A játékmester

 

„Krupié vagyok. Játékmester. Az aranykorban lettem azzá, és most már az maradok mindhalálig. Függetlenül attól, hogy épp mivel keresem a kenyeremet, vagy hogy mikor vettem ratót utoljára a kezembe. Szerzetes vagyok. Fortuna rendjének tagja, és őrizője. Lovag vagyok. A szerencse lovagja. Mi a szerencse? Képtelenségünk az okok és okozatok térben és időben végtelen szövedékének átlátására. Egyesek karmának vagy sorsnak nevezik. Akárhogy is, ott húzódik minden érzékelhető jelenségben, létrejöttükben és elmúlásukban egyaránt. Hol fent, hol lent. Verőfény és vihar. Bőség és nyomorúság. És aztán elölről megint és megint. A kerék csak forog, a játék nem áll meg sosem. Mi a játék? Az élet maga. Hiszek a játékban. Vallom, hogy a játék csak a játék öröméért játszható. Szolgasorba süllyed, aki más okból míveli. Gépekkel nem játszom. Akkor sem, ha mesterséges intelligenciájuk sokszor vonzóbbnak tűnik az emberek természetes ostobaságánál. Hiszek az élet igazságosságában. Még akkor is, ha ennek adott pillanatban történő belátására néha képtelen vagyok. Lassan fizető adós a sors, de soha nem feledkezik meg a kamatokról. Hiszek a játék tisztaságában. Krupié vagyok. A játék mestere.”

 (Caruso)

 

ÖREG este volt már, mikor az expressz begördült a győri pályaudvarra, és komótosan fékezni kezdett. Az állomás impozáns tömbje, mely nappali fényviszonyok között mindig nyomasztólag hatott az emberre, most csak sziluettjeit engedte látni a puha sötétségben. Megint itthon tehát. Hosszú út állt mögöttem. Öt óra várakozással kezdtem Los Angelesben, a repülőtéren. Utána következett a tizenórás zsibbasztó üldögélés a Boeing fedélzetén. Hiába a filmek, az ételek, az italok, a zenehallgatás, az olvasás, az embert megöli az unalom. Meggémberedett tagokkal szálltam ki a gépből a Heathrow-n. Innen már csak másfél óra lett volna Budapest, ha időközben nem törölték volna a járatot. Így viszont nyolc óra tétlen várakozásra lettem kényszerítve. Egyáltalán nem fűlött a fogam hozzá. Végül találtam egy gépet, ami harminc percen belül indult Bécs felé. Sebaj – gondoltam. Legfeljebb áttaxizok Scwechátról a Westbahnhofra, ahhonnét kis szerencsével elérem Győr felé a vasúti csatlakozást. Nem részletezem tovább. Egy szó mint száz, fáradt voltam. Nagyon fáradt, de legalább annyira vidám. Igazán remek félévet tudhattam magam mögött. A hajó, amire beosztottak, egzotikus helyeket járt be, jobbára vastag pénztárcájú és bőségesen borravalózó szerencsejátékosokkal. Kiváló volt a társaság is. Megint sok élménnyel és sok dollárral lettem gazdagabb.

A szerelvény döccenve megállt. A peronra lépve megcsapott a friss, télesti levegő. Havazni kezdett. A legközelebbi aluljáró felé vettem az irányt, magam után húzva degeszre tömött bőröndömet. A lépcsőt körülvevő falnak egy férfi támaszkodott. Megtörten és némi rezignáltsággal állt ott a sötétben. Az állomásról kigördülő expresszvonatot csak tekintetével követte.  Ahogy közelebb értem hozzá, szemügyre vehettem a ruházatát. Viseltes, már-már elrongyolódott darabokat hordott, melyekről látszott azért, hogy valaha szebb napokat éltek, és nem akármilyen szabóságokból kerültek ki egykor. Kéregetni fog – gondoltam. Az alak felemelte fejét, és rám nézett. Kicsit furcsán, és kicsit hosszabban, mint ami ebben a helyzetben normális lett volna. Aztán, mint aki régi ismerősére talál, valami felismeréssel vegyes mosolyszerű kifejezés ült ki az arcára, és hangosan rám köszönt:
- Szevasz!!!
Nyilván bolond – mondtam magamban. Soha nem láttam ezt az arcot. Vagy mégis? Kétségbeesetten kezdtem keresgélni az emlékezetemben, és minél tovább vizslattam az alakot, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy mégiscsak ismerem valahonnét. De még mindig nem tudtam, hogy honnét. A lámpa hátulról világította meg. Felnéztem a sárga fénybe, és egy pillanatra elmerengtem a benne szitáló hópelyheken. Ugyanúgy, mint gyermekkoromban annyiszor, bámultam a meseszínben táncoló fehér kristályokat, és akkor hirtelen beugrott egy régi kép. Egy tíz évvel ezelőtti soproni éjszaka képe, mikor a krupiébankett után önfeledt hócsatázásba kezdtünk a leghűségesebb város főterén. Ott voltak ilyen sárga fényű lámpák, ott szállingózott ugyanilyen gyönyörűen a hó, és ott láttam utoljára ezt az embert, aki nem más, mint a Nagy Caruso!

 A TÖRÖTT idő pedig erre a felismerésre sem akaródzott újra jelenné összeállni, hanem egy évtized távlatából pergett tovább velem, és magam előtt sem a lecsúszott alakot, hanem az egykori Carusót láttam. Elismert krupié volt. Magabiztos, elegáns, szellemes sármőr. Legendás szakmai tudással, irigylésre méltó manuális készségekkel és brilliáns játéktechnikával megáldott aranyifjú egy aranykorban. Színész, matematikus és pszichológus egy személyben. De legfőképpen életművész. Én pedig egy suta csippergyerek ugyanabban a kaszinóban, aki még csak épp megpillanthatta a ranglétra alját.  Az asztalnál elhangzó rövid francia utasításoktól eltekintve soha nem váltottunk egyetlen szót sem. Ő nem ereszkedett le gyakornokokhoz, mi pedig nem mertük megszólítani. Csak csendben csodáltuk őt, és mindannyian arról ábrándoztunk, hogy egy napon hozzá hasonlatosak lehetünk. A pihenőben is tudatosen elkülönült tőlünk. Kizárólag öreg krupiék társaságában volt hajlandó elszívni az aranytárcájából teátrális, ám rendkívül elegáns mozdulattal előhúzott cigarettáját.

 

 

A novella teljes terjedelmében elérhető "A játékmester" című kötetben.