Frenkibácsi bejattol



Kábé két órája állok az asztalnál. Pontosan nem tudhatom, mivel karórát ebben a kaszinóban nem hordhatnak a krupiék. Befér alá ugyanis a zseton. Ingünk-gatyánk zsebe bevarrva, a nadrágunk szárát pedig nem lehet felhajtani. Minden mozdulatunkat kamerák figyelik, és ha mindez nem volna elég, ott van még az alkalmi motozás. Ebben a házban potenciális tolvajoknak tartanak minket, és nem azért kapjuk a sokak által irigyelt fizetésünket, amit tudunk, hanem azért, amit hajlandóak vagyunk elviselni.


Most például azt, hogy nem jön a váltás. Frenkibácsi  ugyanis folyamatosan bukik nálam. Rutinos róka az öreg. Szikár, madárcsontú, sokatlátott, ősz hajú szerencselovag. Okos, hidegfejű, és jelentős háttértőkével  rendelkezik. Mesteri money management-et dolgozott ki magának, továbbá kisujjában van a Black Jack összes írott és íratlan szabálya. Magasról lenézi a lelkes amatőröket, és a high roller szerepben tetszelgő pesti idiótákat. Szarik a rangra és a pénzre, saját bevallása szerint hányingere van a zsidóktól, a cigányoktól, a politikától és a dilettáns személyzettől. Ha az utóbbiak valamelyikébe botlik – mert akad nálunk bőséggel ilyen is – biztos, hogy nyilvánosan  porig alázza.
 
Az isten tudja honnét, de érkezett hozzánk pár hónapja egy floor manager. Elvégzett egy gyorstalpaló kártyatanfolyamot. A roulett-nek és a craps-nek a közelébe sem engedték. Élő játékban soha nem volt, gyakorlatilag a tanfolyamról került az intarziás irodába. Talán nem kell részleteznem a tiszteletet, ami a beosztottai részértől övezte…  Meg persze Frenkibácsi részéről is.
 
Történt pedig egy este, hogy Frenkibácsi asztalához letelepedett egy közismert politikus. Eleinte csak figyelte az öreget, később elkezdte osztani neki az észt is. Frenkibácsi pedig megfelelő hangerővel ahhoz, hogy a kaszinó teljes közönsége élvezhesse a magánszámát,  a következő javaslatot tette:
- Húzz el innét szentföldi barátom, mert ennél az asztalnál csak két feltétellel lehet ülni: Az egyik a Black Jack ismerete, a másik pedig a fityma.
 
Újdonsült floor manager-ünk pedig, aki a jelenetet a kameraszobából figyelte, úgy érezte, eljött az idő, hogy tekintélyt teremtsen magának. Frenkibácsihoz lépett, és rendre intette az öreget. Vesztére. A válasz gyorsan és csípőből érkezett. Utólag a személyzet és a jelen lévő vendégek is egyetértettek abban, hogy a riposzt elsöprő erejű volt.
- Te figyelj, tudod, hogy maximum hány lapja lehet a dealer-nek anélkül, hogy besokallna?
 
A dealer-nek természetesen nem volt döntési joga. 16-ra húznia kellett, 17-re pedig meg kellett állnia. A feladvány nehézségét a soft hand-ek jelentették. Az ászok, melyek egyaránt érhettek 1-et vagy 11-et. A találós kérdés megválaszolása még egy rutinos osztónak sem ment volna azonnal, nemhogy a hátszeles managernek, akinek izzadtsággyöngyök jelentek meg a homlokán. Bánta már, hogy kilépett a biztonságos irodából, és minden porcikája azt kívánta, hogy bárcsak megint ott lehetne, a magányában, csupán kamerák által összekötve ezzel a rideg, ellenséges világgal, meg a kőbunkó Frenkibácsival, akivel köztudomásúlag nem jó ujjat húzni, hiszen a kaszinóban eljátszott jövedelme nem akárhonnét érkezik havi rendszerességgel, hanem a Francia Idegenlégióból. A kínos, dermedt csendet az öreg érces hangja törte meg:
- Húzzál vissza az irodádba, aztán matekold ki! Majd ha megvan az eredmény, gondolkozz el azon, hogy ugyanennyi módon tudnám elvenni a pitiáner életedet, mielőtt egy hang is kijöhetne a torkodon!
 
A magam részéről  kedveltem az öreget. Azt a kaszinózást képviselte, amibe én annak idején örökre beleszerettem. Elvárta, hogy minimum az ő szintjén lévő elmék álljanak vele szemben, megértsék a kéréseit akár négy nyelven is, pontosan és gyorsan számolják ki a nyereményét, és stílusosan, de ugyanakkor kellő tapintattal szolgálják ki. Egyike volt az európai kaszinózás nagy alakjainak, akiknek előre köszöntek a szakmabeliek Monte Carlo-tól Ukrajnáig. Azokat az embereket pedig, akiket lealázott, magam sem tartottam sokra. Számomra bőven belefért, ha Frenkibácsi azt mondja a fájós lába miatt az asztalnál nyafogó kolleginának, hogy „azok az oszlopok nekem is fájnának”.
 
Eltekintve azoktól az apróságoktól, hogy nem mosolygott és nem is köszönt, nekem valójában egyetlen bajom volt az öreggel: Soha nem jattolt. A kaszinók kultúráját és tradícióit jól ismerte, meggyőződésem, hogy fillérre pontosan tudta, hogy egy adott kifizetésből mennyit illene a személyzetnek juttatnia. Tisztában volt azzal is, hogy minimálbérre vagyunk bejelentve, és amit a tejbe tudunk aprítani, az bizony a borravalóból származik. Igaz ugyan, hogy ezekben az években a magyarországi kaszinókban úgy számolták a jattot, hogy egy ezresből mindössze két forint ütötte a dealer markát. (Ebből is látszik, hogy a tolvajokat nem a játékasztalok mellett kell keresni.) Egy szó mint száz, Frenkibácsi bármennyit is nyert, és bármilyen fényesre nyalta is seggét a személyzet, nem volt hajlandó adakozni egy fityinget sem.

 

 

A novella teljes terjedelmében elérhető "A játékmester" című kötetben.