A borravaló természetéről


I.

Gondtalan csikóéveinket éltük. Reggelente, ahogy a megállóból az Alma Mater épülete felé vettük az irányt, buja illatok terjengtek a levegőben. A városháza előtti két tulipánfa öltözött virágdíszbe, és hirdette a közelgő nyarat, a kalandot, a féktelenséget, és a sokak által irigyelt jövőt, amely kitárt karokkal várta évről évre, hogy a nagymúltú gimnázium kapuján kilépő, erőtől duzzadó, immáron megérett férfiak és nők az ölébe hulljanak.


Biológiával kezdtük a napot, és Pankovits tanár úr, kinek órái a kedvenceim közé tartoztak, ezúttal különleges meglepetéssel szolgált. A megyei kórház meghívását tolmácsolta, mely szerint a tárgy iránt különös érdeklődést tanúsító nebulók szívesen láttatnak vendégül egy boncolásra, hogy az elméleti ismeretek megszerzése után gyakorlati tapasztalattal is gazdagodhassanak a nagybetűs élet mibenlétét illetőleg.

A részletekbe most nem kívánnék belemerülni. Engem személy szerint a látottak olyannyira lenyűgöztek, hogy nem érzékeltem semmit a kellemetlen szagokból, a hányingerből, az undorból, amire utólag csoporttársaim panaszkodtak. Nem vettem észre azt sem, hogy közülük hármat ájultan vittek ki a teremből. Számomra a boncasztal márványának mintázata és az emberi agy egy keskeny szeletének rajzolata egyaránt megkapónak tűnt. És bár létünk titkának megértéséhez – legalábbis ha biológiai értelemben vesszük – nem jutottam közelebb, történt valami azon a délelőttön, amire sokszor visszagondolok. Talán mert életem során először kellett megértenem, hogy a színek idővel megfakulnak, hogy a most oly természetesnek tűnő öröm keserűségbe fordulhat. Hogy mindenhatóságunk valójában esendőség, hogy életünk és ifjúságunk múlandó, és semmivé válik, ugyanúgy, mint végtelen vágyaink, és a pénz, melyet utolsó lehelletünking hajszolunk.

A has feltárásánál tartottunk éppen. A kórboncnok a vastagbelek közé mélyedt, majd kisvártatva kiemelt onnét valamit. Színpadias mozdulattal hátralépett, hogy mindannyian jól láthassuk őt, és előrenyújtotta a kezét. Gumikesztyűs tenyerén egy – az elhunyt állapotához képest kimondottan egészségesnek tűnő –  kolbászka feküdt, egy darabka fekália, az utolsó étkezés végterméke.
- Íme hölgyeim és uraim, a kórboncnok borravalója!


II.

Bár én a borravaló egyéb megjelenési formáit szeretném ebben az írásban körüljárni, fontosnak tartottam megemlíteni a fenti  esetet, mivel boncmesterünk  hangjában és gesztusaiban egyszerre nyilvánult meg a pénz utáni vágyakozás, az irigység, a csalódottság, és általában minden átka jelen világunknak, melyben csupán a gazdasági eredményesség a mérce.

Tehát paraszolvencia, borravaló, baksis, jatt, tip, trinkgeld, cagnotte, és így tovább, végtelen sorban. Az élet értelme és célja. A boldogulás útja. A hőn áhított pénz, amely nem hagy maga után nyomot, így nem adóztatható, nem kérhető számon, nem rabolható tovább, és amire a kezdetektől hiába vadászik Tourneur ribanc állama, az “ezüst ruhás lotyó”.  Az orvos számára megbecsülést, a taxis napjába derűt, a fodrász szemébe csillogást, a londíner szívébe barátságot, a komor pincérek arcára pedig mosolyt varázsol. És hogy egy krupiétól mit lehet borravalóért vásárolni? Jóindulatot. Hogy ez adott esetben mennyit ér, és realizálódik-e egyáltalán anyagi haszon formájában, az természetesen kérdéses. Nem kérdéses viszont a tradíció, és az a tisztelet, amit minden jóérzésű embernek ápolnia kell magában a nemes hagyományok iránt.

A rulettnek pedig igen messzire nyúlnak vissza a gyökerei. Már az ókori történetírók is beszámolnak katonákról, akik a kardjuk hegyén megforgatott pajzs segítségével játszották Fortuna játékait. Mi, krupiék úgy tartjuk, hogy a francia rulett szülőatyja Blaise Pascal, a neves matematikus volt. Ugyanakkor közeli rokonságot ápolunk a Sátánnal is, akit a számmisztikában a 666 reprezentál. Pontosan ennyi ugyanis a rulettkerék számainak összege. A legendáknak természetesen se szeri, se száma. Tény azonban, hogy a századok során kialakult kultúra és hagyományrendszer kizárólag a francia rulett ismérve, és minden más szerencsejáték fölé emeli azt. Az elegancia és stílus nem csupán a francia Roulette-et jellemzi, de annak odaadó, elkötelezett mívelőit is – legyen szó az asztal bármelyik oldaláról – megkülönbözteti az átlagos szerencsejátékostól. Egy kedves barátom, e nemes játék feltétlen híve és egyben anyagi áldozata mindezt így foglmazta meg, mikor az asztalhoz, amin ő egy autókeresekedés árát játszotta el aznap este egyetlen fillér nyereség nélkül, golyó közben odarohant egy senkiházi jöttment, és összes pénzét az utolsó pillanatban jó helyre felcsúsztatva kisebb vagyont nyert, majd borravalózás nékül távozott: “Úrnak születni kell, ez meg csak úgy termett…”

Bizony így van! Egy született úrnak ugyanis a megnyert összeg egy harmincötödét illett volna  a személyzetnek felajánlania. Hogy egészen pontos legyek: A krupiéknak egy plein  esetén maga a tét, vagy azzal megegyező összeg járt. Mi természetesen rugalmasak voltunk, és igyekeztünk figyelembe venni az előzetes bukásokat, még ha azok más asztalnál történtek is. A kapott borravalót az equipe tagjainak a fentiek figyelembe vételével kellett megköszönnie. Ha egy szerencsétlen újonc például Merci Bien-nel reagált az arányokból következő szimpla merci helyett, szinte biztosan számíthatott egy szóbeli figyelmeztetésre a chef-től, vagy az inspektortól. Amennyiben pedig megnyilatkozása elmaradt az összeg nagyságából fakadó evárható barátságossági szinttől, úgy a csapat tagjai, mintegy vezényszóra harsogták utána a megfelelő formulát, kiengesztelve ezzel a megbántott vendéget, és egyúttal figyelmeztetve a tilosba tévedt kollégát, hogy máskor gondosabban válogassa meg a szavait, melyeken alkalmasint a többiek fizetése is múlhat.

Azokban az esetekban, ha valamelyik vendég feledkezett meg arról, hogy nem játékteremben, hanem kaszinóban tartózkodik,  melynek nemcsak írott, de íratlan szabályait is ildomos volna betartania, különféle praktikák széles tárháza állt rendelkezésünkre, hogy illő viselkedésre bírjuk. Ezek egyike – a sok zsetonnal játszó vendégek esetében – a nagyon rövid golyó volt. A francia ruletten alkalmazott elefántcsont golyóbis természetéből (és a sohasem teljesen tökéletes gömb alakjából) adódóan is hajlamos volt kevesebb kört megtenni a cilinder falán, mint az amerikai ruletten alkalmazott teflon testvérei. Ezt az időtartamot egy gyakorlott krupiékéz tovább rövidíthette, akár művészi pontossággal is, szinte darabra behatárolva azt a zsetonmennyiséget, amit az adott játékos képes volt a tablóra helyezni a “Rien ne va plus” elhangzása előtt. Hasonlóan elven működött a nyeremények nagy címletű zsetonokban, durvább esetben plakkokban történő kifizetése. A vendég természetesen azonnal váltani szeretett volna, hogy a játékát ismételten megtehesse, de mivel ilyen esetekben (akár a szabályos kifizetési sorrend ellenében is) ő volt az utolsó, aki a nyereményét kézhez kapta, a golyó már megkezdte útját, így a tranzakcióra nem volt lehetőség.  Ha pedig rájött az időhiány és az általa adott borravaló közti összefüggésre, és  jobb belátásra tért, egy csapásra megváltozott minden. A nyeremények tökéletes címletelosztásban érkeztek, és álltak meg pár centiméterre a kezétől. A zsetontornyok nem borultak össze többé az orra előtt, és mindig maradt idő minden tét felhelyezésére.

Az ilyen finomságok érzékelésére alkalmatlan barbárok természetesen direktebb eljárást igényeltek. Alkalmasint az orosz rulettet ajánlottuk figyelmükbe a francia helyett, vagy arról kezdtük faggatni őket, hogy járatosak-e a kaszinós tradíciókban, és amennyiben nem, kívánnak-e tőlünk többet megtudni róla. A közvetlen rákérdezés az asztal személyzete számára szigorúan tilos volt. Ha mégis bekövetkezett, a Szerencsejáték Törvény értelmében az asztal, vagy súlyosabb esetekben a teljes ház elveszíthette a borravaló elfogadásához való jogát. Ezt az állapotot, mely még időszakos jellege ellenére is oly sok krupié ellehetetlenüléshez vezetett, általában réztábla jelezte a beépített borravalós doboz nyílása mellett:

TÁJÉKOZTATJUK KEDVES VENDÉGEINKET, HOGY A SZERENCSEJÁTÉK FELÜGYELET HATÁROZATA ÉRTELMÉBEN BORRAVALÓT NEM FOGADHATUNK EL!

Nyilván nem szükséges hosszasan ecsetelnem, hogy egy ilyen skarlátbetű mit is jelentett nekünk. A direkt rákérdezés tehát számunkra nem létezett. Az asztalnál legalábbis nem… Azt ugyanis semmilyen szabály sem írta elő, hogy ha a személyzet egy magas rangú tagja (ez általában az első inspektor volt) meghívja a nagyrabecsült játékost a bárpulthoz egy felettéb drága pezsgőre, akkor az ital élvezete közben miről folyjék a szó. Ezek a magánjellegű diskurzusok nem csupán azért voltak hasznosak, mert sikerrel győzték meg az invitáltakat a hagyományok iránti tisztelet fontosságáról, de Inspektoraink megítélésére is jótékonyan hatottak. Ők ugyanis nem a borravalóban voltak érdekeltek, hanem az asztalok bevételében. A cagnotte, ahogy mi neveztük, a szigorú értelmeben vett játéktechnikai személyzetet illette megjelenésétől fogva, vagyis azokat, akik megtermelték. A borravaló ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem magától keletkezik, hanem meg kell termelni, és általában azoknak szánják, akiknek adják. A mi esetünkben tehát azoknak, akik hajlandók eszement játékokat kívülről megtanulni, hogy a vendégnek kedvére tegyenek, akik álmukból felébresztve is oda-vissza tudják a kerék számsorrendjét, a spiel-eket, a final-okat és a szériákat, és akik nélkül ez a pénz tulajdonképpen nem  is létezne. (Pusztán magyar sajátosság, hogy ebből finanszirozzák a takarítókat, az adminisztratív nappali személyzetet, de még az alkalmazottak bérének a járulékait is.)


III.

A borravaló a következő utat járta be: A krupié kezéből egy zöld dobozkába került, amely minden játékasztalnak gyárilag beépített tartozéka (a készpénzes dobozzal együtt). A szerkezetet egy retesz óvja, ami azzonal lezárja a nyílását, amint a kazettát az asztalból eltávolítják, hogy a tartalmához senki illetéktelen ne férhessen hozzá. Kincseládánk felnyitására és tartalmának adminisztrálására házanként, cégenként, és országonként eltérően, a már bezárt asztalnál, vagy az erre rendszeresített teremben került sor néhány fontos ember, és néhány még fontosabb kamera jelenlétében. Ritkán ugyan, de megesett, hogy a doboz megtelt az asztalnál, és nem lehetett többet dobni bele. A borravalót a helyére erőltetni képtelen krupié már önmagában is kellemetlen látvány, mert azt az érzetet keltheti a vendégben, hogy nem kell többet adnia. Hát még ha fennhangon bejelentené a problémáját! Ehelyett célszerűbb felfújt pofazacskókkal és rémült tekintettel figyelni a chef-et, aki előbb vagy utóbb észbe kap, a rézcsengőért nyúl, hogy a kazetta cseréjére feljogosított személyzetet rendeljen az asztalhoz, aki szakszerűen és diszkréten orvosolja a bajt.

A cagnotte  könyvelés után egy nagy közös kalapba vándorolt, ahonnét speciális pontrendszer alapján került visszaosztásra. Pont vagy fél pont járt a cégnél töltött évek után, a különféle kaszinójátékokban való jártasságért, a nyelvismeretért, és a kiemelkedő teljesítményért is. Durva szakmai vagy viselkedésbeli hiba időleges pontlevonást is eredményezhetett. A pontok értéke folyamatosan ingadozott, hiszen magunk is a szerencse és a szerencsejátékosok kiszolgáltatottjai voltunk. Anélkül, hogy konkrét összegekre térnék ki, megemlíteném azt a szélsőséges esetet, mikor egy rendkívül eredményes hónap után az öreg francia chef-ek fizetése némiképpen meghaladta a házigazgatóét. A kázus példa nélkül való, és attól tartok, hogy az is marad, mivel a rákövetkező hónapban esedékessé vált a pontrendszer korrekciója…

 

A novella teljes terjedelmében elérhető "A játékmester" című kötetben.