A Korhos

 

A Korhos-lejtő egyike a város meredek utcáinak. A színház ódon épületét köti össze azzal a szubalpin klímájú zöldövezettel, ami régebben hétvégi pihenőhelyül szolgált, ám mostanra túlságosan divatba jött. Az utca macskakővel burkolt, kétfelől vén gesztenyefák állják, alattuk kellemes séta esik. Napfény szűrődik át a lombokon, az ember lába előtt koppanó, fényesbarna golyócskák keresgélik a lejtő, a bazaltfugák és saját tökéletlenségük (mert sohasem szabályos gömb alakúak) által szabott, kiszámíthatatlan útjukat.

A Korhoson ballagtam felfelé aznap is. Ráérősen, magamat egészen átengedve a pillanatnak, raktam lábaimat egymás után, amikor váratlanul, az út meredekségéről megfeledkezve, elsuhant mellettem valaki egy élénk színű, holland stílusú kerékpáron, sportosnak a legkevésbé sem mondható öltözetben. Virágmintás szoknyája uszályként lebegett utána, kivillantva formás lábszárait és karcsú bokáit, melyek diszkrét, ám sajátos bájjal bíró trottőrcipőkben végződtek. Állva tekert, élvezettel fürdőzve a friss levegőben, oly könnyedén, hogy aki nem ismerte, nem lehetett biztos felőle, vajon az arcán ülő pír a szaporább lélegzetnek köszönhető, vagy természetes adottság-e.

Én persze tudtam, mert azonnal felismertem őt. Nincs ebben semmi különös. Lénát bármelyik férfi felismerte volna. Szépsége, melyet látszólag egy csipetnyi félénkség fűszerezett, legendás volt városszerte, és vitathatatlanul kívül állt az időn. Ő ugyanilyen pirospozsgás, földöntúli és elérhetetlen volt húsz évvel ezelőtt is, amikor az angol modern irodalom doktoraként kilépett az egyetem kapuján. Családja hagyományai szerint orvosnak kellett volna lennie, ám őt a testnél a lélek mélyebben érdekelte, és összehasonlíthatatlanul több öröme telt a metaforaelméletben, mint mondjuk az anatómiában.

Lénát felismerve tekintetem azonnal a Színészt kezdte keresni. Ők ketten elválaszthatatlanok voltak már jó ideje. Ugyan rég láttam őket, de mégsem tudtam elképzelni, hogy akárhol is egymás nélkül felbukkanjanak. Végigpásztáztam a Korhost, először felfelé, majd a lejtő irányában, míg végül, úgy százötven méterre Léna mögött megpillantottam egy görnyedt, kerékpárját zihálva maga előtt toló öregembert.

Le kellett ülnöm a döbbenettől. Hátamat az egyik gesztenyefának vetve cigaretta után keresgéltem a belső zsebemben. Az ezüstös füstből aztán előbontakozott a Színész valódi alakja. Élete delén már túl járó, őszbe hajló, markáns vonású, határozott és sármos férfi volt. Ünnepelt aktor, akinek arcán a színpadon kívül mindig komoly, már-már komor kifejezés ült, valami mások által felfoghatatlan, felsőbb tudás fájdalma. Egyébiránt maga a megtestesült szenvedély, erő és biztonság – minden nő álma.

Regénybe illő szerelmüket csodálta és árgus szemekkel figyelte a város. Valahogy úgy, mint földi alattvalók az uralkodók életét, a mindennapi szürkeségből boldog irigységgel bámulva felfelé, az istenek szférájába, ahol mindig történt valami, ami igazi, ami valódi, amiért érdemes idelent is élni.

- Két évtizednél is több áll közöttünk Léna! Húsz év múlva én reszketeg, májfoltos kezű öregember leszek, és te még csak akkor fogsz teljes virágpompába borulni! Mi lesz velünk húsz év múlva?
- És mondd kedvesem, mi lesz velünk holnap? De még inkább: Mi lesz velünk ma?
Még azon a nyáron összeházasodtak.

Mire a cigarettám végigégett, eltűntek a szemem elől. Kedvetlenül, leszegett fejjel kaptattam fel a Korhoson. Az utca végén embercsoportot vettem észre. Középen, a kockaköveken ott feküdt a Színész. Kerékpárja elhányva, teste moccanatlan. Nem volt már benne élet. A közelében egy szakállas férfi – talán orvos – ült a földön, és széttárt kezekkel, sajnálkozó tekintettel figyelte a kissé távolabb álló, halálsápadt és szokatlanul hűvös Lénát, aki egyszerűen képtelen volt közelebb merészkedni a halotthoz. A nap Léna mögül sütött, és beragyogta a Színész élettelen arcát.Ezen az arcon – még abból a tisztes távolságból is jól kivehetően, ahol én illendően megálltam – most a boldogság időtlen mosolya ragyogott.