Jacques – 39 °Fahrenheit

 

HOSSZÚ nap állt mögöttem. Sorban a hatodik sea-day. Így nevezzük azokat a napokat, melyeket kikötés nélkül, teljes egészében a tengeren tölt el a hajó. A közel nyolcszáz fős személyzet nagy részének édes mindegy, hogy horgonyt vet-e aznap az óceánjáró vagy sem. Hogy pontosabban fogalmazzak: munkaidő szempontjából mindegy nekik. Az ő beosztásuk hasonló vízen és kikötőben egyaránt. De egészen más a helyzet például a kaszinó alkalmazottaival. A szerencsevadászat ugyanis a vonatkozó törvények értelmében a kikötőkben kényszerszünetel, és csakis akkor kezdődhet újra, ha az acélmonstrum orra megint nemzetközi vizek habjait hasítja. A dealereknek tehát mindenütt adott a lehetőség, hogy partra szálljanak, pusztán az utasokat kell maguk elé engedniük. Más – kevésbe szerencsés – alkalmazottak esetében azonban megtörténhet, hogy eljutnak ugyan egy régóta vágyott egzotikus helyre, amilyen például Hawaii vagy Bora-Bora, de nincs alkalmuk elhagyni a hajót, mert épp munkára osztották be őket, így jobb esetben csak a fedélzetről nézhetik álmaik paradicsomát, rosszabb esetben pedig még onnan sem. Többek között ezért is irigyelt pozíció a kaszinósoké.

Persze mi sem nyaralásért kapjuk a fizetésünket. Amikor tengeren van a hajó, a zsetonnak csörögnie, a keréknek forognia, a lapoknak suhognia, az automatáknak pedig csilingelnie kell, méghozzá szinte folyamatosan. Egy-egy sea-day alkalmával kamatostól fizetjük vissza a parton töltött vidám órákat. Alvásra, pihenésre alig jut időnk ilyenkor, és nem ritka az sem, hogy azt a keveset is részletekben kapjuk meg. Órás-kétórás gyors álomba zuhanások a kabinban, ahová behallatszanak a fémszörny – utasok számára láthatatlan – mindennapi életének hangjai: a bordázott vas folyosópadlón végiggördülő targoncák és molnárkocsik, a folyton valahová rohanó indonéz matrózok lábdobogása, kiabálás, csörgés, puffogás. Nehéz és felszínes álom ez, gyakorta munkaruhában végigzuhanva az ágyon, csupán a nyakkendőt ledobva és kioldva az ing felső gombját, és mégis képessé teszi az embert arra, hogy a telefon csörgésére felriadva újra és újra összeszedje magát, félúton a liftben vagy a lépcsőházban kapkodva rendbe tegye ruházatát és fizimiskáját, majd a tűz- és vízzáró zsilipajtón keresztül a süppedő szőnyeggel borított, ragyogóan tiszta, fényűző utastérbe lépve mosolyogva felvegye a munkát, és túléljen a következő szünetig, a következő kikötőig.

 

Hat napja indultunk a virágözönbe öltözött Madeiráról, hogy átszeljük az Atlanti-óceánt. Egy pohár jófajta portóival köszöntem el Európától: Isten veled öreg földrész, ki tudja, mikor látlak megint. Holnap hajnalra pedig véget ér a sea-day pokol, hajónk méltóságteljesen beúszik a Panama-csatornába, ahol nehéz mozdonyok két oldalról fémlasszót vetnek rá, bevontatják a zsilipekbe, melyek aztán száz méternyire emelik a világóceánok szintje fölé, hogy Panama hegyein, tavain és esőerdein keresztül kanyarogva majd újabb zsilipek várják a túloldalon, amik a Csendes-óceán szabad vizére leeresztik. Akkor északnak vesszük az irányt, hogy a röpke hónapon belül beköszöntő nyári szezon már Alaszkában találjon minket. Közben persze fürdőzünk egyet Costa Ricában az esőerdők mélyén mart vízesés-tavakban, Acapulcóban megbámuljuk a sziklaugrókat, betérünk a paradicsomi Puerto Vallartába egy jeges margaritára, amit majd aranyló Coronita sörrel öblítünk le. A Szent Lukács-foknak rég látott jóbarát módjára integetünk, San Diegóban újra felkeressük az állatkertet és a múzeumvitorlást, utána áthajózunk a Golden Gate alatt, hogy a harminckilences számú mólón megbámuljuk Frisco oroszlánfókáit. Ha futja az időnkből, a drótvonatra is felülünk megint. Kaliforniából pedig fel, tovább a nyugati part mentén. Egy gyors megálló a félőrült Seattle-ben, pillantás az éjszakai Space Needle-re, és végül Vancouver a kanadai Brit Kolumbiában, ami a rákövetkező fél évben valamiféle otthonunk lesz. Onnét indulnak és ott végződnek majd alaszkai körútjaink.

Mennyi, de mennyi élmény, ami nekünk egy hónapon belül megadatik, legtöbbeknek pedig egy élet alatt sem. Holtfáradtan, de mégis örömteli várakozással léptem ki a kaszinóból a műszak végeztével. Leroskadtam a személyzeti folyosó vaslépcsőjére. Kinyújtóztattam sajgó lábaimat, és vártam pár percet, hogy csillapodjék fejemben a zsongás. Halálosan kimerült voltam. Jól ismertem ezt az érzést. Ilyenkor az ember félhalott ugyan, mégis képtelen az elalvásra. Leroskad, forgolódik, hánykolódik, de álomba merülni nem tud. Jobb az ilyesmit megelőzni – gondoltam magamban – és a személyzeti bár felé vettem az irányt, hogy némi alkohollal oldjam fel a mögöttem hagyott tengeri napok bennem ragadt feszültségét.

A Crew Bar sajátos intézmény volt. A hajón – a vámmentes boltnak hála – egyébként sem okozott gondot olcsón minőségi italhoz jutni, ám a személyzeti bárban ezeket a már amúgy is nevetséges árakat még jókora engedménnyel is megfejelték. Együtt ivott itt a hófehér egyenruhás tiszt az olajos képű hajógépésszel, a revütáncos a kuktával, és általában mindenki mindenkivel. A belépőt rendre elviselhetetlen hangerejű monoton zene, és a mindezt túlharsogni próbáló beszélgetők zsibongása fogadta. Most azonban alig lézengtek a helyiségben. A filippinó báros megvillantotta fehér fogsorát:
- Mit szabad?
- Jack Daniels. Jég nélkül, de hidegen.

Szerettem ezt a whiskey-t. És nem csupán az íze miatt. Gyakran méláztam el a címke kacskaringós, indaszerű mintázatán, és valahogy tetszett, hogy fekete-fehér. Mint ahogy fekete-fehérré váltak a világ dolgai is, ha megfelelő mennyiséget fogyasztott el belőle az ember. Mire a bársonyos ital utolsó kortya is lecsúszott a torkomon, a bár kiürült. Kezdett egész kellemessé válni a miliő. Nagyjából a vízvonal magasságában tartózkodtunk, és a kerek hajóablakon át, melyet csak itt-ott tarkított a felcsapódó tajték sós nyoma, sejtelmesen csillogott az éjszakai óceán. Hirtelen ötlettől vezérelve a csaposhoz fordultam:
- Barátom, meghívnálak egy italra, és megkérnélek egy szívességre.
A fülöp gyanakodva méregetett. Jobbnak láttam, ha folytatom:
- Te választasz egy italt, tetszésed szerint. Én meg választok egy zenét, mert ez az ostoba dumdum, ami szól, lehetetlenné teszi, hogy jól érezzem magam. A célközönség pedig amúgy is távozott már.
- Akkor legyen egy Jack nekem is, és mondd, hogy mit tegyek be!
- Hozom rögtön. Itt van a kabinom a folyosó végén.

Egy Lee Oskar albummal tértem vissza. Hamarosan felcsendültek a harmonika keserédes hangjai, és jóleső ernyedtség kezdett szétáradni bennem, amit nagyban elősegített a második pohár borostyánszínben pompázó ital is. Nem olyan rossz kocsma ez – állapítottam meg magamban, körbebámulva a félhomályos helyiségben. A falakat olcsó, stílustalan nyomatok díszítették. A pult vége felé furcsa paraván állt. Szemmel láthatólag valamiféle alkatrészekből hegesztették össze, utána pedig lefestették.
- Az előző zászlóshajó darabjai – jegyezte meg a csapos. Hagyomány a vállalatnál, hogy mikor a flotta vezére kiszolgálta az idejét, egyes részeit megmentik az ócskavasteleptől, és ehhez hasonló műalkotásokat készítenek belőle, ami a konvenciók szerint az új zászlóshajót hivatott díszíteni.
- Nemes tradíció – válaszoltam, tovább vizslatva a kompozíciót, amely egy kisebb, intimebb hangulatú szeparét képezett a fal közelében. Ekkor döbbentem rá, hogy a bárost leszámítva sem vagyok egyedül: Egy gigászi háromosztatú hajócsavar matt feketére pingált szárnyai között őszülő férfifejet pillantottam meg. Fémkeretes szemüveget viselt, bőrét itt-ott barnás foltok tarkították – az öregedés összetéveszthetetlen jelei. Feszes tartásban ült ott, előtte hamutál és sör. Ha egyenruhája nem árulja el, akkor is felismertem volna benne a hajó tánczenekarának faarcú, mindig egykedvű dobosát.

Miután észrevette, hogy felfedeztem, előjött a paraván mögötti rejtekéből, és a mellettem álló bárszékhez lépett.
- Leülhetek ide, fiatalember?
- Természetesen, Jacques – válaszoltam, miután gyors pillantást vetettem az egyenruháján fityegő névtáblára. Az öreg zenész nem tudta leplezni megdöbbenését:
- Te tudod, hogyan kell ejteni a nevemet?!
- Persze. Nincs ebben semmi bonyolult. Francia név, nem is olyan ritka.
- Bizonyára európai vagy. Az amerikaiak állandóan Zsakesznak vagy Jacknek szólítanak. Meglehetősen rosszul viselem.
- Az vagyok. Európai. Egészen pontosan magyar.
- És ugyan mivel töltöd az idődet ebben az embertelen úszó szállodamonstrumban?
- Kártyát húzok, golyót adok, és bohóckodok jómódú, jóindulatú, de egyszerű embereknek.
- Tehát dealer vagy?
- Nem, Jacques. Dealerként dolgozom, de valójában krupié vagyok.

A vén dobos jelentőségteljes pillantást vetett rám. Olyasfélét, mintha azt akarná mondani: Egy vérből valók vagyunk, barátom! Nekem nem szükséges elmagyaráznod a különbséget dealer és krupié között. Sem az amerikai és a francia rulett között. Mert én tudom, hogy a stílus maga az ember: Le style, c'est l'homme… Még akkor is tudom, ha ez az ország és ez a hajó bírja ugyan a pénzt, de nélkülöz mindenféle stílust.

- És – tette fel a kérdést rövid tűnődés után – mit keres egy croupier egy ilyen helyen? Téged kielégít szellemileg, hogy egy lebutított rulettasztalon majomkodol?
- Pontosan annyira elégít ki Jacques, mint téged az, hogy dobgépet helyettesíts egy zenekarban, mely tánczenét játszik ugyanazoknak az amerikaiaknak, akik az én lebutított asztalomra felpakolják a pénzüket, hogy mindkettőnk tárcája kellően kikerekedjék kéthetente, miközben szíved szerint bluest és rockot játszanál inkább valami füstös kocsmában.
- Furcsa figura vagy te, Krupié! És ki is lógsz a generációdból rendesen. Az én zenémet hallgatod, hibátlanul ejted a nevem, és belém látsz, mintha üvegből lennék. Azt hiszem, meg kell hívjalak egy italra – mondta, és könnyed mozdulattal a sörébe hamuzott.
- Ott van előtted a hamutál, Jacques.
- Tudom barátom. Bár rossz a szemem, vak azért még nem vagyok. De ez a belevert hamu megtartja a sör szénsavasságát.
- Felénk rizst vagy fém evőeszközt használnak erre a célra. Eh, tulajdonképpen teljesen mindegy. Akkor lesz valami az italomból?

Az öreg elmosolyodott, és a fülöphöz fordult:
- Egy whiskey-t a barátomnak, és egy sört nekem!
- Már hozom is, Jack – válaszolta a csapos. A dobos ráncos arcából kifutott a vér és az ázsiaira förmedt:
- Jack az apád fasza! Engem Jacques-nak hívnak, érted? Jacques-nak!!!
- Elnézést uram, sajnálom uram – mentegetőzött rezzenéstelen arccal a sokat látott báros, aki pár szinttel Jacques alatt állt a hajó hierarchiájában, majd sietve elénk tolta italainkat.
- Semmi baj, de ki ne mondd még egyszer!
- Nem fogom, uram – bólintott a fülöp, és eltűnt a söntés mögött.
Mi pedig hajnalig öltöttük egymásba a szót, adomázva zenéről, irodalomról, utazásról, kultúráról és egyebekről. Valahogy így kezdődött hát barátságunk a különc franciával.

Sokat beszélgettünk még a rákövetkező hetekben. Jómagam tudatosan kerestem Jacques társaságát. Volt úgy, hogy nem vette szívesen a közeledésemet. Olyankor tapintatosan magára hagytam. Azt hiszem, alapvetően embergyűlölő volt, és haragban állt az egész világgal. Többé-kevésbé én is így voltam ezzel, de kalandos életem során rendszeresen belebotlottam olyan alakokba, akik valamiért kilógtak a tömegből, és számomra felért egy izgalmas kalandregénnyel egy-egy velük folytatott beszélgetés. Megnyíltak, mint a felütött könyv, és én faltam, csak faltam a sorokat. Jacques könyvén azonban sokáig lakat maradt. És bár úgy voltunk egymással, mint az asztronauták, akik idegen lényre bukkannak, eleinte óvatosan közelítenek hozzá, aztán felfedezik hogy mily hasonlatosak is valójában egymáshoz, azért voltak témák, melyekről később sem eshetett szó közöttünk. Egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy Jacques valami súlyos, eltemetett bánatot hordoz magában, és tudtam, hogy nem nyughatok addig, még rá nem jövök mi az, hogy aztán megpróbálhassam az öreget élete alkonyán megvidámítani.

Gyakran úgy esett, hogy a tánczenekar még játszott, amikor letettem a munkát. Ilyenkor felballagtam hozzájuk a Sky Deckre, leültem valami félreeső helyen, és megvártam, míg az utolsó vendég is távozik. A Sky Deck valójában az óceánjáró tizenharmadik emelete volt. Sínen mozgatható üvegkupola borította, melyet hol kinyitottak, hol összezártak, attól függően, hogy milyen időjárási viszonyok között hajóztunk. A deck közepét egy hatalmas úszómedence uralta, melynek sekélyebb végében egy bronzból mintázott grizzly család állt egy sziklán, a medencébe folyó víz pedig a kövek közül tört elő. Az apamedve egy – a vízből éppen kiugró – lazacot nyársalt félelmetes karmaira, mögötte az anya játszott kölykeivel. Jacques nagyon kedvelte ezt a szoborcsoportot. Rajongott a medvékért, és különösen szívébe zárta a bocsokat. Fénylő fémhátukat rendre végig is simította, ha arra vitt az útja. A mozaikkal aprólékos gonddal kirakott medencét egy kisebb körben nemesfa nyugágyak övezték, azokat pedig egy nagyobb körben kényelmes székek és asztalok, melyek a Sky Deck hamburgerbüféjének és koktélbárjának vendégeit voltak hivatottak szolgálni. Kabinok nem kerültek erre a szintre, de itt kapott helyet az edzőterem, valamint a fürdő létesítményei is. Kétoldalt panoráma üveg óvta a széltől az utasokat. Továbbá ez volt a hajó szivarozásra kinevezett része. Bár cigarettázni és pipázni számos belső létesítményben is alkalom nyílt, a szivar élvezetének hódolóit ide száműzték. Sokszor és szívesen üldögéltem itt, hallgatva az andalító zenét, gyönyörködve a ránk boruló végtelen csillagsátorban, és mélyeket szippantva a határtalan éjszakai óceán enyhén csípős szivarfüsttel fűszerezett sós-párás levegőjéből. Ilyenkor egyszerre lehetett érezni mulandóságunkat és örökkévalóságunkat, esendőségünket és isteni mivoltunkat. Egy pillanat alatt lett semmivé honvágy, bánat, kimerültség és egyéb földi bajok, hogy helyükbe egyetlen mindent átjáró érzés költözzék: a szabadság érzése.

Ez volt Jacques munkahelye. Az öreg a szokásos kardotnyelt tartásban dolgozott a verőkkel, soha nem tévesztve el az ütemet. Arcán általában nyoma sem látszott semmiféle érzelemnek, még a zene élvezetének sem. Néha azonban akadt vendég, akinek nem tetszett a táncmuzsika, és olyan dalt kért a zenekartól, amely a vén dobos szája íze szerint való volt. Ilyenkor Jacques életre kelt, megelevenedett. Fonnyadó, száraz testének minden porcikáját átjárta a zene és a ritmus. Egy csapásra évtizedeket fiatalodott. És a dal vége felé közeledve rendre ugyanaz történt vele: arcára kiült a mérhetetlen fájdalom, pár pillanaton belül ráeszmélt erre, és akkor vonásai visszadermedtek a halott érzelemmentességbe.

Ugyanígy volt ez azon az éjszakán, amikor Jacques végre megnyílt nekem. Közeledett a hajnal, lassan elhaltak az utolsó melódia hangjai is. A zenészek levonultak a pódiumról, és kabinjaik felé vették az irányt. Jacques az asztalomhoz jött. Úgy egy órája vártam akkor rá, narancslevet szürcsölgetve. Vendégterületen voltunk, itt mi nem fogyaszthattunk alkoholt. A dobos egy Cohibát húzott elő zakója zsebéből.
- Ezt a szivart meg kell kóstolnod, Krupié! Eredeti kubai. Az államokban ilyenhez nem jutsz hozzá. Az egyik vendég nyomta a kezembe a kedvenc száma után.
- Rendben, Öreg. Ez a szivar sokáig ég, és én ma sokáig szeretnék beszélgetni veled.
- Ezúttal miről?
- A múltadról.
- Akkor itt ma hallgatás lesz.
- Nem teljesen – mondtam. Hallgatni csak én fogok. Te pedig beszélsz végre.
Jacques dacos pillantást lövellt felém, azt hittem rögvest faképnél hagy. Tétovázott pár hosszúnak tűnő másodpercig, aztán lehorgasztotta fejét. Gyufa után kotorászott, meggyújtotta a szivart, és fátyolos hangon mesélni kezdett. Szavai úgy bukkantak elő az illatos füst ködéből, mint megelevenedett kísértetek.

FRANCIAORSZÁGBAN születtem és nőttem fel, Nizza és Monaco között, a riviérán, egy Villefranche-sur-Mer nevű városkában. Nem voltam jómódú, de hiányt sem szenvedtem semmiben. S mivel a világ egyik legbájosabb ékszerdoboza volt az otthonom, elégedett voltam az életemmel. Egy családias kávézóban dolgoztam a tengerparton, szabadidőmet pedig a zenélésnek szenteltem. Napközben, ha vendégek hiányában unalmas óráim akadtak, elgyönyörködtem a tengeren ringatózó csónakokban, meg a vitorlásokban, melyek gyakorta vetettek horgonyt az öböl vizében. Óceánjárók is megfordultak arrafelé, olyanok mint ez, de én soha egyikkel sem vágytam elindulni sehová. Alkonyattájt pedig, mikor előbújtak a csíkos trikós, szalagos kalapos utcazenészek, és a szűk sikátorokat betöltötte a verkli és a tangóharmonika hangja, örömmel méláztam el a dallamokon. Azt hiszem, egyszerű, eseménytelen, de ugyanakkor tökéletesen boldog életet élhettem volna, ám egy verőfényes délelőttön horgonyt vetett Villefranche partjainál egy különös hajó.

Vitorlásnak hatalmas volt, óceánjárónak pedig kicsi. A kecses, rendkívül elegáns hajótest fölött megannyi makulátlan angyalszárny módjára feszültek a hófehér vitorlavásznak. Az embernek olyan érzése támadt láttára, hogy a hajó nem is a vízen úszik, hanem felette lebeg. A kötélzetet – matrózok helyett – rafinált masinéria mozgatta, melyet a kristályosan kéklő üvegezéssel borított hídról, gombnyomással irányítottak a Vento tisztjei. Ezen a hajón a luxust nem méterekben, csomókban vagy megatonnákban mérték, és nem is a fedélzetre összehordott műkincsek értékében. Nem volt sziklamászófal, és nem volt giroszkóppal kiegyenlített biliárdasztal sem, vagy bármi efféle hivalkodás. A Vento mégis maga volt a megtestesült elegancia. És ha valamilyen objektív mércével kellene meghatároznom az igyekezetet, mellyel a hajó a fedélzeten időző jómódú amerikaiak kényét-kedvét kívánta szolgálni, úgy azt mondanám, hogy az egy vendégre jutó személyzet aránya volt az. A Vento világkörüli úton volt éppen, és Francia Polinéziából érkezett Villafranche partjaihoz. Rajta százötven utas, köztük egy fiatal amerikai lány, Jenna.

Kávézónk teraszától kőhajításnyira, az út túloldalán ott volt a tenger. Az asztalok közt tettem-vettem éppen, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki üldögél a parton. A friss szellő bele-belakapott szőke fürtjeibe, lába a vízbe ért, de épp csak annyira, hogy a hullámok az ujjait nyaldoshassák. Egy könyvbe mélyedt, és úgy tűnt, hogy tudomást sem vesz az őt körülvevő világról. Hosszú órákig ült így ott. Mintha csak szobor lett volna, nem is emberi lény. Illetve mégsem. Jenna a maga légiességével azon a délelőttön inkább emlékeztetett látomásra, mint szoborra. Akárcsak a hajó, ami iderepítette.

A délelőtt folyamán még sokszor téved arra a pillantásom. Szerettem volna közelebbről szemügyre venni azt a lányt, és a vaskos, bőrkötéses könyvét. Azon kaptam magam, hogy szinte szuggerálom: Csapja meg orrát a frissen főzött kávé illata, kívánja meg az aromás, gőzölgő fekete italt, sétáljon át az úton, üljön be a kávézónkba, hogy szóba elegyedhessek vele. És órákkal később, mikor Jenna végre betért hozzánk, olyan érzésem támadt, hogy nem is egy idegen, hanem egy rég látott szerelmes fogadására készülök éppen. Szép volt. Mozgásában is szép. Egy csendes asztalnál foglalt helyet, ahonnét még jól láthatta a Ventót és a tengert, de az utca zaja már nem zavarta. Rám nézett. Halovány zafírra emlékeztető szemeiben az óceánok végtelenségét hordozta.
- Mondja, főzne nekem egy illatos kávét, ….
- Jacques – segítettem ki, mert láttam, hogy nem biztos benne, hogyan is szólíthatna - Jacques-nak hívnak.
- Jacques. Köszönöm, Jacques. Jó neve van! Hasonlóképpen hívják a kedvenc írómat is.

Most végre szemügyre vehettem a kávéházi asztalon heverő kötetet: Jack London északi novelláit.
- Színarany – mosolygott rám Jenna, majd így folytatta: Jackról nem árt tudni, hogy bár egyfelől a novellairodalom felülmúlhatatlan ikonja, másfelől simlis kis pernahajder, aki nem átallott marokra szórt igazgyöngyei közé alkalomadtán értéktelen vackokat is vegyíteni. Mindez szerencsére az északi novellák vonatkozásában nem igaz. Amit ennél az asztalnál lát, kedves Jacques, az bizony színarany. Efelől biztosíthatom!

Én bénultam álltam ott, képtelenül arra, hogy Jennáról, akinek alélt sivatagi vándor módjára ittam szavait, akár csak egy pillanatra is levegyem a szemem, és tudtam, éreztem, hogy amit mond, az úgy igaz. A teremtő pedig azt akarta, hogy enyém legyen a kincs: Jenna nem tért vissza a Vento fedélzetére, és nem tért vissza Amerikába sem. Velem maradt. Velem maradt negyven esztendeig. És azt hiszem barátom, hogy hiábavaló lenne bizonygatnom: létezik négy évtizeden át tartó boldog szerelem. Hiábavaló lenne, hisz te is csak legyintenél, mint annyian mások, mert ilyesmiről még a legrózsaszínebb leányregényekben sem olvashat az ember. Legyints csak, engem nem zavar! Mert nekem mindez megadatott! Érted, ugye? Megadatott! És megadatott Jennának is, aki néhány esztendővel ezelőtt ugyanolyan váratlanul tűnt el az életemből, ahogy annak idején megjelent benne. Ágynak esett, és többé nem is kelt fel. Az űr, ami utána maradt, sötétebb, mélyebb és határtalanabb volt a világűrnél. Eleinte azt hittem, hogy idővel majd enyhül a fájdalom. De hasonlóan a szerelmünkhöz, annak hiánya is múlhatatlannak bizonyult. Félőrült módjára kerestem sebeimre az írt, ám semmi sem segített. Bármerre néztem, bárhová léptem, minden Jennáról, és csakis Jennáról szólt. Végül megértettem, hogy Európában nincs többé maradásom. Látnom kell Amerikát, mert ott talán enyhülést találok sajogva égő sebeimre. Látnom kell Amerikát, Jenna szülőföldjét, és látnom kell Alaszkát, Jack London északi igazgyöngyeinek hazáját. Nos, így kerültem az óceánjárókra.

ALASZKÁT úgy is emlegetik: "The last frontier" – az utolsó határ. A határ alatt azonban nem két államot, vagy egyéb területeket elválasztó vonalat, hanem inkább határvidéket kell értenünk. A civilizáció határvidékét, amin túl kezdődik az ismeretlen, a vad, a még felfedezésre váró. Az Amerikát oly naggyá tévő pionír szellemiség, melyet a mai napig identitásuk egyik fő oszlopaként emlegetnek az újvilág fiai, mindig is a határvidék mentén volt tetten érhető, és együtt mozgott azzal. Keletről indult, folyamatosan nyomult nyugat felé, és napjainkban már úgy emlegetik, mint kihalásra ítélt állatfajt, amely gyakorlatilag élettér nélkül maradt. Aki még látni szeretné, annak északnyugatra, Alaszkába kell vennie az irányt. Fel egy utolsó nagy kalandra, az utolsó határvidéken, ahol a főváros a mai napig nincs közúti hálózatba kapcsolva, ahol valószínűleg több medve él, mint ember, ahol autó helyett hidroplán és motoros szán a közlekedési eszköz, ahol a haragoszöld északi esőerdők burjánzanak kristálytiszta tengerszemeket rejtve, és ahol az ösvényről letérni életveszély. A gyors patakokban lazacok ívnak akkora tömegben, hogy a víztükör forrni látszik tőlük, amikor kilátszik egyáltalán, felettük kering az USA címermadara, a fehér fejű sas, hogy elragadja közülük, amit a grizzly még meghagyott. Az öblökben orkák csapata fúj, és hatalmas cetek fröcskölik farkukkal szerteszét az opálzöld vizet, amely még nyaranta is metszően hideg. Általában nem több, mint 4 °Celsius. Vagy ahogy Jacques megjegyezte egy alkalommal, mikor a szokásosnál is jobban úrrá lett rajta a reménytelenség, és egy röpke pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy az óceánba veti magát: “39 °Fahrenheit, Krupié! Amerikában vagyunk, hát legyen inkább Fahrenheit. Még ha jó úszó vagy is, perceken belül elintézi, hogy visszatérhess teremtőd kebelére.”

Jól emlékszem Jacques-nak erre a mondatára. Mert bár egy pillanatig sem hittem, hogy képes lenne önkezével vetni véget az életének, szembesített azzal, hogy legfőbb ideje tennem valamit, ha valóban segíteni akarok rajta. Ám elképzelésem sem volt, hogy hogyan és mit. Továbbra is sokat beszélgettünk, igyekeztem jó és érdekes társasága lenni. Ha tehettük, kirándultunk a parton. Voltunk kajakkal bálnát megfigyelni, lapos hasú, gyors járású motorcsónakkal a hegyi patakokon jávorokat lesni, királyrákot és füstölt lazacot enni, tengeri vidrát lencsevégre kapni, amint apró kis mancsaival szorongatja a zsákmányolt kagylót, háton úszva a zöldes vizekben. Megnéztük az aranyásók nyomait, felhagyott tárnáikat, bejártuk ösvényeiket. Felkerestük Soapy Smith, a legendás bandita nyughelyét, akivel a sheriff golyója végzett, és úgy általában kipróbáltunk szinte mindent, amivel Alaszkában az ember értelmesen múlathatja az időt. Jacques-ot egyre többször lehetett jókedvűnek látni. És mégis, esténként a Sky Deck asztalai mellől figyelve az öreget zenélés közben, azt kellett megállapítanom, hogy nem sikerült még a felhőt elkergetnem fölüle, és ha ritkábban is, de rendre erőt vesz rajta a mérhetetlen bánat. Hosszú heteken át törtem a fejemet mindhiába. Aztán, mikor már jócskán benne jártunk az Alaszka-szezon közepében, megérkezett a hajóra Kirsty mama, és vele az isteni szikra.

Körutazásaink, mint az már említettem, a kanadai Vancouverből indultak, és ott is értek véget. Ez volt a home port, a kikötő, ahol hajónk fél éven keresztül üzemanyagot, vizet, élelmiszereket és egyebeket vételezett heti egy alkalommal, ahol elköszöntünk a régi utasoktól, és ahol felvettük az újakat. Ugyanitt csatlakoztak az óceánjáróhoz a személyzet frissen érkező tagjai is, akik a szerződés lejártát követő szabadságukra induló kollégáikat váltották. Szintén Vancouverben szállt hajóra Kirsty mama, az új főkasszásunk. Több napos repülés állt mögötte, hiszen Ausztráliából érkezett. Ennek ellenére a fáradtság legkisebb jelét sem lehetett észrevenni rajta. Makulátlan ruházat és smink, tökéletes frizura, ápolt külső. Piros, kerekes bőröndjét maga után húzva szaporán haladt át a pallóhídon, hogy a szükséges hivatalos ügyek elintézése után elfoglalja kabinját, a kaszinó főkassza-pultját, és a helyét a szívünkben.

Mert Kirsty mamának bizony ott volt a helye, a szívünk közepében. Kedves, mosolygós, örökké vidám és segítőkész tüneményt ismertünk meg benne, akit csakis kedvelni lehetett. És bár a nagymamakor határán járt, még mindig nőiességet árasztott magából. Mindezt nem a fiatalkori szépség maradékaiba, és a plasztikai sebészet legújabb vívmányaiba görcsösen kapaszkodva, hanem az öregedés természetes mivoltának és szépségének megnyugtató tudatában. Kirsty mama után bizony meg-megfordultak még a férfiak.

Heti két alkalommal a hajón kivételesen elegáns öltözetben kellett megjelenni. Ezeken az estéken adódott lehetősége az uraknak pezsgős fogadásokon részt venni, a szerencsésebb hölgyeknek pedig magával a kapitánnyal táncba menni. Ezeken az estéken készültek a legemlékezetesebb fotók, amiket utasaink évek múlva is szívesen nézegettek, miután bekeretezve nappalijuk falára aggatták őket, a kandalló közelében. Ezekre az estékre a személyzetnek is külön egyenruha volt rendszeresítve. Kirsty mama pozíciójában egy rendkívül elegáns, és a szokásosnál leheletnyivel többet látni engedő kosztüm. Egy ilyen estén történt, hogy lebuktam, amikor óhatatlanul is Kirsty mama formás bokáin felejtettem a tekintetemet, aki természetesen észrevette mindezt. Visszafordult a pénztár mellől, és kedves főnővér-mosollyal közölte:
- Annak ellenére, hogy Mamának szólítotok Krupié, hetente kétszer még nőnek öltözöm!

Abban a pillanatban döntöttem el, hogy Jacques-ot és Kirsty mamát össze fogom boronálni. Pár nappal később véletlenül megtudtam, hogy öreg zenész barátom és a kaszinó szupernagyija ugyanazon a napon születtek. Innentől kezdve ötletemre isteni rendelésként tekintettem, magamra pedig úgy, mint akire már csak a kivitelezés – nem is olyan bonyolultnak tűnő – feladata maradt. Első kísérletem azonban csúfos kudarcba fulladt.

Jacques-nak már az este folyamán jeleztem a tánczenei blokkok közötti szünetben, hogy műszak végeztével a Crew Bárban fogok várni rá. Terveimnek megfelelően aznap viszonylag korán letettem a munkát. Bekopogtam Kirsty mama kabinjába, és meginvitáltam egy beszélgetésre egy kellemes ital mellett. Könnyedén ráállt, és magam sem éreztem túlzottnak az áldozatot, mivel Kirsty szellemiekben éppúgy magasra tette a mércét, mint megjelenés vagy személyiség dolgában. Jacques-ról természetesen egy szót sem ejtettem. Úgy a harmadik whiskey-nél és a kacsacsőrű emlősöknél tarthattunk, mikor a vén dobos megérkezett. Kissé meglepődött ugyan, hogy főkasszásunkat a társaságomban találta, de azért gondolkodás nélkül felém indult. Eddig rendben – gondoltam magamban, és készülődni kezdtem, hogy annak rendje és módja szerint, illendően bemutassam őket egymásnak. Ám Kirsty mama váratlanul megelőzött, és a bárszékről leugorva a közeledő Jacques felé nyújtott a kezét:
- Szervusz! Kirsty vagyok, és örvendek a találkozásnak. Te pedig, ha jól sejtem, Zsakesz vagy. Láttalak dobolni a Sky Decken.

Megfordult velem a világ. Jacques elsápadt. Arcán rángatózni kezdett egy ideg, és Kirstyre rivallt:
- Zsakesz az apád fasza! Én Jacques vagyok, érted? És jobban teszted, ha így szólítasz, ha már mindenáron beszélgetni akarsz velem! De legjobban teszed, ha nem is szólsz hozzám egyáltalán! – üvöltötte, és kirohant a helyiségből, olyan erővel vágva be a bár nehéz fémajtaját, hogy néhány pohár összekoccant a pulton. Hát ennyit az isteni elrendelésről – mondtam magamban. Kirsty pedig, önmagát meg nem hazudtolva, így kommentálta az esetet:
- Szegény ember, biztosan komoly gondjai vannak. Bárcsak segítene rajta valaki!

A fenti kázus természetesen rányomta bélyegét a Jacques-kal való kapcsolatomra. Az öreg rögtön átlátott a szitán, és egyértelmű volt, hogy nem díjazza az ötletemet. Mintha kicsit meg is sértődött volna. Kerülte Kirsty társaságát, szokásos beszélgetéseinket pedig ritkábbá, és hajszálnyival formálisabbá tette. Magába zárkózott megint. Én azonban képtelen voltam haragudni rá ezért. Feltettem magamban, hogy kiengesztelem, és csak azért is végigviszem a tervemet. Ha fondorlat kell, akkor fondorlatos leszek. Ha türelem kell, akkor türelmes leszek. Elvégre Róma sem épült fel egy nap alatt. De nem kellett sokáig várnom. Közeledett ugyanis Jacques születésnapja, ami kitűnő alkalomnak mutatkozott az engesztelésre, és a következő kísérletre egyaránt.

Kirsty mama és Jacques sorsszerű egymásra találásának helyszínéről alapos mérlegelés és megfontolás után döntöttem. A választásom Skagway-re esett. Egyesek szerint csoda, hogy ez a világvégi, álmos kis település, melynek lakossága ma pár száz fő csupán, nem tűnt még el örökre a történelem süllyesztőjében. Fennmaradását két dolognak köszönheti: egyfelől kikötőjének, mely a mély merülésű óceánjárók számára is kellően biztonságos, másfelől egykor dicsőséges múltjának. Mert Skagway maga a megelevenedett történelem. Mint arról már szóltam, a tavaszi-nyári szezon beköszöntével számos luxushajó veszi északnak az irányt. Az alaszkai kirándulások méltán népszerűek minden korosztály körében. Skagway pedig ezeknek a körutaknak kihagyhatatlan megállóhelye. Vannak napok, mikor egyszerre öt-hat óceánjáró is horgonyt vet az égbe törő csúcsoktól ölelt öböl jéghideg vizében. Ezen hajók mindegyike két-háromezer duzzadt pénztárcájú utast hoz magával, akik égnek a vágytól, hogy dollárjaikat elkölthessék. Nem kell matematikaprofesszornak lenni ahhoz, hogy az ember megsejtse a Skagway-ben rejlő üzleti lehetőségeket. Nem csoda tehát, hogy a településen számos vállalkozás vetette meg a lábát. A biztonságos kikötés lehetősége azonban a luxushajó-turizmust megelőzően is megajándékozta már egy alkalommal Skagway-t robbanásszerű fellendüléssel.

Az az alkalom pedig nem volt más, mint a híres-hírhedt 1896-os klondike-i aranyláz, a legnagyobb kalandok egyike, mely nem csak a sárga fémet megrögzötten hajszoló bányászok életét változtatta meg, de konjunktúrát hozott az ipar, a kereskedelem és a szolgáltatások területén. Katalizálta például a hegymászó- és túraruházattal, valamint felszerelésekkel foglalkozó cégek fejlesztéseit, és számos alkotással gazdagított a filmgyártást és a világirodalmat. Utóbbi különösen sok lenyűgöző írást köszönhet a korábban már emlegetett Jack Londonnak, aki az aranylázzal kapcsolatos munkásságával tulajdonképpen műfajt teremtett. Aki olvasta London műveit, az tudja, aki pedig nem, annak elmondom én: Az arany nem Skagway-ben, hanem az attól nagyjából 800 kilométerre fekvő Klondike-ban volt. Nem is amerikai, hanem kanadai területen. Miért lett akkor Skagway az őrület idején Alaszka legnépesebb városa? Azért, mert a Yukon környékét jóformán csak innét lehetett megközelíteni.

A Skagway-be érkező kalandorok előtt komoly feladat állt. Veszélyes meredélyeken kellett felkapaszkodniuk a határvidéki tavak környékére, ahol hajót ácsolhattak, majd a tavasz beálltával elindulhattak a telérek felé. Ezeken az ösvényeken, melyeken ma már csak a nemzeti park speciális engedélyével teheti magát próbára a kiránduló, a kimerültség és a hideg következtében nem egy ember, és rengeteg ló is odaveszett. Mire kellettek a lovak? Ahogy az imént említettem, az arany kanadai területen volt. A határon pedig közel egy tonnányi élelmet, ruhát, és egyéb felszerelést kellett bemutatni, hogy beléphessen az ember. Skagway volt az alaptábor, ahonnét esetenként több fordulóval, málhahordó indiánok, lovak és öszvérek segítségével kellett a tavak környékére feljuttatni a tonnányi terhet. Fogadósok, kocsmárosok, szatócsok, örömlányok, kereskedők és ügyeskedők vertek itt szép számban tanyát akkoriban. Pénzváltók, banditák és bányászok sürögtek-forogtak Skagway utcáin. Aztán az aranyláz elvonult, és a település álomba merült, hogy évekkel később egy kissé más formában ébredjen újra.

Ma Skagway utcáit róva az az érzése támad az embernek, hogy egy történelmi film díszletei között sétál. Kapható itt minden, amire a természetjárónak szüksége lehet. Akad fegyverkereskedés és ajándékbolt is szép számmal. Az ékszerészek szintén bőséggel kínálják portékáikat. Utóbbiak slágerei az aranyat nyomokban tartalmazó rögök, és a vidék állatvilágát megformáló medálok, függők. Enni-inni is gazdagon lehet. A kikötő közvetlen közelében áll az aranyláz emlékmúzeuma. Itt folyamatosan vetítenek korabeli, utólag kiszínezett filmeket, bemutatva ez egykori várost, az aranyásók küzdelmeit és mindennapi életét. Innét indul az a panorámavasút, ami a legendás Bennett-tóhoz viszi fel a történelmi emlékekre szomjas utazót. Ma már nem kell a meredélyeken botladozni és lótetemeket kerülgetni. Párnázott kupéból lesheti az ember a vadont. Vagy ha vonatozni nem volna kedve, könnyen talál más elfoglaltságot is. A móló közvetlen közelében számos utazás- és kirándulásszervező ajánlja termékeit. Helikopteres gleccsertúra, műlegyes horgászat, látogatás a lazackeltetőben, aranymosás, és a jó ég tudja, még mi. Általában a helyi faunát bemutató kirándulások a legkeresettebbek. A parton állomásozó túra- vagy idegenvezető pontosan tudja, hogy hol és mikor lehet jávorszarvast, sasfiókot, vagy éppen medvebocsot látni. Folyamatos kapcsolatban van egyrészt a nemzeti park vadőreivel, másrészt az óceánjárók kikötői programok szervezésére szakosodott alkalmazottaival. Így a kirándulni vágyó akár már a fedélzeten befizethet álmai felejthetetlen kalandjára. Ezt tettem magam is. Lefoglaltam két jegyet egy repülős kirándulásra, melynek célja a közeli gleccser felsőbb szakaszán tartózkodó medvecsalád bocsainak megtekintése volt. Az időpontja pedig Jacques és Kirsty születésnapja…

Hagyomány volt a kaszinóban, hogy egy-egy kiemelkedően sikeres utat követően a vezetés jutalomban részesítette a személyzet tagjait. Nem pénzt kaptunk kézhez, hanem egy meghatározott keretet, amit a főnökség által jóváhagyott dolgokra lehetett fordítani. Sajátos premizálási rendszer volt ez, amely úgy kívánta motiváltságunkat előmozdítani, hogy közben különös hangsúlyt fektetett a csapatszellem építésére. A keretet nem költhettük alkoholra vagy dohánytermékre, de bérelhettünk például Mauin öt nyitott Ford Mustangot, hogy a dealerek kedvükre száguldozzanak Hawaii egyik legszebb szigetén, alámerülhettünk egy tengeralattjáróval a Karib-tengeren, vagy mehettünk delfinekkel úszni Mexikóban. A legkézenfekvőbb általában az volt, ha a hajó kirándulásszervezőinek valamelyik programjára fizettünk be. Így, mikor a következő prémium-rendezvény aktuálissá vált, előhozakodtam a javaslatommal:

- Kedves Kollégák! Bizonyára tudjátok, hogy főkasszásunk, mindenki imádott Kirsty mamája hamarosan születésnapját ünnepli. Kirsty közismerten egy angyal, itt az ideje tehát, hogy a fellegekbe repítsük.Természetesen csak egy rövid időre gondoltam, hogy estére legyen azért, aki kinyitja a pénztárt. Feltehetnénk például arra a Cessnára, ami Skagwayből száll fel szombaton egy közeli gleccserre, hogy ott medvebocsokat találjon. Tisztában vagyok vele, hogy a prémium összege nem teszi lehetővé mindannyiunk részvételét. Én azonban szívesen lemondok a rám eső részről, és ha ti is így tennétek, bőven összejönne a Kirsty jegyére való, és meggyőződésem, hogy felejthetetlen napot szerezhetnénk neki!

Kasszások, technikusok, dealerek és pit bossok egyhangúan fogadták el az ötletet. Kirsty mama pedig a meghatottságtól könnyes szemmel mondott köszönetet, és boldogan kezdte tervezgetni a rá váró kalandot. Jacques-kal már nehezebb dolgom volt. Egyfelől az öreg medve még mindig neheztelt rám a múltkoriak miatt, úgyhogy jobbnak láttam először jégtörőzni egy kicsit, nehogy visszautasítsa az ajándékot. Másfelől biztosítanom kellett, hogy Kirstyről csak a legutolsó pillanatban szerezzen tudomást, amikor már nincs visszaút. Jacques megenyhítéséről valami mókás ajándékkal terveztem gondoskodni. Eszembe jutott egy régebbi beszélgetésünk, ami arról szólt, hogy a franciák mennyire nem hajlandók angolul megszólalni. Akkor meséltem el neki egy régebbi franciaországi kirándulásunkat. Le Havre-ban kötött ki velünk a hajó. Néhány kollégával kisbuszt béreltünk, hogy Párizsba utazzunk, és lóhalálában megnézzünk a fővárosból amennyit csak lehet, majd még az est leszállta előtt újra a hajón legyünk. Egy egész napot töltöttünk a sofőr társaságában, aki az utolsó szóig megértette angolul előadott kéréseinket és kérdéseinket, de válaszolni kizárólag franciául volt hajlandó. Jacques akkor egy vicces kommentárt fűzött a történethez, ami nekem nagyon megtetszett, és ott helyben elhatároztam, hogy valami módon egyszer még hasznát veszem. És most itt volt rá a kiváló alkalom. A kivitelezés sem okozott gondot, mert egy juneau-i nyomdában rövid határidőre vállalták az elképzeléseim szerinti póló elkészítését, melynek elején-hátulján ott virított a nagy kinyilatkoztatás:

“Tanulj meg franciául! Sokkal egyszerűbb, mint egy franciát angol szóra bírni."
(Jacques)

 A meghökkentő ruhadarabot pénteken este adtam át Jacques-nak, egy pakli Cartier cigaretta és egy üveg Hennessy kíséretében. Hogy a vicces trikónak, a finom dohánynak, vagy a nemes italnak, esetleg mindháromnak köszönhető-e, nem tudom, de tény, hogy Jacques felengedett, előbújt a morcosmackó-álarc mögül a másik énje, és még az a jellegzetesen jacques-os huncut félmosoly is megjelent ráncos ábrázatán.

No – gondoltam magamban a sikeren felbátorodva – ideje előhozakodnom a farbával.
- És volna még itt valami számodra, öreg cimborám!
- Nocsak – villant fel a kíváncsisággal vegyes meglepetés a tekintetében –, ennyi ajándék nem túlzás egy kicsit?
- Semmiképpen sem. De hogy emlékezetes lesz, arra mérget vehetsz! Tudod-e, mi lapul ebben a borítékban? – kérdeztem, meglobogtatva orra előtt a beszállókártyát, majd időt sem hagyva a válaszra, folytattam: Egy papiros, amivel holnap délelőtt tíz óra tíz perckor kiballagsz a móló melletti kifutópályához. Tudod, aminél a piros Cessna áll. Szépen beszállsz. Már várni fog rád a nemzeti park túravezetője, és természetesen egy tapasztalt pilóta, aki felrepít a közeli gleccserre, ahol bronzbocsok helyett végre valódiakkal találkozhatsz, és ha minden a tervek szerint történik, meg is simogathatod őket.

Jacques arcára kiült a döbbenet.
- Hálásan köszönöm a kedvességedet Krupié barátom, de azt hiszem, nem fogadhatom el. Tényleg túlzásokba esel – mondta.
- Ugyan Jacques, ez egyszeri, kivételes alkalom, egy kihagyhatatlan lehetőség! És különben is, a jegy már ki van fizetve. Meg akarsz bántani?
- A világért sem. De legalább velem jöhetnél.
- Nem lehet Jacques. Ez egy C 172-es Skyhawk. Négyüléses kisgép. Ebből ugye kettő a személyzeté, egy meg a tiéd. A második utashelyet pedig rég eladták már a szervezők – válaszoltam, nyeldekelve a torkomban hirtelen ott termett gombócot.
- Rendben. Akkor majd részletesen elmesélem, hogy milyen volt – vigyorodott el újfent Jacques.
Vele nevettem belül én is, mert úgy érzetem, hogy végre sínre kerültek a dolgok.

MÁSNAP verőfényes szombatra ébredtünk. Ritka ez errefelé, még a nyári szezonban is. Olyannyira, hogy rossz nyelvek állítják: Két jelentős fesztiválja van az államnak: az Alaszkai Szúnyogfesztivál és az Alaszkai Esőfesztivál. Majd kajánul hozzáteszik: Mindkettő január elsejétől december harmincegyedikéig tart… Valóban szerencsésnek érezhettük tehát magunkat azon a reggelen. Ha létezik kirándulásra való idő, akkor ezt annak lehetett nevezni. A napsütés ellenére sem volt meleg, kellemesen langyos szellők kényeztették a partra lépőt. A hajó már kikötött. Utasaink szétszéledtek Skagway utcáin, a színes deszkaházak között, hogy újabb élményekkel és újabb emléktárgyakkal gazdagodjanak. A városka üzletei, éttermei, múzeumai sorra kitárták ajtajaikat. Készülődött már az öböl mentén fekvő reptéren a Cessna személyzete is. A felső szárnyas, egymotoros kisgép, amely a legnagyobb számban értékesített – és megbízhatósága okán méltán legendás – polgári célú légijárműként is közismert, vidáman felbrummogott. A propellerszárnyak lassan megindultak, majd ahogy a fordulat emelkedett, sziluettjeik körívekké olvadtak, és végül már nem látszódott belőlük semmi sem.

Kirsty, a mindig pontos Kirsty ott állt a gép mellett, amint az óra elütötte a tízet. Rajta piros kirándulódzseki, szél- és vízálló, de lélegző anyagból, ahogy az profi természetjáróhoz illik. Nyakában hatalmas fényképezőgép, valószerűtlenül hosszú objektívvel. Kis hátizsákját a lábához gyömöszölve helyet foglalt az utastér egyik ülésében. A pilóta virágcsokorral üdvözölte születésnapja alkalmából, majd rácsukta az ajtót. Én közben Jacques kabinja előtt strázsáltam, hogy ha korán indulna el, feltartóztathassam egy kicsit. De erre nem volt szükség. Kirsty már a gépben ült, amikor Jacques – terveimnek megfelelően – tíz perc késéssel elindult a kifutópálya felé. Istenem, most segíts! – fohászkodtam magamban. Méltányold a jó szándékomat, és add, hogy Jacques ne ugorjon ki üvöltözve a Cessnából, amikor Kirsty-t megpillantja! Add, hogy egy gyönyörű nap múltán majd végre párként láthassam őket viszont!

- Nos Öreg, akkor jó utat, és feledhetetlen élményeket kívánok neked e jeles napon! – köszöntem el a vén zenésztől – Remélem, lesz ma bocsokban részed testközelből is!
- Merci bien, Barátom! Nagy szerencséje a világnak, hogy vannak még hozzád hasonló emberek – válaszolta Jacques, és kezet ráztunk.

Amint elnyelte a gép, félhangosan biztatni kezdtem a pilótát: Gázt neki, de szaporán! Emelkedjetek már fel végre! Gyerünk, gyerünk! Ám a Skyhawk nem indult meg a kifutópályán. Ajtaja felcsapódott, és Jacques tajtékozva ugrott ki belőle.
- Az apád faszát Krupié! Te tudtad! Te direkt csináltad! Nem repülök én ezzel a nővel sehová, és nem érdekelnek a medvéid sem! Sőt, te sem érdekelsz többé!
Igyekeztem olyan meglepett arcot vágni, amilyen csak tellett tőlem, úgy kérdeztem vissza:
- Mégis mi történt, Jacques? Mi a probléma?
- Hogy mi a probléma? Ez az ausztrál kengurumama a probléma a mellettem lévő ülésen, aki még a nevemet sem tudja kiejteni, és akivel te aljas és gátlástalan módszerekkel mindenáron össze akarsz boronálni. Hát ez a probléma! Szégyellheted magad!

Én pedig minden színészi képességemet latba vetve, mardosó lelkiismerettel, nem törődve azzal sem, hogy később úgyis kiderül a való, kimondtam a fehér hazugságot:
- Jacques, én erről semmit sem tudtam.
- Komolyan mondod? – nézett rám döbbenten az öreg.
- Komolyan. Meg is esküszöm neked, ha kell.
- Kérlek, ne haragudj rám! – válaszolt pironkodva az öreg, majd így folytatta: Bocsáss meg, hogy elragadott az indulat! Este még beszélünk erről, de most indulnom kell, mert várnak a bocsok.

A gép ajtaja becsukódott, és ezúttal valóban nekiiramodott a kifutópályának. Hamarosan szárnyai alá kapta a vadregényes alaszkai szeleket, és emelkedni kezdett. Egyre kisebbé és kisebbé zsugorodott, végül csak pirosnak tudott, de már feketének látszó pontocska volt a szürkéskék északi égen, és eltűnt a Dewey-csúcs irányában. Legyen szerencsétek barátaim! – mondtam magamban, majd tenyereimet elégedetten összedörzsölve hozzátettem: Legalább egy jacques-kal. De öreg cimborám akkor sem nevethetett volna a szóviccemen, ha hallja, hiszen ahhoz értenie kellett volna a magyart. És az bizony néha nagyon nehéz. (Talán ezért nem hordanak az emberek “Tanulj meg magyarul…” feliratú pólókat.)

Késő délután volt már, amikor elfoglaltam pozíciómat a Sky Deck egyik asztalánál. Úgy helyezkedtem el, hogy jól láthassam az öblöt és a kifutópályát is, mert Jacques-ék visszatértének egyetlen mozzanatáról sem akartam lemaradni. (Fejemben felcsendültek a Nászinduló ismerős dallamai…) Mérget persze nem vehettem rá, hogy ők ketten egymásba szerettek a felhők felett vagy a gleccser hátán, a mesebeli kirándulás során, de mégis telve voltam optimizmussal. Ez egy sorsfordító nap volt, melyen nagy dolgoknak kellett történnie. Az ember az ilyesmit egyszerűen megérzi!

Kezdett csípőssé válni a levegő és megélénkült kissé a szél. Az óceánjáró utasai lassanként visszaszállingóztak a fedélzetre. A hajó személyzete hozzálátott az indulás előkészületeihez. Sorra tértek vissza a kirándulások résztvevői is. Itt volt az ideje Jacques-ék érkezésének. Nem kellett sokáig várnom, megütötte fülemet a kisgép távoli motorbúgása, és a Denver gleccser irányából kirajzolódott az égen a Cessna sziluettje. Leírt egy kört az öböl felett, és propellerkúpját a kifutópálya irányába fordította. Leszálláshoz készülődött. Ám ahelyett, hogy ereszkedni kezdett volna, a Skyhawk ekkor váratlanul dugóhúzóba csavarodott. No, ez a betyáros búcsúmanőver sok lesz azért az öregeknek! – gondoltam magamban. Még csak az kellene, hogy egymás nyakába hányjanak. Ideje lenne befejezni a mutatványt! Húzd fel az orrát, húzd már fel! De a pilóta tovább spirálozott lefelé, a víztükör pedig vészesen közeledett. És én akkor, abban az elátkozott pillanatban hirtelen megértettem, hogy nem ura többé a gépének.

A becsapódást megelőző másodpercekre úgy emlékszem, mint lassítva vetített, egymástól jól elkülönülő filmkockákra. A világ hirtelen megdermedt körülöttem, és nem voltam képes hinni a szememnek. Minden porcikám, minden idegsejtem tagadni akarta az orrom előtt játszódó események valóságos voltát. Bénultságom akkor engedett fel, mikor a Cessna törött szárnnyal vergődő piros madár módjára a 39 °Fahrenheites opálzöld semmibe zuhant. Őrjöngve rúgtam ki magam alól a széket, és rohantam a legközelebbi segélyhívó felé. Mire a készülékhez értem, fél szemmel hátrapillantva láttam, amint az ötödikről kinyúlnak hidraulikus karok, hogy leengedjék a mentőcsónakokat. A parancsnoki hídon – ahogy azt a telefonbeszélgetésből megtudtam – az ügyeletes tiszt szemtanúja volt a tragédiának. Az öbölben aznap horgonyzó négy másik óceánjáró közül még kettő engedett le szinte azonnal egy-egy mentőcsónakot. A narancssárga kishajók késedelem nélkül megindultak a szerencsétlenség helyszíne felé. Ám ott már nem találtak semmit.

A repülőgép pillanatok alatt elsüllyedt, és a jéghideg, átlátszatlan pokol úgy zárult össze felette miután elnyelte, hogy nyoma sem maradt. Egy apró tajtékocska, egy vízfodor, egy árulkodó hullámgyűrű – semmi. A mentőcsónakok tétován köröztek, de ameddig csak ellátott a szem, az öböl ugyanolyan gonosz és egyforma volt. A Taiya Inlet vize négyszázötven méter mély ezen a helyen. (1476 láb, Krupié! – javítana ki Jacques.) A látótávolság benne kevesebb, mint harminc centiméter. Hiába merültek hát le a parti őrség időközben helyszínre érkező katasztrófavédelmi búvárjai, és hiába jött a repülő kiemelésére küldött speciális hajódaru is. Az égvilágon semmit sem találtak. Az öbölre lassan ráborult az este, és az óceánjárók visszarendelték mentőcsónakjaikat a kutatásból. Majd felszedték a horgonyt, és sorban, egyesével kifutottak. Így tettünk mi is. Az életnek és az üzletnek mennie kellett tovább. Skagway körvonalai már beleolvadtak a sötétségbe, mikor a Sky Deck tánczenekara játszani kezdett. A ritmust egy szintetizátorba épített korszerű dobgép szolgáltatta.