Húsvéti levél az elmekórtanról



“A közönségesen muszájnak nevezett, s tévesen sorsnak értelmezett kényszer hatására azzal foglalkoznak, hogy olyan kincseket gyűjtsenek, amelyeket – egy régi könyv szavával élve – megemészt a moly és a rozsda, és tolvajok, latrok martalékává leszen. Bolondság így élni, s erre, ha nem előbb, a végén mindenki rádöbben.”
(Henry David Thoreau: Walden)



Kedves Öcsém, Aranyszőrű Kantestvérem!


Kérlek, nézd el nekem macskakaparásomat! Ballal nehezemre esik még az írás. Egyik kezem odavan ugyan, de a koponyám – eredeti szándékom ellenére – épségben maradt. (Legalábbis ami a fizikai struktúráját illeti.) Ezen kényelmetlenség ellenére szükséges tollat ragadnom mégis, hogy kívülre kerülhessen végre mindaz, aminek régóta kívül volna a helye. Ha nem folyhatott ki golyó ütötte lyukon, folyjék el akkor a tintával, távozzék belőlem mielébb, hogy megszülethessek megint, hogy gyermekké válhassak újra.

Úgy látszik, ürességnek kell lennie ott, ahová beköltözni várják a békét. Olyan ürességnek, amilyen azon a hajnalon fogadott a tanyán. Felkelőben volt a nap, mikor a vicinális nyomvonalát keresztezve elhaladtam a postaládám mellett. Innét még négy kilométert kellett megtennem az örökké poros dűlőúton, hogy elérjek a házig. Ennyire általában szükségem is volt, hogy fejem és szívem egyaránt kitisztuljék, mire az ajtóhoz érek. Sohasem szerettem hazavinni a város meg a világ bajait, és ezen az úton oly egyszerű volt letenni a batyut. Körben a puszta mindig végtelen volt, de mindig máshogyan. Nem akadt két egyforma szagú reggel, és engem ugyanúgy bódított a tehéngané fanyarsága, mint a közeli akácliget édes illata. A tető barnaságából lassan kibontakozott a nádszálak sziluettje. Ismerős bucka mellett haladtam el. Itt már rendre megüti fülemet a kutyák ugatása, még akkor is, ha felőlem fúj a szél. Most pedig szélcsend volt. Mindent átitató, furcsa nagy csend.

Valamiért mindenki meg van győződve róla, hogy azért próbáltam végezni magammal, mert az anyagi veszteséget voltam képtelen elviselni. Ostobák! Tudják is ők...

Ha őszinte akarok lenni – Másképpen pedig mi értelme volna papírra vetni egyetlen betűt is? – a betörés gyakorlatilag kódolva volt a döntésemben, hogy tanyára költözöm. Volt bőven mit elvenni tőlem, az éjszakákat rendszeresen a városban töltöttem, a ház a puszta közepén állt védtelenül. De mi emberek, bizony ilyenek vagyunk. Meggyőződésünk, hogy baj csak másokat érhet. Vagy csak egyszerűen nem érdekel minket a veszély, mint ahogyan nem érdekelt engem sem. Talán már akkoriban is sejtettem, hogy elménk – tökéletlen természetéből adódóan – nem alkalmas arra, hogy átlássa az okok és következmények végtelen láncolatát, és eképp bizonyossággal kimondhassa bármilyen eseményről, hogy az balsors, vagy éppen jószerencse-e.

Mindenkiben ott szunnyad a tudás, még ha gondolattá nem is válik soha. De miért is válna? A gondolatokkal sok a baj. (Kérdezd csak meg Szókrátészt!) Veszélyesek, gyorsak, szabadok és senkinek sem sikerül megzabolázni őket. Még azt sem lehet tudni róluk, hogy kik a szüleik. Ugyan kié a gondolatom, amit más önött szavakba? Van bármi értelme az idézőjeleknek?

Nem tudom, hogy a csend volt-e rám sokkolóbb hatással, vagy az üresség, ami a házba lépve fogadott. (Illetve azt sem, hogy különbözik-e a kettő egyáltalán.) Annyi bizonyos, hogy az események csak homokfúvott üvegen át jutottak el hozzám. A rendőrségi jegyzőkönyvekből tudtam meg később, hogy egy terepjáróval álltak be az udvarra, nem sokkal azután, hogy este – szokásom szerint – távoztam otthonról. Valószínűleg volt egy harmadik emberük, aki engem követett mindenhová, majd mikor hajnalban hazafelé vettem az irányt, előre jelezte érkezésemet a többi bitangnak. Így nyugodtan elfogyaszthatták borgyűjteményem néhány patinás darabját gyertyafény mellett, miután mindent felpakoltak, aminek pénzben kifejezhető értéke volt. Maradt idejük arra is, hogy Subának, a komondorkölyöknek módszeresen verjék ki vasbottal a fogait. (A másik kutyám soha többé nem került elő.)

Mint később kiderült, szerencsésnek mondott részese voltam egy betöréssorozatnak. A fiúk nagyjából három hónapig dolgoztak a környéken. Ha valakit otthon értek, félholtra verték, és úgy végezték el a munkát. Tartottam ugyan fegyvert, hiszen borral, kutyával és lánnyal együtt könnyedén beszerezhető volt az is cserealapon, a homoki kocsmában. De mire mentem volna vele, ha ott érem a pribékeket? Még saját magammal sem sikerült végeznem. (Pedig ügyes kis szerszám volt, kipróbáltam az öngyilkosság előtt. Kaviccsal és homokkal raktam meg a gémeskút vödrét, úgy lőttem rá. Tenyérnyi darabot szakított a bádogból a kimeneti oldalon.) Vagy ha mégis sikerült volna leterítenem őket, mihez kezdtem volna egy másik börtönnel? Elég nekem a magamé, amibe immár harminc éve zárva vagyok.

Amikor a helyszínelés végeztével távoztak a rendőrök, nekiláttam az előkészületeknek. Tudtam, hogy fontos időszak következik, amely akár hosszúra is nyúlhat. Több mint száz liter bort állítottam be a kongó szobába másfél literes műanyag palackokban. Hordtam be szalmát fekvőhelyül. Gondoskodtam üres befőttes üvegekről, melyekbe szükségemet végezhetem majd. Ácskapoccsal rögzítettem a behajtott zsalugátert, és belülről beszögeltem a szoba ajtaját. Azután pedig nekiálltam inni, és csak ittam, és ittam, és ittam. Elhatároztam, hogy addig iszom, amíg végére nem járok a dolognak. Kizártam a fényt és vele az időt, hogy küldetésemben meg ne akadályozhasson.

Volt valami borzongatóan jó érzés ebben a hirtelen jött nincstelenségben. Nem volt már miért aggódni. Élénken törtek rám a régi római emlékek. Az első éjszaka, amit az utcán töltöttem el! Az alkonyattal érkezett a félelem. Mi lesz velem? Hol hajtom álomra a fejemet? Az aggódás és a nyugtalanság űzött mindenfelé az Örök Város utcáin órákon át, amíg a fáradtság és kimerültség le nem tepert. A reggel pedig a Ponte Sisto alatt ért. Arra ébredtem, hogy szabad vagyok. Majdnem végtelenül szabad, amilyen csak nagyon sok pénzzel, vagy teljesen nincstelenül lehet az ember. Hogy miért csak majdnem? Mindannyian használunk általunk ismeretlen kommunikációs csatornákat, magunk sem tudjuk, hogy miképpen. Remélem, hogy egyszer majd ezekben összekapcsolódunk, és megoszthatom veled a végtelen szabadságról való tudásomat. Más módon nem lehetséges, mert fogalmi gondolkodásunkat a mondandóm meghaladja.

Üres volt tehát a ház, üres a szoba. Meglepett, hogy cseppet sem éreztem hiányát az anyagi javaknak, melyek megszerzésére eddigi életemet pazaroltam. Még ezt, meg ezt, és azt és amazt! Sorban egyiket a másik után. Bejárni világokat, futva a pénz és a lehetőségek után. Könyöklünk, tiprunk, szerzünk, ragaszkodunk és markolunk. (Már akinek van mivel...) Rossz ribanc a remény, mely megelégedéssel kecsegtet, hogy boldogan és megállapodottan élhetünk, amint ezt az utolsó akármit magunkénak tudhatjuk majd. Aztán egyszerre csak semmi sincs! Mondják, az élet meg közben elsuhant. Dehogy suhant! Nem olyan jószág az. Aki suhant, azok mi voltunk. Ezért nem vettük észre a minket bölcs mosollyal szemlélő Életet.

Boldogok a barmok, ez kétségtelen. Mindig élvezettel bámultam a legelésző állatokat. Békességük ilyenkor rám is átragadt. Egyszerű életük egyúttal teljesnek is tűnik. Szerettem volna megérteni ennek az okát. Bizonyos, hogy a jelenben élnek. Igazak Jézus szavai, nem aggódnak a jövőjük miatt. Nem is tudnak róla. És mivel haláluk is a jövőben van, nem aggódhatnak mulandóságuk miatt sem, melynek egyszerűen nincsenek tudatában.

Bibliát akkor sem vittem volna magammal önkéntesen vállalt száműzetésembe, ha felebarátaim itt felejtették volna. Tudtam ugyanis, hogy ami fontos nekem belőle, az bennem rejtőzik valahol, és felszínre bukkan majd, amint szükség lesz rá. (Tisztában voltam azzal is, hogy amennyiben borgőzös beszélgetésre kerülne sor Isten és közöttem, az csakis személyes jellegű lehet. Ehhez már elég mezítelen voltam.)

„Ne egyetek belőle, ne érintsétek, nehogy meghaljatok.” – Tiltotta Isten Ádámot és Évát a kert közepén álló fa gyümölcsétől. De felmerült-e benned valaha is a kérdés, hogy milyen tudásra tettünk szert valójában a tudás fájának gyümölcse által, ami miatt súlyos büntetésünket szenvedjük a mai napig? Megmondom én neked, Testvérem: a mulandóságunk tudására! Meghaltunk volna akkor is, ha egy ujjal sem nyúlunk a fához, csak épp nem tudtunk volna róla amíg az idő el nem érkezik. Ekképp igaznak bizonyultak Isten halált jövendölő szavai, még ha rébuszokban fejezte is ki magát. Hasonlóképpen igazat szólt a kígyó: valóban felnyílt a szemünk. Tudjuk, hogy jön majd egy nap, ami az utolsó lesz, és azóta a Halál velünk együtt ül le minden reggel a terített asztalhoz früstükölni. Csupán a kiűzetés története sántít egy kicsit. Nem mi űzettünk ki a paradicsomból, hanem a paradicsom űzetett ki mibelőlünk.

Mikor mindezt az Úr fejéhez vágtam, nem szólt egy szót sem, csak eltűnt a szobából. Nekem azonban lett volna még mondani- és kérdeznivalóm, így nekifogtam visszacsalogatni. Imádkoztam, könyörögtem, üvöltöztem – mindhiába. Kínos gonddal próbáltam a véremben folyamatosan jelen lévő alkohol mennyiségét azon a szinten tartani, melyen beszélgetéseink előzőleg zajlottak. Nem segített. Nem jött. Ismét magamra hagyott. De éreztem, hogy figyel. Már megint figyel valahonnét! Miért ilyen ismerős ez az érzés? És miért idegen mégis?

Ott, abban a sötét szobában, az alkohol és ürülék bűzétől terhes levegőtől kábultan értettem meg végül, hogy ki vagyok én. Nyúl vagyok! Piros szemű, fehér szőrű laboratóriumi nyuszika. Egy elfuserált kísérlet része, akit fentről figyelnek, hogy miképp birkózik meg az éppen aktuális kórokozóval vagy feladvánnyal, amelyet majd követ egy másik, és megint egy másik. Nincs szabadulás, nincs cél, nincs happy end. A Nagy Varázsló pedig figyel és szórakozik. Nem vigyázó, atyai tekintettel figyel, hanem érzelmek nélkül, hidegen, mint egy biztonsági kamera.

Ha valakinek, hát neked Öcsém tisztában kell lenned vele, hogy mennyire szerettem az életet. Hogy annyit kaptam tőle, ami kevés embernek adatik meg, és hogy emiatt már akkoriban is gazdagnak érezhettem magam, mikor egy garas sem lapult még a zsebemben. Hogy kipróbáltam mindent, amiről csak egy röpke pillanatra is felmerült bennem, hogy milyen lehet. Hogy eljutottam mindenhová ahonnét hívó szót hallottam. Nem mérlegeltem soha, mentem a szívem után, és sokáig azt gondoltam, hogy az élet célja a tapasztalás. Mindig valami újnak, valami ismeretlennek a megtapasztalása. Ész nélkül, azonnal, mintha következmények nem is léteznének. Majd mikor a két végén égetett gyertyából csak csonk maradt, mely most már teljességre és tisztaságra vágyott, megbánás nélkül tudtam visszanézni, és hálát éreztem mindazért, amit kaptam, legyen az jó vagy rossz, könnyű vagy nehéz.

De végig abban a hitben éltem, hogy mindez döntések sorozata volt. Döntéseké, melyeket szabadon, saját akaratomból hoztam meg. És most lehullott a függöny. Megértettem mindent! Előbukkantak a drótok, melyek a marionettet rángatták. Nem bántam meg semmit – Hahaha! Na ebből elég volt! Akkor apukám, most a nyúl véget vet a kísérletnek!

Rendbe szedtem valamelyest magamat, mert úgy láttam illőnek, hogy nyúlként is méltósággal menjek a halálba. Kissé imbolyogtam a bortól, de végül sikerült feszes, büszke tartást felvennem. (Közben átvillant az agyamon, hogy hátha nem is én akarok meghalni, hanem Ő rángatja a drótokat már megint. De gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert gondolkodni – mint tudjuk – veszélyes.) Próbáltam a félhomályban megkeresni az irányt, ahonnét a figyelő tekintetet sejtettem. Sikerült. Halántékomhoz emeltem a pisztolyt, szememet az Ő szemébe fúrtam, és e szavakat intéztem hozzá:
- Atyám, baszhatod a nyuladat! – majd meghúztam a ravaszt.

Nem jelenthetem ki, hogy a fegyver csütörtököt mondott, hiszen – bár hajam szála sem görbült meg – a cafatokra robbanó spiáter leszakította a jobb kezem három ujját. Érdekes, hogy mennyire nem hiányzik. (Csak ha írok.) Egyébként emiatt időztem a sebészeten hetekig, mielőtt átszállítottak ide, az elmekórtanra. Egyelőre nem mehetek haza. Arról akarnak meggyőzni, hogy velem van a baj, és nem a világgal. Én mindezt fordítva látom, ezért maradnom kell. Amúgy jól bánnak velem. A napok általában egyformán és unalmasan telnek. A Húsvét hoz majd némi változatosságot. Sok lesz a dolgom, de nem bánom. Az ételre nem panaszkodhatok, ízletes és elegendő is. De azért rendszeresen kiszökdösök az udvarra. Ott selymes zöld fű nő, szeretem rágcsálni.

Csókol: Bátyád

 

 

(A novella 2014-ben elnyerte a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Csongrád Megyei Szépíró Tagozata és a Faludy György Irodalmi
Műhely által meghirdetett országos írói verseny I. díját.)