óva intették Busótól a gyerekek miatt: Sokat szenvedett ez az állat! Mogorva és agresszív kutya lett belőle az évek során, akit próbáltak ugyan újra szocializálni, de egyelőre még komoly kockázatot jelent. Valószínűleg hozzá sem lehet majd érni, sok jóra nem számíthatnak tőle. Kedvességre vagy szeretetre semmi esetre sem! Morgásra, harapásokra annál inkább…

A férfi azonban nem hagyta magát eltántorítani, és Busó hamarosan megérkezett a komondor fajtamentők furgonján, egy elkötelezett önkéntes kíséretében. Az asszony és a gyerekek az ablakból figyelték a fenevad bevonulását. Az önkéntesen is látszott a feszültség, ahogy Busót egy vaskos pórázon az udvarra vezette. A komondor azonban a legcsekélyebb jelét sem mutatta az agressziónak onnantól kezdve, hogy a lábát betette a kapun. A férfi nyugodtan, leengedett kézzel, gondosan kerülve a hirtelen mozdulatokat és a szemkontaktust, a kutya elé lépett. Busó felemelt farokkal, nyilvánvaló domináns testtartást felvéve, szintén tett egy lépést előre, a férfi irányába. Morgás azonban nem fakadt fel az öles bordák közül, és az íny sem húzódott hátra, hogy bemutassa a halálos fegyvereket. Busó megszagolta az orra előtt lógó kezet. Nem ért hozzá, csak megszagolta. Aztán egy árnyalatnyival lejjebb ereszkedett a komondorfarok, és talán történt egy alig érzékelhető csóválás is. Az önkéntes döbbenten állt a póráz másik végén. Ő kutyatámadásra számított, és egy lyukas garast sem tett volna az események ilyetén alakulására.
- Elengedheti - mondta a férfi.

Busó pedig - miután lekerült róla a póráz, de még a fojtónyakörv is - úgy foglalta el őrhelyét a teraszon, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és soha életében nem is csinált volna semmi mást azon kívül, hogy erre a férfira, erre a családra, és erre a portára vigyázott.
- Busó, gyere ide! - hívta az ember a kutyát, és kinyújtotta a kezét. A komondor felállt. A férfi most újra alaposan szemügyre vehette. Lenyűgözte a robosztus, atletikus termet, a széles, jól csontozott koponya. A gazdagon izmolt, félelmet ébresztő állkapocs, a derékszögben metszett szénfekete orr. De mindenek felett Busó szemei. Azok a gyönyörű mélybarna szemek, melyekbe olyan érzés volt belenézni, mintha meleg termálforrásba merülne az ember egy teliholdas téli éjszakán, miközben körülötte fagyott a táj, és hatalmas pelyhekben hull a hó. Havazott. Ekkor már valóban havazott. És a szitáló kristályok előterében kirajzolódó csontfehér szőrű pásztorkutya látomásszerű képe egy régi eltemetett emléket idézett fel a férfiban. Egy sok-sok évvel azelőtti emléket, egy kiskutyáét, aki nem volt más, mint az ő első komondora.

 

A Kicsi

Kicsi egy tanyán látta meg a napvilágot, valamivel keletebbre onnét, ahol a Maros a Tiszába szögellik. Nyomorúságos alföldi porta volt. A szegénység és a disznószar penetráns bűzét gyakorta szeszszag járta át. Kicsi világa akkor még csak szagokból állt, meg az alom és az anyai test melegéből. Továbbá szinte állandó küzdelemből, amit az emlőkért kellett testvéreivel folytatnia. Tízen voltak. A letőgyelt és csonttá soványodott szukának pedig száraz kenyérhéjból és némi moslékból kellett mindannyiuk számára az éltető tejet előállítania. Kicsi harcias volt és ügyes. Gyarapodott is szépen, amíg egy fertőzés le nem döntötte a lábáról. Onnantól viszont szinte minden táplálékot, amit magához vett azonnal és emésztetlenül ki is adott. Gyengülni kezdett. Így már csak az aszott, sovány csecsekhez tudott hozzáférni, ami tovább rontotta amúgy sem rózsás helyzetét. Mikor a Gazda eljött érte, Kicsi remegő teste láztól égett, férgektől volt puffadt a hasa, csatakos szőrzetében bolhák nyüzsögtek, és már csak órái voltak hátra.

A Gazda valójában nem is őérte jött. A Gazda egy egészséges, bátor, vidám és gyönyörű komondorkölyökért jött, akiből reményei szerint tanyája rettenthetetlen őrének kellett majd válnia. A munkája hozta az Alföldre. A munkája, ami egyúttal a városhoz és az emberekhez kötötte. Élni viszont távol szeretett volna mindegyiktől, ezért vásárolt portát a Ludas-tó közelében. A homoki tanyavilág nem volt veszélytelen hely ekkoriban. Mintha megállt volna az idő errefelé. Asszony, állat, munkaerő, termény és fegyver cserélt gazdát a bögrecsárdákban néhány liter rossz lőre fejében ezen a vidéken. A dűnék és a ritkás erdők baltás bitangoknak adtak rejteket, kiknek kezéhez gyakorta embervér tapadt. Kemény világ volt ez, mindössze harminc perc zakatolásra, de mégis harminc évre az általunk ismert civilizációtól. A Gazda mégis úgy gondolta, hogy békét és nyugalmat találhat itt. Legelső dolga volt a kutyák beszerzése. Rideg világba rideg eb dukál - gondolta, és letette voksát a komondor mellett. Megfelelő korú kölyök azonban pont nem akadt akkoriban a környéken. Sebaj, kivárom - döntötte el. De hogy addig se maradjon őrizetlenül a tanya, beszerzek valami jó kiállású csahost. Aztán majd ellesznek ketten a komondorral, ha eljön az ideje.

Így került a házhoz elsőként a japán kutya. Mokány, félelmet nem ismerő fajtából származott, de azért csak növendék volt még. Egy hónap elteltével érkezett mellé a Kicsi. A Gazdának a szomszédos megyébe kellett utaznia érte, de nem bánta. Stabil idegrendszerű, bátor, hatalmas termetű, aktívan őrző szülőktől származó komondor kölyköket ígért a hirdetés. Pontosan olyanokat, amilyeneket ő keresett.  Szívesen ment hát. És ha a hirdetőben csalódott is, a kiskutyákban nem kellett neki. Már ki is választotta a neki legjobban tetsző szőrgombócot, mikor megakadt a szeme a félhalott kölykön. Tenyerébe vette, hogy közelebbről is megvizsgálhassa. Kicsi az állapota folytán csak valahonnét nagyon messziről érzékelte a külvilág ingereit, és azok közül sem mindegyiket. A kéz azonban, amelyik kinyúlt érte, nagyon-nagyon mélyen és visszavonhatatlanul a tudatába vésődött. Ez a kéz gondoskodást, biztonságot és szeretetet jelentett. Kicsi számára ez a kéz maga volt az élet. És micsoda finom szaga volt! Az eső utáni erdők buja televényillata áradt bőrének pórusaiból. A Gazda szótlanul figyelte egy darabig a tenyerében pihegő életet. Aztán - mint már annyiszor életében - az esze helyett a szívére hallgatott.

Bármennyire idealista volt is, azt azért belátta, hogy Kicsi nem élné túl a hosszú autóutat. Nem hazafelé vette tehát az irányt, hanem egy különös házhoz indult, ami a közeli folyóparton állt. Szolid, egyszerű, tornácos parasztporta volt. Homlokzatát életfa díszítette. A földben gyökerezett és abból is táplálkozott, de indái az ég felé törtek. Itt lakott a Jó Boszorkány. A Jó Boszorkány természetesen polgári névvel is rendelkezett, és foglalkozását tekintve állatorvos volt. Nem is akármilyen! Az Alföld minden szegletéből, de még a szomszédos országokból is csodájára jártak. A halálból is visszahozta az állatokat. És ha mindez nem lett volna elég, a páciensek gazdái úgy érezték egy-egy vizit után, hogy ők is kaptak valamit, ők is jobbak és egészségesebbek annál a valakinél, aki pár perccel korábban a saját bőrükben a Jó Boszorkány rendelőjébe belépett. De beszámoltak olyan esetekről is, amikor hosszú évek óta ismeretlen kórtól szenvedő beteg emberek esetében állított fel pontos diagnózist, csak úgy mellékesen, mondjuk egy kutya oltása közben. Sokan javasolták már neki, hogy inkább emberek orvoslásával kellene foglalkoznia. Ilyenkor a Jó Boszorkány rendre felpillantott ezüst keretes pápaszeme mögül, szerényen elmosolyodott, és még csak megfontolásra sem méltatva a tanácsot, tovább foglalkozott az állataival. Hangját egyesek a gregorián énekekhez, mások buddhista mantrához hasonlították. És ez a mélyen zengő, lágyan rezgő hang azon a délutánon kimondta Kicsi felett az ítéletet:
- Megmarad.

Pár hét múlva Kicsi makkegészségesen szolgálatba állhatott a férfi ludas-tavi tanyáján. Gyorsan és sokat tanult. Szinte szétvetette a tenni akarás, és a gazda iránt érzett túláradó szeretet. Hatalmas, kerítetlen területet kellett a japán kutyával őriznie. A gazda csupán egyszer, egyetlen egyszer sétált végig a telekhatáron a komondorkölyökkel, és kiadta az ukázt: Őrizd! Onnantól kezdve a kiskutya úgy járőrözött le napjában többször a láthatatlan vonal mentén, mintha az agyában titkos GPS vevők működtek volna, állandó kapcsolatot tartva fenn a bolygó körül keringő távoli műholdakkal. A tanyától négy kilométerre húzódott a vicinális és a homokút, melyeken néhanap elhaladt egy-egy vonat vagy gépkocsi. Ilyenkor Kicsi szétvetett mellső lábakkal, fenyegető pozíciót felvéve szoborrá merevedett a telek határán, épphogy érintve mancsaival a képzeletbeli limest, és veszettül ugatni, morogni kezdte a “betolakodót”, akinek néha még a körvonalait sem lehetett kivenni, pusztán a hangja hallatszott odáig a távolból. Majd, amikor már a vonat zakatolása elhalt, vagy elült a kocsik nyomdokpora is, Kicsi büszkeségtől dagadó mellkassal ügetett vissza a házhoz, hogy begyűjtse a jól megérdemelt fejvakargatást, miután jelentette: Elkergettem Gazdám, ezt is elkergettem! A kis komondor nem volt még négy hónapos sem ekkor…

 

A Nyurga meg a Rigó

Az éj leple alatt csendes járású, könnyű lovaskocsi közeledett a ludas-tavi tanyához. A gyeplőt egy tagbaszakadt férfi tartotta a kezében. Borostás arcát karimás kalap árnyékolta, csak szúrós szemei villantak meg néha a csillagok fényében. Mellette gonosz tekintetű, hórihorgas, vézna alak ült. Lábával a bak alatt matatott. Félrerúgta a durva pokrócot, és lepillantott, hogy megvan-e még, amit keres. A félhomályban egy feszítővas és egy vadászpuska sziluettje bontakozott ki a takaró ráncai közül. Nyurga cimborájához hasonlóan sokat látott, régi zsivány volt, de mégis mindig rájött a szívdobogás, ha bevetésre indult. A fegyver látványa azonban megnyugtatta valamelyest. Felemelte a fejét és megpillantotta a házat. Mintha világosság szűrődött volna ki az egyik ablakából.
- Te Rigó, ez otthon van! - fordult a társa felé.
- Nincs - vetette oda mogorván amaz.
- Világot látok.
- Mindig világot gyújt, ha elmegy. És minden éjszaka elmegy. Ne szarjál be egy lámpától!
- Nem szartam be. Csak nem akarok megint vért ontani - válaszolta csendesen a másik. Egy darabig hallgattak mindketten. Majd újfent a Nyurga szólalt meg:
- Kutya van-e?
- Van. Egy növendék meg egy kölyök. Nem lesz gond velük.
Aztán többet már nem beszéltek.

A kocsi kisvártatva befordult a tanya udvarára. Csendben lesurrantak a bakról mindketten. Rigó vállára vette a puskát, és elfoglalta figyelő pozícióját egy olajfűz takarásában. Nyurga marokra kapta a pajszert, és nekiállt a bejárati ajtót megdolgozni. Jóformán neki sem kezdhetett, mikor feltűntek az akácos irányából a kutyakölykök. Az akita rohant elöl. Habozás nélkül rontott neki a betörőnek. A nehéz feszítővas lesújtott. Gerinc reccsent. A japán kutya élettelen teste Nyurga lába mellé hengeredett. A zsivány újra felemelte a pajszert. Kicsin volt a sor.

- A komondort ne! - rivallt rá hirtelen Rigó. A váratlan kiáltás kizökkentette egy pillanatra Nyurgát, az ütés lendülete megakadt, így a vas kissé irányát vesztette. A csapás nem volt halálos, de eltörte a bal mellső mancsot, elrepesztette az állkapocscsontot, és darabokra zúzott néhány fogat. Kicsi bénultan, tehetetlenül vergődött mintegy fél méterre támadójától. Puha kölyökbundáját mindenütt vér borította. Mellkasából morgás, hörgés és sírás egyszerre szakadt fel. Nem a törött csontok és fogak fájtak a legjobban, bár sajogtak veszettül azok is. De az érzés, hogy nem tudta a Gazda portáját megvédeni, szinte elviselhetetlen volt számára. Őrjöngött kínjában és dühében. Marni, harapni, támadni akart. De sem az állkapocs, sem a láb nem engedelmeskedett többé.

Nyurga diadalittasan emelte végső csapásra a pajszert:
- Elhallgatsz majd mindjárt, te nyomorult!
- Meg ne próbáld, te anyád szégyene, mert a beleidet etetem fel ezzel a szerencsétlen kölyökkel!
Rigó hangja vészjóslóan csattant a pusztai éjszakában. Nyurga pedig ismerte már eléggé ahhoz, hogy tudja: nem viccel. Úgy fordult felé, hogy a vasat nem engedte le.
- Mit akarsz Rigó? Elittad tán a maradék eszedet is?

A hold hideg fénye félelmetesen csillant meg a vadászpuska csövén. A torkolat fekete szempárja egyenesen Nyurga hasára nézett.
- Azt akarom, hogy hagyd a komondort békén, és tedd a dolgodat, amiért idejöttünk! Már eddig is túl sok időt vesztegettünk hiába.
Nyurga nem ellenkezett. Kicsi pedig saját vérében fetrengve, félig bénára verve volt kénytelen végignézni, hogy szeretett gazdája minden vagyonát kocsira pakolják mocskos bitangok, majd dolguk végeztével gyertyát gyújtanak a ház urának asztalán, kinyitnak egyet a borai közül, jóízűen elfogyasztják, majd épp mielőtt felkel a nap, elhajtanak és eltűnnek nyomtalanul a végtelen pusztai homokon.

Sem a Rigó, sem a Nyurga nem került rendőrkézre. Ekkor legalábbis még nem. Rigó csuklóján öt évvel később kattant a bilincs egy kocsmai késelést követően. Nyurga ekkor már nem élt. Neki egy parasztember állított fokost a homlokába, miután éjszaka furcsa matatásra ébredt, és a tolvajt egy feszítővassal a tisztaszobában találta. Rendőrt hívni eszébe sem jutott. Nyurgát elásta a pusztában. Azóta sem kereste senki.

 

Babaton Bácsi

Kicsit a Jó Boszorkány megint rendbe hozta. (Legalábbis ami a fizikai sérüléseket illeti.) A Gazda könnybe lábadt szemmel tartotta a bolyhos kis komondorfejet, miközben a doktornő a szilánkokra zúzott tejfogakat a sérült állcsontból kioperálta.
- Meg fog gyógyulni, ne aggódjon! - próbálta vigasztalni a férfit. - Ezek helyett a fogacskák helyett majd tökéletes végleges agyarak nőnek. A repedés már mostanra is sokat javult. Ami pedig a lábat illeti, nos én kilencven százalék esélyt látok arra, hogy még sántítani sem fog.

A Jó Boszorkány ezúttal sem tévedett. Kicsi fél év elteltével ismét tökéletes egészségi állapotnak örvendett, senki meg nem mondta volna róla, hogy mi történt vele korábban. A tanyai eseményekre már egy árnyalatnyi bicegés sem emlékeztetett. A Gazda azonban ekkor már messze járt. Az állás, amiért az Alföldre jött, egyik napról a másikra szűnt meg. Zsíros ajánlatot kapott helyette munkáltatójától, de külföldre kellett mennie érte. Először hallani sem akart róla. Úgy érezte, bármi áron, de Kicsi mellett kell maradnia. Aztán, ahogy fogyott a pénz, muszáj volt belátnia, hogy hiába a ragaszkodás és a szeretet, ha még egészségügyi ellátást és ételt sem fog tudni a kutyának biztosítani. Nehezen ugyan, de meghozta a döntést. Egy hónap haladékot kért, hogy a tanyát értékesíthesse, és a komondor számára olyan helyet találjon, ahol nyugodt szívvel hagyhatja hátra. Babaton bácsit a Jó Boszorkány ajánlotta neki. Kicsi hamarosan beköltözött az öreghez. Visszakerült arra a környékre, ahonnét származott. A Gazda pedig, akinek a keze az eső utáni erdők buja televényillatát árasztotta, végleg kilépett az ifjú komondor életéből. Elrepült nyugat felé a felhők felett. A szíve nehéz volt, nagyon-nagyon nehéz. Esküvel fogadta meg, hogy ha Magyarországra vissza is tér, az Alföldre többé be nem teszi a lábát.

Babaton bácsi egzotikus hangzású nevét nem a keresztségben nyerte. Eredetileg Adalbertnek hívták. (Döntse el mindenki maga, hogy az “Adalbert” szebb-e, jobb-e, kellemesebb hangzású-e a Babatonnál…) Fiatal korától a dohányiparban dolgozott és szenvedélyes bagós volt maga is. Módszeresen élvezte ki a füstöt, a gyufa sercegését, és általában a cigarettázás szertartásának minden apró mozzanatát. Azután egyszer csak furcsa, rémisztő képek kezdtek megjelenni a dohánytermékek dobozain. Adalbert bácsit legjobban egy daganatos tüdő fotója rémisztette el. Alaposan belerondítottak az élvezetébe. Lassan rögeszméjévé vált, hogy tüdőrákban kell majd elpusztulnia. Ez így nem mehet sokáig! - szokta mondogatni magában. Ennél tovább azonban soha nem jutott. Képtelen volt szabadulni a nikotin rabságából. Az isteni szikra, a tubák egy kosztümös angol film nyomán pattant ki a fejéből. Beszerzett néhány adag dohánylevelet, és nekiállt házilag burnótot készíteni. A tubákolásban, ha lehet, még nagyobb élvezetet talált, mint a füstölgésben. Megvolt a szükséges nikotinbevitel is, csak már nem szájon át, hanem az orron keresztül érkezett. Kátrány és égéstermékek nélkül. Adalbert bácsi immár minden nehézség nélkül tette le a cigarettát, és a tubákolás legnagyobb hódolójává vált. Ezt természetesen kollégái is tudták róla. Harminc éves munkaviszonyát ünnepelte a cégnél, amikor főnöke részt vett egy afrikai tanulmányúton. Kitűnő alkalom volt az ajándékozásra, és hazatérte után egy kicsiny kék fedelű tégelyt nyújtott át az öregnek. Testes, aromás tubák volt benne, a fekete kontinens igazi kincse. A dobozkát, melyen a “Babaton” felirat díszelgett, ammónia, istállótrágya, és kókusz illata lengte körül.
- Parancsolj Adalbert, egy kis egzotikum a jubileum alkalmából, ha már felköltöztetted a rákot a tüdődből az orrodba.

Adalbert bácsi kissé elkeseredve a hírtől, hogy az orrüregben is lehet rákot kapni, de mégis boldogan vette birtokba a tubákot. A következő hetekben ódákat zengett róla, fűnek-fának újságolta csillogó szemekkel, hogy a Babatonnál nincs jobb, a Babaton így, a Babaton úgy… Ezek után nem csoda, hogy rajta ragadt a név.

Mint ahogy nem csoda az sem, hogy Kicsi Babaton bácsit leginkább a tubákillattal azonosította. Meg a halszaggal, ami a burnóton gyakorta átütött. Babaton bácsi ugyanis nem csak a kutyákat szerette végtelenül, hanem a halakat is. Utóbbiakat sütve, rántva, halászlébe főzve vagy egyéb ínyencség formájában látta a legszívesebben. Szenvedélyes horgász volt az öreg. Kicsi gyakorta elkísérte a Tiszára, vagy a közeli vizek valamelyikére. Élvezték a csónakázást, az ártéri erdőt, a végtelenül hömpölygő időtlen folyót, és legalább annyira egymás társaságát. Kicsi sokat komolyodott. De valószínűleg a homoki tanyán történt események is hozzájárultak, hogy befelé forduló, embert nem kedvelő kutyává érett. Az öreg nagyjából ugyanennyire volt haragban a világgal és általában az emberiséggel. Jól megértette tehát egymást a két mufurc. És bár a Gazda helyét Babaton bácsi soha nem foglalhatta el a komondor szívében, a hatalmas eb bármire kész lett volna az öregért. A tápai háznak sem előtte, sem azóta olyan elszánt őrizője nem akadt, mint amilyennek Kicsi bizonyult. A Nyurga-fajtáknak most már esélye sem lett volna vele szemben. Szépen alakult a szőrzet is. Babaton bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy nekifogjon a komondorzsinórok kialakításának. Ez is egy olyan tevékenységnek bizonyult életükben, ami mindkettejüknek sok örömöt és élvezetet okozott. Ahogy múlt az idő, úgy jöttek ki ők ketten egymással egyre jobban.

Aztán Babaton bácsi váratlanul meghalt. Nem tüdő-, és nem is orrüregi rák vitte el, hanem a Tisza. Egy meredek partfalról esett a vízbe, és bár jó úszónak számított, nem jött ki belőle többé. A holttestére sem akadtak rá soha. A sors fintorgott egyet, és Babaton bácsi, aki oly sok halat evett meg életében, végül a halak eledele lett. Kicsi az utolsó horgászatán nem volt vele.

 

A rokonok

Babaton bácsi tápai háza nem volt ugyan kacsalábon forgó palota, de elég jelentős értéket képviselt ahhoz, hogy elkeseredett és hosszan tartó marakodást robbantson ki a hátramaradt rokonok között. A bejutás nem volt egyszerű, mert Kicsi senkinek sem engedte meg, hogy az öreg távollétében az udvarra betegye a lábát. Két hét elteltével aztán már eléggé éhes volt ahhoz, hogy hagyja magát lekenyerezni, és egy óvatlan pillanatban nehéz acéllánc végén találta magát. A rokonok pedig végre nyugodtan széthordhattak mindent, ami csak mozdítani tudtak. Kicsivel többé nem törődött senki sem.

Mivel Babaton bácsi maradványai nem kerültek elő, hagyatéki eljárást nem lehetett lefolytatni. Benne volt a pakliban, hogy holttá nyilvánításra éveket kell majd várni. A ház addig senkié sem lehetett. Ám a család egyik élelmes tagja, Babaton bácsi legkisebb lányának férjeura úgy gondolta, hogy az ingatlanért való harcot jobb esélyekkel lehet majd megvívni, ha már eleve birtokon belül tartózkodnak. Nem sokat teketóriáztak hát, hamarosan beköltöztek a házba.

Addigra Kicsi több mint tíz kilót fogyott. A szomszédok könyöradományainak köszönhető, hogy éhen vagy szomjan nem pusztult. Új “gazdái” sem kényeztették el. Néha-néha löktek csak oda neki egy tál vizet, vagy áztatott kenyérhéjat. A férj félt a komondortól, akit egy pillanatra sem mert a rabláncról eloldani. Félelmét pedig úgy próbálta leplezni a felesége előtt, hogy amikor csak tehette, alázta és verte a kutyát. Ha ugatott, azért mert hangos. Ha nem ugatott, akkor azért, mert semmirekellő és ingyenélő. Kicsi eltángálására külön husáng volt rendszeresítve, amit az ember mindig a keze ügyében tartott. A komondor pedig napról napra magányosabbá és elkeseredettebbé vált. A jó szó, a szeretetteljes emberi érintés, vagy bármiféle szociális kapcsolat távoli emlék volt már csak számára. És ahogy ezek a dolgok sorra tovatűntek, helyet adtak valami másnak: az acsarkodó ősi fenevadnak. Az asszony látta mindezt, és szomorúság vett erőt rajta apja szeretett kutyájának romlása miatt, de szót emelni az érdekében nem mert. Tudta, hogy az ember keze könnyen jár, és a furkó bizony eltáncolhat az ő hátán is. A komondor pedig minél agresszívebbé és zárkózottabbá vált, annál több verést kapott.

Aztán egy balszerencsés estén a férj egy kicsivel többet ivott a kelleténél. Nagyot döndült a vaskapu, ahogy hazaérve bevágta maga mögött. Keresztültántorgott az udvaron. A bizonytalanul mozgó ember látványára izgatottság vett erőt a kutyán. Mellkasából mély morgás tört elő. A férfi keze a botot kereste, pillantása pedig a komondor tekintetét.
- Gyere csak, te dög! Megmutatom én mindjárt, hogy ki az ura ennek a háznak! - hörögte, és ütésre emelve a husángot, a láncot rángató, acsarkodó kutyára rontott. Egyetlen lépéssel vétette csak el a távolságot. De ez pont elég volt Kicsinek ahhoz, hogy a botot tartó kézre vesse magát és egy gyors harapással kettéroppantsa azt.

Hangos sikoltozás verte fel a porta csendjét, melybe cifra káromkodások vegyültek. Az ember tenyeréből és kézfejéből patakzott a vér. A felhasított bőrcafatok nyomán csontok fehérlettek elő. Az asszony a konyha ablakából figyelte a jelenetet, és azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárcsak elszakadna az a lánc! De a horganyzott acél szemek kitartottak, és a részeg - bár erősen vérzett és nagy fájdalmai voltak - most már biztonságos távolságra volt a tajtékzó kutyától. A mentők viszonylag gyorsan kiérkeztek. A kocsihoz kísérték a sérültet. Az hátrafordult mielőtt az ajtó becsukódott volna mögötte, aztán a fenyegetéssel vegyes káröröm hangján odaszólt a komondornak:
- Holnap aludni mész.

Közeledett a hajnal, és az asszony szemére még mindig nem jött álom. A férjére gondolt. Az urára, aki most kórházi ágyon fekszik a hitvesi ágy helyett, meg az egész kisiklott, félresikerült életükre. Úgy ahogy volt, kócosan és hálóingben ment ki az udvarra. A komondor felkapta a fejét és morogni kezdett. Az ajtó mellett ott állt falnak támasztva a husáng. Az asszony nem nyúlt érte. A kutya felé indult. Barna foltot kellett kikerülnie. Az ura megalvadt vére volt az. Most már csak fél méter választotta el a kutyától. Lehorgasztotta a fejét, mint aki végre megadja magát a sorsának. Egy kis ideig állt ott, szinte pőrén a csillagsátor alatt, aztán csendben, mintha imát mormolna, beszélni kezdett az állathoz:

- Ide figyelj, komondor! Én most odamegyek hozzád, lesz ami lesz. Leveszem a nyakadról azt a láncot, és kitárom előtted a kaput. Menj isten hírével, és keress magadnak nálunk jobb embereket! És ha valamilyen csoda folytán értenéd, amit most beszélek, akkor kérlek szépen, hogy bocsáss meg nekünk!

Kicsi lelki szemei előtt egy pillanatra felrémlett a Jó Boszorkány képe a zsolozsmázó hang nyomán. De tudta, hogy most nem ő áll előtte. Minden izma és idegszála megfeszült. Szőre borzolódni kezdett, ínye hátrahúzódott fogairól. Ha az asszony akár csak egy meggondolatlan mozdulatot is tesz, a tragédia elkerülhetetlen lett volna. De nem tett. Lassan nyújtotta ki kezét a kutya felé. A komondor alig észrevehetően megrándult az érintés nyomán, de hagyta, hogy a nő lecsatolja róla a láncot. Szabad volt. Az asszony szinte transzállapotban fordult sarkon és indult a kapu felé, hogy ígérete szerint szélesre tárja azt. Kicsi megállt a küszöbön és szimatolni kezdte a kilincset, melyen még mintha érezhető lett volna Babaton bácsi tubákos halszaga. A kéz megint kinyúlt felé. Ezúttal kicsit bátrabban. Az asszony el akart köszönni tőle. A hatalmas kutya oldalra lépve kitért a simogatás elől, majd sarkon fordult, és a Tisza irányába elügetett.

Kicsi hónapokig kóborolt a környéken. Nem tudni, hogy Babaton bácsi nyomait kereste-e, esetleg a Jó Boszorkány kisugárzása tartotta itt, vagy csak azért nem akarózott máshová mennie, mert végtére is ez volt a szülőföldje. Az embert messziről kerülte. Az emberek is őt. Féltek a termetes, loncsos és ápolatlan kutyától. A sintérnek nem sikerült befognia, pedig jó pár alkalommal riasztották a komondor miatt, aki egyre rémisztőbb külsőt öltött. Lesoványodott, szőre mocskos és merev nemezpáncéllá kezdett összeállni, kitűnő élő- és búvóhelyet nyújtva az élősködők tömegeinek. Bizony a híres-hírhedt komondorbunda, a fajta legfőbb ismérve, ami annyiszor tett már jó szolgálatot az ősöknek, amikor farkasok harapásaitól vagy az időjárás viszontagságaitól óvta őket, most viselője börtönévé lett. Talán csak egyszer látta hasznát, amikor könnygázzal próbálták meg lefújni. Ahogy teltek a napok és szaporodtak a hányattatások, a szőrzet egyre kényelmetlenebbé és nehezebbé vált. Akadályozta a mozgásában, és szinte lehetetlenné tette a vadászatot bárhol másutt, mint nyílt terepen. Ugyanis Kicsinek - annak ellenére, hogy pásztorkutya volt - vadásznia is kellett, ha élni akart. Az emberek szemetében talált táplálék, vagy amit a gazdaságukból orozni tudott, gyakorta kevésnek bizonyult elgyötört teste számára. Volt úgy, hogy dögre is ráfanyalodott. Néha tettek ki neki ennivalót az erdőjárók vagy a horgászok, akik tudtak a “szellemkutya” létezéséről, és rendszeresen látták felbukkanni bizonyos helyeken. Aztán egyszer csak érintetlenül ott maradtak a kirakott maradékok. Kicsi örökre eltűnt a Tisza-Maros szögének vidékéről.

 

Az orgoványi zsivány

Orgovány a Duna-Tisza közi homokhátságon fekszik, annak is a déli részén. Úgy száz kilométernyire Tápétól, ahol Babaton bácsi lakott, és mintegy félórányi járásra a Ludas-tótól, melynek közelében állt valaha Kicsi első, és egyetlen igazi otthona. A települést kiterjedt tanyavilág övezi, amely az orgoványi lakosság közel egynegyedének ad otthont. Rideg vidék ez, melyet többször megtépázott a történelem, és az időjárás sem volt soha kegyes hozzá. Az éltető eső ritka vendégnek számít errefelé, ám annál gyakoribbak a kemény téli fagyok. A homok itt már nem vándorol. Megkötötték a réti gyepek, meg a buckás borókások, melyekben Rózsa Sándor is bujkált valaha. A Tolvajos tanyavilága történetünk idejében is otthont adott egy törvényen kívülinek, akit a hasonszőrűek csak úgy emlegettek: a Zsivány. Állatokkal foglalkozott. Egészen pontosan jószáglopásból, orgazdaságból és orvvadászatból élt. Gátlástalan haszonleső hírében állt, akit mindenki ismert, de elkapni senki sem tudott. A homoki utakat, a süppedős láposokat, az akácosok rejtekeit úgy ismerte, mint a tulajdon tenyerét, és ha megszorították, egy pillanatig sem habozott fegyvert rántani.

Zsákmány után járt akkor is, amikor a Nyakvágó környékén egy magányos birkára lett figyelmes. Az állat egy olajfüzes árnyékában hevert mozdulatlanul. A Zsivány körülkémlelt. Sehol semmi mozgás. Csak a levegő remegett a nyári forróságtól. Óvatosan elindult a birka felé. Ahogy közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy látása már nem a régi - megcsalta a szeme. A füzes alatt ugyanis egy kutya feküdt. De milyen kutya! Szinte csak csontból és bőrből állt, meg összemocskolódott nemezes szőrből. Valószerűtlenül soványnak tűnt, és lerítt róla, hogy már jártányi ereje sincsen. Épp csak a fejét tudta valamennyire felemelni az ember közeledtére. Hiszen ez egy komondor! - állapította meg a Zsivány - és rögvest fontolgatni kezdte, hogy miképpen húzhatna hasznot az állatból. Úgy gondolta, ha felhízlalja valamelyest konyhai maradékon vagy a dögkútból elemelt hulladékon, pár hét múlva sikeresen túladhat majd rajta, ha másért nem, hát egy demizson borért cserébe.

Az elgyötört kutya ellenkezés nélkül hagyta kötél végére kötni magát. Hazavezetnie azonban nem sikerült a zsiványnak, mert a kiéhezett, legyengült Kicsi már a lábait sem volt képes felemelni. Más választása nem lévén, megadóan tűrte, hogy az ember, a gyűlölt, megvetett és ugyanakkor rettegett ember a nyakába vegye.

- Ejha! - döbbent meg a férfi, ahogy felnyalábolta a komondort - tán ha 25 kiló van az egész…
Nem sokat tévedett. A kutya ebben a halálközeli állapotában normális testsúlyának a felét sem érte el, és még annak is szőr és mocsok tette ki egy részét. Az ételen azonban, amit a zsivány hazahordott neki, lassan-lassan gyarapodni kezdett. Értéktelen és egészségtelen volt szinte minden, amit elébe vetettek, de Kicsi szervezete rendkívül jól hasznosított bármilyen táplálékot. Ez egyrészt a kóborlásai során kifejlődött képessége, másrészt fajtájának közismert jellegzetessége volt. Az étrendje nagyrészt dögökből állt.

Ekkoriban még százszámra működtek az országban dögkutak, szinte minden falu határába jutott egy. Itt végezték azok a betegségben vagy végelgyengülésben elhullott állatok, amiket már sem vágóhídra hajtani, sem más módon hasznosítani nem lehetett. De ide kerültek a lopott és titokban leölt, vagy orvul levadászott jószágok maradványai is. Egyesek szerint emberi testrészek is feltűntek néha e bizarr kaleidoszkóp alkotóelemei között. A dögkutak eredetileg lezárt létesítmények voltak, melyeket csak az arra feljogosított személy nyithatott ki, ha úgy hozta a szükség. A szigor nem volt indok nélkül való, mert ezek a földbe vájt, kilométerekről bűzlő gödrök, melyek némelyikét még betongyűrűkkel sem bélelték ki, a legocsmányabb fertőzéseknek voltak a forrásai és terjesztői. Soknak közülük nem kellő körültekintéssel jelölték ki a helyét, és a szigetelésére sem fordítottak elegendő gondot. Ezek azután hosszú évekig szennyezték észrevétlenül a település ivóvízbázisát, és csak egy-egy nagyobb lépfenejárványt, vagy hasonló kórságot követően derült fény a bajra, mikor a hatóságok vizsgálódni kezdtek.

Történetünk idején az orgoványi dögkúton régóta nem volt lakat, és nem volt már annak gazdája sem. Szabadon hozhatott-vihetett bárki bármit. A frissen bedobott tetemekhez a kóbor kutyák és a környék ragadozói csak akkor fértek hozzá, ha azok elég magasan voltak, a környék legszegényebbjei viszont mindig megtalálták a módját, hogy innét jussanak ételhez. Mi több, olyan is előfordult nem egyszer, hogy az elhullott és dögkútba vetett tyúkját a gazdasszony a piacon látta viszont. A teli aknákban máskülönben úgy volt szokás helyet csinálni, hogy benzint vagy petróleumot locsoltak a tetemekre, majd felgyújtották őket. Főképp innen származott hát a Kicsit éltető energia azokban a hónapokban, amit a Zsivány portáján töltött.

A komondor újdonsült gazdája vérmes reményeit nem váltotta be, mert amint egy jottányi erőre kapott, azonnal agresszívvé, kiszámíthatatlanná, gyakorlatilag érinthetetlenné vált. Így aztán csereértéket sem képviselhetett.
- Hát így vagyunk! - förmedt rá a férfi. - Akkor éhezz megint egy kicsit, osztán majd megjuhászodol újra!

És valóban - a napokig koplaltatott kutya, aki ilyenkor még vízből sem kapott eleget, ismét szelíd állattá gyengült. Majd kezdődött minden elölről. Néhányan eljöttek ugyan, hogy az eladásra kínált komondort szemügyre vegyék, de a féktelenül acsarkodó eb, aki csak marni és támadni akart, mindenkit elriasztott.
- Vadállat ez, nem kutya! Megenné a saját gazdáját is. Nem köll ilyen senkinek sem! - mondogatták. A Zsiványnak pedig hamarosan be kellett látnia, hogy terve kudarcba fulladt. Végül elhatározta, hogy megszabadul a komondortól. De csak úgy útjára engedni nem akarta. A környéken páran már ismerték az ebet, és tartott tőle, hogy ha esetleg valami kárt okozna, azt majd az ő nyakába varrnák.
- Agyonüsselek itt az udvaron? - fordult a kutyához. - Persze, hogy aztán még cipelhesselek utána a dögkútig! Elmész te oda a magad lábán is…

Hogy az elkínzott komondor a saját lábán ment volna el a sírjáig, azt azért túlzás lenne állítani. Úgy vonszolta oda kötélen a Zsivány. Azután a dögkút szélén rúgott az oldalába egy hatalmasat. Kicsi az aknába hullott. Tompa puffanással landolt egy kizsigerelt birka és egy marhakoponya között. De mindebből már nem sokat érzékelt. Utolsó homályos emléke erről az árnyékvilágról nem volt más, mint átható, szúrós dögszag, és a felröppenő fényes zöld legyek zümmögése.

 

Busó

Mamka épp lefekvéshez készülődött, amikor megcsörrent a telefon a nappaliban. Fáradtan felsóhajtott, és úgy döntött, inkább nem veszi fel a kagylót. Túlságosan kimerült volt még egy beszélgetéshez is. Hosszú ügyelet állt mögötte. A város egy jó nevű állatkórházában dolgozott. Elismert és elkötelezett állatorvos hírében állt, aki kevés szabadidejét is a védenceinek szentelte. Fajtamentő alapítványt működtetett: elhagyott vagy mostoha sorsú komondorok útját próbálta egyengetni. A mentett kutyák, akik általában szörnyű állapotban voltak, elsőként az állatkórházba kerültek be, ahol megkapták a szükséges egészségügyi ellátást, átestek a kötelező ivartalanításon, és fizikailag is összeszedhették valamennyire magukat. A következő állomásuk jobbára Mamka háza volt, ahol hat öregecske, de tiszta és takaros kennel sorakozott az udvaron. Egyfajta szanatórium, ahol a test után a kutyalélek is a gyógyulás útjára léphetett. Mert bizony a védencek gyakorta híján voltak mindenféle nevelésnek vagy szocializációnak, de bőviben a legkülönfélébb traumáknak.

Mamka állatotthonába többnyire pszichózisokkal és kényszeres viselkedésformákkal terhelt extrém félős ebek, vagy tajtékzó vadállatok kerültek be, és szerencsés esetben egészséges, kiegyensúlyozott, felelősséggel örökbe adható jószágok hagyták el azt. Hogy ez így lehessen, azon nem csak az állatorvos, de számos önkéntes is dolgozott. Volt aki a komondorok oktatásában-nevelésben vállalt tevékeny szerepet, akadtak fuvarra vállalkozó segítők, szükség esetén térítésmentes kutyakozmetikai szolgáltatás is rendelkezésre állt, csakúgy, mint egy nagy műgonddal szervezett és kiépített ideiglenes befogadói hálózat. Utóbbi arra az esetre, ha Mamka szanatóriumában elfogyna a hely, vagy egyéb logisztikai szempontok úgy kívánnák. De mindennek a jól működő rendszernek a szíve és lelke Mamka volt. Hozzá futottak be az információk, ő szűrte és válogatta a gazdajelölteket, gyógyított, szállított, könyvelt, levelezett, koordinált, szinte fáradhatatlanul. Most azonban úgy érezte, hogy megroggyannak lábai a kimerültségtől, és feltétlenül pihennie kell. A telefon azonban csak nem akart elhallgatni.

- Talán most hagyok veszni egy életet - villant Mamka agyába a gondolat, és erőszakkal elhessegette magától az alvás meg a vetett ágy vízióját. Felemelte a kagylót. Egy szolgálatban lévő tűzoltó szólalt meg a vonal túlsó végén. A beszélgetés nem tartott sokáig. Mamka sietve kapkodta magára a ruháit. Két perc sem telt bele, és az öreg furgonban ült. A kulcs elfordult, a hűséges motor felbrummogott. A kocsi tövig tiport pedállal, csikorgó gumikkal, korát meghazudtoló fürgeséggel fordult ki az udvarról, és szempillantás alatt eltűnt a tűzoltóság irányában, volánja mögött a kócos, sminkeletlen Mamkával, akinek fülében ott visszhangzottak az őrmester baljós szavai: A komondor valószínűleg nem éri meg a reggelt.

A kutya valóban szörnyű állapotban volt, de még lélegzett, amikor Mamka vizsgálni kezdte. A feszültség, ami a nő gondolatait és mozdulatait az előbb még uralta, egy pillanat alatt szertefoszlott. Most volt igazán önmaga, most azt csinálta, amihez valóban értett, és amire az életét tette fel: segített és mentett. Jól begyakorolt mozdulatokkal, simán, gördülékenyen dolgozott. Látszólag érzelmek nélkül, nem vesztegetve egyetlen másodpercet, egyetlen szót sem. De mit is mondhatott vagy kérdezhetett volna? A tűzoltó már a telefonban elsorolt mindent, amit a kutyáról és fellelésének körülményeiről tudni lehetett. Megrendítő dolgok hangzottak el, de hivatásukból adódóan mindketten átéltek már jó pár sokkoló esetet. Mi értelme lett volna sopánkodni, siránkozni? A komondornak sem erre volt most szüksége, hanem hideg fejre, meleg szívre és rutinos orvoskézre. Egyszóval Mamkára.

Az őrmester csendben figyelte a nőt, ahogy az a kutya fölé hajolt és haja az arcába hullott. Maga volt a funkcionalitás, az adott szándéknak alárendelt tökéletes működés. Valami felsőbb, nem e világi eszme hűséges szolgája és megtestesítője egyben. Talán a józan, de ugyanakkor odaadó és feltétel nélküli szereteté. A férfin furcsa érzések vettek erőt. Mintha sok évvel azelőtti önmagát látta volna. Amikor még ő is úgy tudott egy megégett, vagy autóroncsba szorultan vérző ember fölé hajolni, ugyanolyan igazi, szép segíteni akarással, mint ahogy ez a nő teszi most. De mindebből mára nem sok maradt. Megismerte és meggyűlölte az embert, Fekete István simabőrűjét, "aki nem tud csendben lenni, és azt hiszi, hogy minden őérte van". Nem tudta többé szeretni paradicsomi bolygónknak ezt az agresszív parazitáját, akinek talán már nem csak lelkiismerete, de lelke sem maradt, máskülönben hogyan is lett volna képes úgy elbánni egy élőlénnyel, ahogyan ezzel a szegény kutyával elbánt…

A tűzoltót távoli gondolataiból Mamka hangja térítette vissza a jelenbe:
- Kérem, segítsen a furgonba tenni!
- Természetesen. Bocsánat, elméláztam egy kissé - válaszolta a férfi, majd a komondorhoz lépett. A kutya már a kocsiban feküdt, amikor - kicsit szégyellve magát az állat felett érzett aggodalma miatt - megkérdezte a nőtől:
- Túléli?
- Igen. Harmatgyenge, de megmarad. Élni fog, mert élni akar. És ha már itt tartunk - nézett az őrmesterre Mamka -, mi legyen a neve? Maga talált rá, magáé a névadás joga.
A férfi tétovázott egy kicsit, majd kibökte:
- Busó. Legyen a neve Busó!
- Busó… Busó… - ízlelgette a nő a furcsa szót. - Jó név, de miért pont Busó?
- Tudja, amikor az elhaló nyöszörgést meghallva lenéztem annak a kútnak az aljára, pont egy marhakoponya szarvai közt feküdt szegény. Talán valami birkamaradvány is volt mellette, és ezért, meg persze a saját loncsos bundája miatt, az első pillanatban valami bizarr busóra emlékeztetett.

Ha a kutyák ünnepelnének születésnapot, akkor Busónak két születésnapja lenne. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a halálból támolygott vissza. Az életmentő kezeléseket és a legsürgősebb beavatkozásokat követően Mamka nekiállt, hogy megszabadítsa a kutyát az összeállt, mocskos nemezpáncéljától. Az elhanyagolt bunda nem csupán a járásban akadályozta viselőjét, de kimerült szervezetének is felesleges cipelnivalót jelentett, miközben az már amúgy is utolsó tartalékait élte fel. Közel húsz kilónyi szőr jött le két darabban róla. Az ekkor eléje táruló látványtól még a tapasztalt állatorvos is émelyegni kezdett. Busó testét tizennégy helyen ették elevenen a nyüvek. Fertőtlenítő gyógyfürdők következtek, majd a maradék külső élősködők kiirtása, eltávolítása. Ezután került sor az orsó- és szívférgekre. Folyamatosan kezelni kellett a benőtt szőrtől krónikus gyulladásban lévő füleket, és a bőr egyéb elhanyagolt sérüléseit is. Infúzió, injekció, varrat, kapocs, cseppek, kenőcsök, tabletták, megint és megint. Busónak másfél hónapra volt szüksége, hogy elhagyhassa a kórházat, és megkezdhesse rehabilitációját Mamka otthonában. Ott pedig még majdnem két esztendőre, hogy a valaha alig tizenöt kilós kutyaroncsból újra hatalmas termetű, egészséges, csontfehér szőrű oroszlán legyen, a porta rettenthetetlen őrizője.

És Busó ez idő alatt egyetlen egyszer sem mutatott agressziót Mamka irányában. Morgás vagy ellenkezés nélkül tűrte még a legnehezebb kezeléseket, beavatkozásokat is. Ha már nagy fájdalmat érzett, egy rövidke torokhanggal jelezte a nőnek, aki ebből tudta, hogy szünetet kell tartani, vagy valamit máshogyan kell csinálnia. De ennél messzebbre a komondor soha nem ment. Jaj volt viszont minden más élőlénynek, aki vagy ami Busó közelébe merészkedett. Nem segített ezen az örökös támadni akaráson semmilyen foglalkozás, semmilyen lélekgyógyász, semmilyen terápia. A komondor megközelíthetetlen, gyanakvó és kiszámíthatatlan maradt. Szinte teljességgel alkalmatlan az örökbe adásra.

Mamka a nehezebb percekben már-már feladta a küzdelmet, és úgy tűnt, elfogadja, hogy Busó élete végéig otthonának lakója lesz. Valójában nem is bánta volna, hiszen szívből megszerette a morcos kutyát. Amellett azonban, hogy Busó eredményes gyógykezelését szakmai sikerként élte meg, a másik oldalon ott volt a kudarc, hogy gazdához juttatnia nem sikerült. A komondor szerepelt ugyan a fajtamentők honlapjának gazdikereső rovatában, de mivel Mamka az egyenes beszéd híve volt, és egy pillanatig sem próbálta véka alá rejteni, vagy szépíteni a Busó temperamentumával kapcsolatos problémákat, a kutyának nem sok kérője akadt. Az a kevés pedig, aki így is megpróbálkozott volna vele, Mamka elvárásainak nem felelt meg. Általában azért, mert potenciális kutyatámadás-áldozatot látott bennük, esetleg családtagjaikban, vagy azért, mert lánc végére, rosszabb esetben viadalokra akarták volna a komondort. A próbálkozók tehát kosarat kaptak, elfogytak, és nagyon sokáig senki sem érdeklődött Busó után.

Azután egy este megcsörrent a telefon. Pontosan ugyanúgy csörrent meg, ahogy egyébként szokott, de Mamka érezte, hogy mégis máshogyan. Hasonlóképpen, mint azon az estén, amikor Busó belépett az életébe. Szenzorai a szokásosnál is élesebbre hangolódtak. Felemelte a kagylót, és szemét lehunyva próbálta maga elé képzelni a férfit, aki a vonal túloldalán összekapcsolódott vele. Pár mondatot váltottak csupán, amikor a nő titkos belső műszereinek egyikén villogni kezdett a találatjelző: Ő az! Azután egy másik berendezésen kilendült a mutató, egy harmadik szerkentyű lámpája pedig zöldre váltott. Az észérvek a férfi ellen szóltak, és Mamka - racionális ember lévén - általában az eszére hallgatott. Ezúttal azonban úgy döntött, hogy ad egy esélyt a megérzéseinek. Elkezdődött tehát a gazdijelölt alaposabb megismerése, a levélváltás, a kérdőívek kitöltése és az egyéb ilyenkor szokásos formaságok. Hamarosan megérkeztek a helyszínről készült fotók is, és Mamka azokban sem talált kivetnivalót. Így történt, hogy egy hideg, de verőfényes téli délelőttön Busó, a majdnem-meghalt és újjászületett Busó, a pokróctermészetű, de mégis szeretetre méltó vadállat útra kelt nyugat felé, hogy a Bakony lábainál végre igazi otthonra leljen.

És a komondor most ott feküdt a ház teraszán, busa fejét oszlopszerű mellső mancsain nyugtatva, pontosan úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és soha életében nem is csinált volna semmi mást azon kívül, hogy erre a férfira, erre a családra, és erre a portára vigyázott. Körben a hegyeken szürke fellegek ültek. Havazott. A férfi kinyitotta a nappali ajtaját. Nevén szólította a kutyát, és kezét feléje nyújtotta.
- Busó, gyere ide!

A komondor felállt. Lassan indult el. Titokzatos mélységekből feltörő őserőket, és hosszú évek szenvedéseinek reá rakódott kérgét kellett minden lépésével legyőznie. Aztán ott állt az ember előtt. Mindössze pár centiméterre a védtelen kéztől. A nappali nyitott ajtaján át kellemes meleg áradt a teraszra. Busó érezte, hogy orrára hull egy hópehely, és ott lassan olvadozni kezd. Pár pillanatig még állt moccanatlanul. Aztán a kutya, aki már az idejét sem tudta, hogy mikor érintett utoljára önszántából embert, egy határozott mozdulattal a férfi kezének nyomta az orrát. Valami megnevezhetetlen nyugalom és békesség áradt szét az ereiben, ahogy mélyre szívta a szagot. A gazda bőre az eső utáni erdők buja televényillatát árasztotta