Szerelem

 

Az iparvárosi lakótelepen, ahol felnőttem, gyakran dobták el emberek az életet maguktól. A lélektelen betonrengeteg sokakat megnyomorított. A vörös csillag fénye akkoriban még öröknek és múlhatatlannak tűnt. Az agymosott és uniformizált embergépek között azonban újra és újra akadtak olyanok, akik nem kértek többé a népi demokrácia áldásaiból, mi több, elviselni sem tudták azokat, és úgy döntöttek, hogy elmenekülnek inkább. Ki nyugatra, ki pedig a halálba.

Emlékszem például Kocsisékra. A kilencediken laktak. Nem szoktak beszélgetni senkivel. Abból a lakásból részeg dühöngés, hangos veszekedés vagy asszonyverés zaja sem hallatszott ki soha. Két gyermekük közül a fiú velemkorú lehetett, a lányka pár évvel fiatalabb talán. Iskolába is egy helyre jártunk. Rendes ruhát hordtak és jó tanulók voltak mindketten. Még nálam is jobbak. Tudtuk egymásról, hogy kik vagyunk. Nem voltunk barátok és nem voltuk ellenségek. Fejbiccentéssel vagy egy-egy szevasszal köszöntöttük egymást, ha találkoztunk. Szóba nem elegyedtünk soha. Úgy tűnt, mintha féltek volna beszélgetni másokkal. Aztán egyik napról a másikra eltűntek a házból. Az egész család. Eltűnt a Lada is a tízemeletes előtti parkolóból. Pedig akkoriban Lada csak a legszerencsésebbeknek jutott, és azoknak is több év várakozás után. (Még Siposnak, a mogorva munkásőrnek is csak Trabantja volt, meg egy MZ motorkerékpárja, amit állandóan bütykölni kellett.) Máig fülembe cseng az a  furcsa hangzású szó, amit anyám mondott, mikor pár nap töprengés után megkérdeztem, hogy hová tűntek Kocsisék. Különös szó volt, egyszerre veszélyes és izgalmas, kalandos és szomorú kissé:
- Disszidáltak.

A disszidálás egyirányú út volt. Úgy mondta nagyanyám, hogy a hátramaradt vagyon elkobzásával, börtönévekkel, és esetenként halálos ítélettel honorálta a hűtlenséget az államhatalom. Bizonyos értelemben megpecsételődött az itthon maradott családtagok sorsa is. Sokan kihagyták hát ezt a vargabetűt, és egyszerűbbnek látták önmaguk kimondani, majd rögtön végre is hajtani saját halálos ítéletüket. A csótány járta szürke toronyházak, a megbecstelenített építőművészet torzszülött fattyai amellett, hogy a kor tökéletes szimbólumaivá váltak, kiváló vesztőhelynek is bizonyultak. Az alsóbb szintek lakásai nem kecsegtettek ugyan a biztos halál reményével, de a liftakna feletti, tetőre nyíló vészkijárat mindenki előtt nyitva állt.

Ritkán múlt el hónap halottnézés nélkül. A kivételesen szerencsés fiúk röptében is láthattak néha egy-egy öngyilkosjelöltet. (Nekem ez csak egyszer adatott meg, de azóta is rendszeresen álmodok vele. Furcsa módon az ablakon átbucskázó és mélybe zuhanó test látványa, majd a semmivel össze nem téveszthető puffanás számomra komolyabb megrázkódtatást jelentett, mint a már moccanatlan tetem.) Az első pár alkalommal émelyegtünk, öklendeztünk a szétroncsolódott testek, kicsavarodott végtagok, eltorzult arcok vagy éppen a leszakadt testrészek látványától. A legbizarrabb talán a kék iskola közelében a nyolcadik emeletről ugró, kockás házipapucsos, középkorú férfi volt, aki becsapódáskor kiharapta a saját nyelvét, ami aztán ott heverészett a járdán, mintegy fél méterre néhai gazdájától.

A lányok gyakorta elszaladtak sírva. Mi előbb vagy utóbb megedződtünk. Akadt közöttünk olyan is, aki jóízűen majszolgatta a vajas kenyeret, miközben a flaszterszínház jól ismert jeleneti peregtek pár méterre tőle: Összeverődött a tömeg. Az emberek felfelé nézegettek, keresve a nyitva maradt ablakot. Innét lehetett tudni, hogy hányadikról ugrott az önjelölt halálraítélt. Aztán a találgatások: Alkoholista volt! Nem, valójában impotens volt! Csalta a felesége! Felnevelte a gyerekét, és most tudta meg, hogy nem is ő az apja! Pár hónapja rákot diagnosztizáltak nála! Besúgó volt, és nem tudott többé tükörbe nézni! És így tovább, és tovább, kifogyhatatlan fantáziával. Aztán megérkeznek a rendőrök, a mentők. Valaki letakarja a holttestet. Előkerül a házmester, s vele a fertőtlenítőszerek. Neki kell takarítania. Arcára van írva, hogy hová kívánja a szerencsétlent, amiért nem tudott inkább elmenni a sínekig. Elkészülnek a jegyzőkönyvek. A maradványokat fémtepsibe pakolják és elszállítják. A házmester – sok titok tudója – nyeles gyökérkefét és klórmeszet ragad. Az emberek lassan szétszélednek, alig várva, hogy megoszthassák valakivel a híreket, hogy legalább egy rövid időre figyeljenek rájuk, hogy egy pillanatra érdekesnek és fontosnak érezhessék magukat egy olyan korban, ahol legkevésbé sem fontos az ember. Az aszfalton pedig csak folt marad, ahová a telepi srácok egy darabig még visszajárnak, hogy lássák miként halványodik, s végül tűnik el a semmibe a nyoma is valakinek, aki nemrég még közöttünk létezett.

A vonatosok kevesebben voltak és többet is kellett gyalogolni értük. A tízes tömbökön túl, déli irányban húzódott az Ifjúság körút. Ide már „csak” négyemeletesek épültek. Ezek a lakások sokkal jobbaknak számítottak a mieinknél. Ablakukból a Ruszki tóra nyílt kilátás, melynek medrét valaha szovjet tankok gyakorlatoztatására kotorták ki. Azóta kellemes, suhogós nádas nőtt köré, és egy kisvendéglő is megtelepedett a partján. Nyaranta zsebpecáztunk és fürdőztünk benne, télen korcsolyáztunk vagy csúszkáltunk a jegén. Ruszkit én egyszer sem láttam a vizében. Sem harckocsival, sem anélkül. Azok a tótól nagyjából száz méterre álló laktanyában időztek inkább.

A szovjet hatalom félelmetes haderőt állomásoztatott a mi városunkban is. Öt kaszárnyájuk közül a tóparti volt az egyik. A környező utcák betonját gyakorta szaggatták fel lánctalpak. De nem ez volt az egyetlen kellemetlenség, ami járt velük. Az autókból reggelre el-eltűnt a benzin, és az sem volt ritka, hogy a járművét kerekek nélkül, téglákra állítva találta a tulajdonosa. A betörések és bolti lopások is azokra a városrészekre voltak inkább jellemzők, ahol a szovjet laktanyák álltak. Errefelé asszonynak-lánynak nem volt tanácsos sötétedés után egyedül utcára mennie. Ugyanakkor nem volt tanácsos beszélni sem ezekről a dolgokról, ha nem akart bajt hozni magára az ember. A felszabadítónak aposztrofált megszálló hatalom katonáira magyar hatóság büntetést nem szabhatott ki. Egyes környékbeli lakók azonban állították, hogy a nagyobb visszhangot kiváltó, közrendet erősen megzavaró eseményeket követően hajnalonként lövéseket hallani a laktanyából: kivégzések folynak, működik a belső igazságszolgáltatás.

A kaszárnya közelében, ahogy ez stratégiai okokból általában lenni szokott, ott húzódott a vasúti vágány. A tó mellett elhaladva, a távhővezetékekkel és a bódító illatú olajfüzesekkel párhuzamosan futva ölelte át negyedkörívben a lakótelepünket. Vadregényes hely volt, ahová gyakorta jártunk titkon cigarettázni, vagy egymás társaságában elfogyasztani a közeli ABC-ben lopott szeszt. Ezt a vágányszakaszt négy vasúti átjáró szakította meg. Kettő közülük közúti, ezek meglehetősen nagy forgalmat bonyolítottak le. A maradék kettő gyalogosoknak készült, autóval vagy motorral meg sem lehetett őket közelíteni. A kíváncsi tekintetek elől bozótosok takarták mindegyiket. Eltekintve a vágányon túli gyárak és üzemek műszakváltási időszakaitól, ember sem nagyon járt erre. Itt szoktunk pénzérmét tenni a sínre, és bámulni, ahogy a megatonnák pengévé lapítják őket. Izgalmas hely volt. Egyszer találtunk egy vonatkerék által hosszában kettévágott macskatetemet is. Az állatot négy lábánál fogva kötözték ki a talpfákhoz, majd sorsára hagyták.

És persze itt lehetett látni azokat az igazán borzasztó emberroncsokat, akiket félelemmel töltött el a mélység és a zuhanás, így inkább az acélmonstrumra bízták keserű sorsuk beteljesítését. A legszörnyűbb közülük az a szerencsétlen volt, aki úgy zuhant a már fékező vonat alá, hogy egyik karja a kerékre csavarodott. A fasírtfejű tetem oly szorosan ölelte halálában a súlyos fémkorongot, hogy lehetetlen volt a mozdony alól kiszabadítani. Egyre gyűlt a nép a látványosságra, a helyzet pedig percről-percre kínosabbá vált. A hatóság úgy döntött, hogy a vonatot el kell indítani, úgy majd lecsavarodik a kar. A monstrum lassan megmozdult. A velőt remegtető dübörgésén át is hallani lehetett a csontok recsegését, ám az ölelés csak nem engedett. A mozdonyvezető kérdőn kinézett a mentésirányítóra, szemében a reménnyel, hogy nem kell tovább a halottat erőszakolnia. A közeg azonban határozott maradt:
- Még!
- Attól tartok Elvtárs, hogy le fog szakadni...
- Még!!!

A dübörgés felerősödött, a szövetek engedtek, és a kar elvált a testtől. A maradványokat végre elszállíthatták. Csak egy darab máj és egy nagylábujj maradt a sínek között, utóbbi a hozzá tartozó, körülbelül nyolc centis, fehérlő índarabbal. A máj másnapra eltűnt. A lábujjat még két nap elteltével is ott láttuk, aztán elvitte egy kóbor kutya. Hát így megy ez. A bazaltköveket nehezebb takarítani, mint az aszfaltot, vér is bővebben folyik mint az ugróknál, akiknek néha csupán belső sérüléseik vannak. Ezért a vasúti helyszínek általában tovább őrzik az események nyomait.

Jocó halála sem olyan bizarr, sem olyan véres nem volt, mint a fenti esetek. Valamiért mégis ez a tragédia hagyta a legmélyebb nyomot bennem a sok-sok telepi öngyilkosság közül, melyeknek gyermekként szemtanúja voltam. Ebben nyilvánvalóan közrejátszik az is, hogy személyesen is ismertem őt, és – bár közeli kapcsolatban sosem voltunk – valamiféle érzések léteztek bennem vele kapcsolatban. Nehéz volna szavakba öntenem, hogy pontosan mik is. Sajnálat? Együttérzés? Félelem? Ki tudhatja ma már, ennyi év távlatából, melybe szép lassan beleolvadtak a szürke paneltorony sziluettjei…

Igen, a szürke paneltorony. Anyám és én az első beköltözők között voltunk. A Városi Tanács által hosszas várakozás után kiutalt hetedik emeleti lakás akkor egy megvalósult álomnak tűnt. Szinte még totyogó voltam, így a Kálvária környéki régi, nyomorúságos házból sok emléket nem hoztam magammal. Igazából csak egyetlenegyet. Egy sötét szőrű vándorpatkány gonosz tekintetét. A vécében lapult, aminek a fedelét gyanútlanul felemeltem. Kölcsönösen meglepődtünk, majd méregetni kezdtük egymást. Én nem tudtam, hogy milyen állattal állok szemben, és pusztán érdeklődésből szerettem volna szemügyre venni. Ő azonban másként nézett engem. Higgadtan, a félelem legkisebb jele nélkül figyelt. Úgy, ahogy a ragadozó mérlegeli, hogy elbírhat-e a prédájával. Én kirohantam, és órákig sírtam. Anyám pedig sokáig öntözte a hypót a lefolyóba, és öblített és hypózott megint. Öreg éjszaka volt már, és én álom és ébrenlét között lebegve, félve az elalvástól, még mindig hallani véltem, hogy néha kimegy, locsol, majd öblít. Pedig pontosan tudtuk mind a ketten, hogy vannak dolgok, amiket a víz nem visz el.

A lépcsőházunkban vegyes társaság verődött össze. Az alsóbb lakásokat idős emberek kapták. Nyugdíjas festőművész, volt áruházi dolgozó, kiöregedett kasszírnő. Békés szintek voltak ezek. A nyugalom nagyjából a negyedik emelet magasságában ért véget. Itt kezdődött a nagybetűs élet. Munkásőr, nyomozó, alkoholista exfuvaros, gyári munkás, buzgó kommunisták, fásult melósarcok, vagányok, verekedők, kocsmatöltelékek, mindenféle rendű és rangú ember. A kilencediktől jöttek az értelmiségiek. Jobb sorsra érdemes ügyvéd família, mérnökök és tanárok. Hogy szándékosan törekedett-e valaki erre az elrendezésre, nem tudom. Nálunk így alakult, másutt máshogyan. A szomszéd lépcsőházban például, ahol Jocóék laktak, legmagasabbra a kemény mag került.

Jocó apja gyári munkás volt. Magas, szikár, inas, megkeseredett és megkérgesült melós. Mosolyt soha nem láttam az arcán, és szűken mérte a szót, de bőven a pofonokat. Tompa tekintete valahogy ijesztette azt, aki ránézett. Ugyanilyen volt már annak előtte is, hogy az alkohol végképp maga alá gyűrte volna. Felesége mint az aszalt gyümölcs. Száraz, apró, örömtelen asszony, korán őszülő, vékony csontú fajta. Szinte el sem hinné az ember, hogy méhéből bármi élet fakadhatott. Piciny gombszemeiben – melyek rágcsálóféle megjelenést kölcsönöztek neki – szinte folyamatosan félelem ült. Nehéz terhet kellett viselnie, és nem vádolhatjuk azért, mert csak a szesz mámorába menekülve bírta elhordozni.

És Jocó? Mondhatnánk, hogy nem esett messze az alma a fájától. De nem lenne teljesen igaz. Jocó szemében ugyanis ott égett valami láng. Talán az örök lázadozás tüze. Valami, ami folyton arra késztette az embert, hogy visszanézzen erre a maszatos kölyökre, aki a úgy káromkodott, hogy az egy szódás kocsisnak is becsületére vált volna, aki nála idősebb és izmosabb srácokat teremtett a földhöz ha úgy hozta a sors, aki mindig minden gaztettben benne volt, akit rettegett a környék, először az óvoda, majd az iskola is. Aki soha nem kért, csak parancsolt vagy elvett. Aki nem ismert sem istent, sem embert, aki nem félt magától az ördögtől sem. Talán csak az apjától egy kicsit.

Annál inkább féltek őtőle. De még mikor kisöccse, Pistika is utcakorúra cseperedett, még ahhoz sem mert hozzányúlni, vagy rossz szóval hozzászólani senki sem. Kerültem Jocót én is, ha tehettem. Ám a telep törvényei úgy kívánták, hogy minden suhanc összemérje magát minden újonnan érkezővel. Másképp gyávának bélyegezték. Persze mikor végre megtörtént, aminek meg kellett történnie, Jocó már régen nem számított újonnan érkezőnek. És akkorra már én sem szerettem verekedni.

Hogy miért? Elmesélem. Valamikor magam is balhés kölyöknek számítottam, és kerestem a bajt, meg a pofonokat. Szerettem erősebb lenni, és ha nem voltam az, akkor szerettem uralni a fájdalmat és a félelmet. Ötödik osztályig tartott mindez, és akkor történt valami, ami megváltoztatott mindent. Egy átlagos iskolai nap volt. Már az első szünetben verekedésbe keveredtem egy nagyjából súlycsoportombeli sráccal. Csattantak a pofonok, suhogtak az öklösök, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Birkóztunk, fetrengve kerestük a fogást a másikon, aztán megint talpra kerültünk. És akkor megrúgtam. Erős, tiszta, a védtelen csípőcsontra irányzott rúgás volt. Betalált, és a csípőcsont eltörött. A srác összeesett és elájult. Olyan fehér volt, hogy szinte halottnak hittem, mikor a mentősök hordágyra tették és elszállították. Ott álltam a tanárok és a diákok gyűrűjében, és nem hogy semmiféle győzelmi mámort nem éreztem, de szerettem volna inkább elsüllyedni, és egy pillanat alatt semmivé válni. A tömeg zsibongása, a szirénahang, a kapkodás, a pánikhangulat - mindez valami fátyolfélén át jutott csak el a tudatomig. Annak ellenére is mérhetetlen szégyen és megbánás fogott el, hogy én semmi effélét nem akartam, és bármilyen furcsán hangozzék is: bántó szándék sem volt bennem. Csak tettük mindketten a suhancok dolgát: verekedtünk.

A fiút két hónap alatt háromszor operálták meg, és végül évet kellett ismételnie. A meghurcoltatást, amiben a kommunista agymosodát többször megjárt tanári kar tagjai az igazgatótól a helyettesítő napközis tanárnéniig részesítettek engem a rákövetkező hónapokban, nem kívánom senkinek. Bár a nyilvános megszégyenítés közel sem sajgott annyira, mint a lelkiismeretem. És azóta ha csak lehet, kerülöm a verekedést.

A Jocóval való megmérettetést viszont nem kerülhettem el. A nagy dombon estünk egymásnak a csúszda közelében. Semmi kedvem sem volt az egészhez, de a telep gyávája jelzőt sem szándékoztam évekre magamra venni. Jobb volt nálam, mindketten tudtuk. Pusztán emiatt felesleges lett volna megküzdenünk. De ezt meg is kellett mutatnia a többieknek. Haragudni sem tudtam rá emiatt. Valahogy röhejes volt az egész. Pár percig tartott csupán. Én motiválatlanul védekeztem és odaütöttem ha néha rést találtam, ő meg – talán mert érezte, hogy nem stimmel a koreográfia – látható lelkesedés nélkül támadott. Két alkalommal vitt a földre, és én kétszer felálltam. Harmadszorra úgy voltam vele, hogy legyünk túl rajta, és csináljunk valami értelmes dolgot inkább.
- Keményebb vagyok?
- Keményebb vagy.
- Akkor mondd utánam: Én, csíkos hátú kismalac engedélyt kérek a nagy vadkantól a makkosba való becsörtetésre.
No erre már lehengerítettem magamról:
- Azt várhatod  halálod napjáig! – és hátat fordítva neki, kisétáltam az elképedt srácok gyűrűjéből, számítva arra, hogy hátulról nekem ront ismét. Ám úgy látszik, az orvtámadást méltóságon alulinak érezte. Szabadon elvonultam, és az élet folytatódott tovább, pontosan úgy, mint annak előtte.

De nem úszta meg mindenki ennyivel. Voltak, akiket Jocó kipécézett magának, és évekre rájuk tapadt, mint pióca az áldozatára. A vérüket is ugyanúgy szívta. Közéjük tartozott Dagi is. Dagit egyébként nagyon szerettem. Talán azért ébresztett bennem szimpátiát, mert ugyanúgy elvált szülők gyermeke volt mint jómagam, és ugyanúgy az anyjával élt a paneltoronyban. De neki volt egy nővére is. Sokszor elgondolkodtam, hogy annak a csillogó szemű, mosolygós szőke lánynak vajon mennyi szerepe lehetett abban, hogy mindennapos vendég lettem Dagiéknál. Mert ezek még nem a hormongőzös csikóévek voltak, inkább csak az érdeklődés feléledésének ideje. Így vagy úgy, de Dagival nagyon összegyógyultunk. Együtt lógtunk az utcákon, együtt stoppoltunk fel Budapestre, és egyre több titkunkat osztottuk meg egymással.

Jocóval kapcsolatban azonban nem tudtam sem tanácsot adni, sem segítséget nyújtani neki. A suhanc kettőnkkel is elbírt volna, ha pedig valamilyen csoda folytán mégsem, akkor előkerült volna a kés, a boxer, a lecsapott üvegpalack, vagy a botra szerelt biciklilánc. Neki nem volt veszítenivalója, nekünk igen. Mi mérlegeltük tetteink következményeit, ő impulzív ösztönlény volt. Ezért van az, hogy sokszor nem az erősebb és nem az okosabb győz, hanem a gátlástalanabb. Dagi tehát kénytelen volt Jocó állandó áldozataként, gyakori ütlegeknek és megaláztatásoknak kitéve serdülőkorba cseperedni. Bevallom, nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy meddig bírja még anélkül, hogy valami őrültséget elkövetne. De a pufi srác tűrt összeszorított foggal, és megpróbálta méltósággal elviselni, hogy ő a gyengébb, és hogy nincs a közelében senki, aki meg tudná védelmezni.

Lányok után kujtorgó kamaszok voltunk már, amikor Dagi váratlanul úgy döntött, hogy meglátogatja az apját. Annak előtte soha nem beszélt az öregéről. Azt sem tudtam, él-e egyáltalán. Hogy miről folyt köztük a szó, és mit jelentett ez a találkozás Daginak, azt nem akarta az orromra kötni. De még ugyanazon a héten gyúrni kezdett. A szabadhegyi iskola pincéjébe járt el hetente háromszor súlyokat emelgetni, és alkalmanként öklözött is egyet-egyet az ottani fiúkkal. A kövér kölyök lassacskán megszálkásodott, megszélesedett, megférfiasodott. Jocó kötekedései pedig megritkultak. Talán azért, mert az ő érdeklődését és energiáit is a lányok kezdték lekötni, és a közeli nővérszálló tündéreit jóval szórakoztatóbb időtöltésnek találta a bunyónál, talán a Dagi testalkatában bekövetkező nyilvánvaló változások miatt – nem tudom. De a cimborámnak végre nyugalma lett. Én akkor legalábbis úgy gondoltam.

Dagi azonban eszement intenzitással edzett tovább, és szinte napról-napra nőtt. A bőre helyenként striásra repedezett, és olyan hirtelen hangulati hullámzásokat produkált, mint egy igazi hisztérika. Aztán egy délután nekiszegeztem a kérdést:
- Dagi, te kokszolsz?
- Naná! Ugye nem hitted, hogy pusztán a súlyzózástól nőttem ekkorára...

Magamba néztem, és igazat kellett adnom Daginak. Tényleg nem hittem. Valahol belül tudtam, hogy mi történik a barátommal. Ez még a vörös éra volt, a mai hatékonyabb és kíméletesebb injekciókat hírből sem ismerték a testépítők. Csakis valami brutális kemikália lehetett a háttérben.
- Mit szedsz?
- Anabolika. A ruszkiktól szerzem be a laktanyából. Állítólag rákosoknak adják. Egy levéllel eszek meg naponta.
Megfordult velem a világ.
- Dagi, neked tíz éven belül sem veséd sem májad nem lesz, és a pöcsöd hamarosan nem ér majd többet egy döglött halnál!
Dagi rám nézett szúrósan, és tőle szokatlanul gúnyos mosollyal:
- Nem áll fel már most sem. De tudod mit? Nem érdekel! Egy dolog érdekel, és semmi más: hogy egyszer végre mocskosul megverhessem Jocót! Hogy a földbe döngöljem, összetörjem a csontjait, hogy vinnyogjon, befosson és bepisáljon! Hogy szilánkokra zúzzam az állkapcsát, és hónapokig csövön etessék az intenzíven! Hogy utána egy életre az megtört nyomoronc legyen, amivé engem tett kisgyerekként!

Hallgattam Dagit, és nem láttam értelmét, hogy eláruljam neki: Jocót nem lehet megtörni. Meg lehet verni, meg lehet alázni, de megtörni soha nem fogja tudni. És nem mondtam el neki azt sem, hogy megértettem még valamit: azt, hogy nem a fizikuma miatt gyúr tovább. Hiszen már most is pálcaként roppanthatta volna ketté a suhancot. Dagi önbizalomra edzett. Abból nem volt neki elég a végső küzdelemhez, mert Jocó szinte mindet kiszívta belőle a gyermekévek során, mint telhetetlen visszajáró vámpír az áldozata vérét. Ám a sors úgy akarta, hogy a nagy leszámolásra ne kerüljön sor, mert Jocót hamarosan elvitték katonának.

A kommunista diktatúra kötelező sorkatonai szolgálata nem volt éppen leányálom. Másfél éves agymosoda, nyomorult körülmények, értelmetlen alázás, brutalitás, gyakorta mennyiségi vagy minőségi éhezés, és annak a kicsinyke szabadságnak és önbecsülésnek is a maradéktalan semmivé tétele, amit ez a rendszer a csatlósainak egyébként megengedett. Sokan belepusztultak, és szinte mindenki megpróbálta elkerülni. Vizeletbe csepegtetett méz, elmebaj tettetése, extrovertált homoszexualitás, látens fegyvermánia vagy agresszió és egyéb hasonló trükkök garmadája tette próbára a sorozóorvosok felkészültségét. A praktikák azonban ritkán jöttek be, és a srácok tömegével hulltak az uniformizáló gépezet mély garatjába. És ott aztán jaj volt az egyéniségeknek, a különbözni akaróknak, a lázadóknak, a forradalmároknak, és jaj a telepi vagányoknak is. Jocó hosszú, szénfekete sörényébe belemart a nullás gép, és kíméletlenül ráhúzták a katonagúnyát.

Dagi kissé csalódott volt, hogy hosszú időnek kell még eltelnie számlája rendezéséig, ugyanakkor örült is a megpróbáltatásoknak, amik Jocóra vártak. Én pedig nem tudtam haragudni rá a káröröme miatt. Néhanap hangot adott aggodalmának, hogy a vagány esetleg összeroppan a szolgálat súlya alatt, és képes lesz szájába venni a gépfegyver csövét, majd lábujjal meghúzni a ravaszt, még mielőtt megtörténhetne a nagy leszámolás. Ilyenkor rendre megnyugtattam:
- Ne aggódj Dagi! Jocó haza fog jönni, méghozzá a saját lábán. Erre most leteszem neked a nagyesküt!

És így is lett. Jocóról hosszú ideig nem tudtunk semmit. Egy-egy levelet küldött ugyan az öccsének, de a hírek hozzánk már nem jutottak el. Aztán a vagány egy eltávozás során hazalátogatott. Vállán a súlyos bornyúval leszállt a füstöt okádó vonatról, és a tizenhetes busszal a telep felé vette az irányt. A csuklós Ikarusz hamarosan a panelrengetegbe ért vele. Jocó átvágott a silány, barnuló gyeppel borított parkon, ami a tömböket és a buszmegállót elválasztotta egymástól. Mi a két lépcsőházat összekötő, foghíjas mozaikkal díszített árkád alatt gyülekeztünk éppen. Jocó csak egy gyors pillantásra méltatott minket. Pusztán tudomásul vette, hogy ott van pár srác a régiek közül, és úgy ment tovább kimért, de határozott léptekkel, mint akinek rendkívül fontos dolga van. Benyomta a csikorgó lépcsőházajtót. Megütötte a mocsok, a dohányfüst és a szegénység szaga. A lift a földszinten állt, ezúttal nem kellett várnia rá. A fülke igénytelen műfa borítását ismerős feliratok és karcok díszítették. Némelyik furcsa emlékeket ébresztett benne. A cigarettabűz itt még erősebben érződött, és már alkohol szagával is keveredett. A felvonó döccenve állt meg a tizediken. Jocó hosszasan csengetett. Az apja nyitott ajtót. Bambára ivott tekintetében valami meglepetésféle tükröződött:
- Ffffiam...

Jocó hátralökte a részeg férfit. Az ajtóval szemben, mintegy tíz lépésre ott várt a konyha szélesre tárt forgóablaka. Jocó megindult. Az étkező küszöbénél lépett elé az anyja. Apró patkányszemeiben, melyeket lilásfekete véraláfutás kerített,  a viszontlátás öröme csillant, és ölelésre tárta karjait:
- Kisfiam, kicsi fiam! Hát hazajöttél?

Jocó nem válaszolt. Gyengéden megcsókolta az asszony homlokát, és óvatosan, mintha csak drága porcelánt érintene, felemelte és odébb tette az anyját. A nőn ekkor valami borzasztó előérzet, eddig soha nem tapasztalt félelem vett erőt. És Jocó lépett még egyet. És még egyet, és megint egyet. Aztán lassan, szinte már valószerűtlenül lassan átbucskázott a konyhaablak párkányán, és immár minden terhet hátrahagyva, súlytalanul repülni kezdett.

Úgy tucatnyian álltuk körül a holttestet. Nem volt vér, és nem volt nyoma szenvedésnek Jocó arcán. Békés volt inkább, és nyugodt. Olyan, mint aki valójában él, csak épp most moccanatlan. De a szeméről tudtam, hogy halott. Mert nem égett benne már a tűz. Az a tűz, igen! Ha soha nem is lobogott volna Jocó tekintetében, most akár pontot is tehetnék a történet végére. Így azonban valami nem volt kerek. Nem volt minden szál elvarrva. Mert a Jocó-félék nem szoktak öngyilkosok lenni. A Jocó-féléket nem töri meg a fájdalom, nem töri meg a megaláztatás, és nem töri meg a fogda, a börtön és a néphadsereg sem. Egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek. Mi történt itt valójában?

Ki nem mondott kérdésemre Pistika adta meg a választ, aki eddig szótlanul bámulta velünk bátyja hűlőfélben lévő tetemét. Most mezítlábas cigarettát húzott elő farzsebéből, rutinos mozdulattal rágyújtott, és mélyre szívta az első slukkot. Szemét összeráncolva nézett végig rajtunk, és – mint aki úgy érzi, hogy magyarázattal tartozik – halkan megszólalt:
- Szerelmes volt. – majd, mintha maga is kevesellné az elhangzottakat, rövid tűnődés után hozzátette: - Reménytelenül.
Fél füllel, mintha nagyon távoli suttogás volna csak, hallottam Dagi megjegyzését:
- Hát aki ennyire hülye, az meg is érdemli!
Ám ezzel valahogy nem tudtam egyetérteni.