Szputnyik naplója

 

Szputnyik vagyok, haveroknak csak Szput. Apám orosz kék volt. Anyám? Ő nem... És mi van akkor? Éppen utazok. Délben startoltam Angyalföldről egy szürke kabinnal, aminek rácsos ajtaja van. Szállítóm Szűcs úr, akivel eleinte bizalmatlan voltam. Ez teljesen normális egy gyönyörű bundában pompázó macskakölyök részéről olyanokkal szemben, akiket Szűcsnek hívnak. Nomen est omen, jobb az elővigyázatosság!

Szűcs úr a Főnök kollégája, aki nem tudott személyesen jönni értem, mert darabokra törte a lábát. Pont ezért kellek neki. Olvasta valahol, hogy a dorombolás segít csontszövetet építeni. Hogy mik vannak!

Jesszus, lementünk a föld alá! Szűcs úr benavigálta a kabint suhanó, kéklő acélvakondok közé. Bimbamm, menetszél, ocsmány huzat és rengeteg droid! Majd megint felszíni kalandok, hatalmas, pöfögő dobozokban. Mit mondjak, nagyon várom már, hogy vége legyen.

Addig elmondom: van egy öcsém. (Illetve csak volt, mert Angyalföldön maradt.) Hamuszínű nyomi, mindig ledominálom. Ne vágjon annyira fel a fater kék színével, amiből neki több jutott! Kicsit hiányzik, mert kényelmes fekvés esett rajta, de majd megvigasztalódok az új családom körében.

Megérkeztünk. A Főnök tényleg rosszul néz ki a gipszcsizmájával. Még ülni sem nagyon tud, nemhogy menni. Jó mókáknak nézünk elébe, mert ez engem ugyan utol nem ér!

Az ugye megvan, hogy a faterom orosz kék volt? (Nem mintha sokat adnék a származásra, de azért amikor alkalom adódik rá, felemlegetem...) Innentől kezdve nem lehetett kérdés, hogy orosz nevem legyen. Szóba jött a Tetris, a Kalasnyikov, a Karenyin és a Raszputyin. A Niva különösen tetszett, mert vagánynak tűnt (és magunk közt szólva én is kipufogok ezt-azt), de végül a többivel együtt leszavazták. Talán attól féltek, hogy zabálós leszek. Így maradtam Szputnyik, ami társat jelent. Olyasvalakit, aki veled jár-kel, utazik, kísérget. A műhold jelentést pontosan ezért nyerte el. Mert a műhold a Földet kíséri. Menő kis sztori, nem?

A Főnök (aki csak hiszi, hogy főnök) pont olyan, mint egy sérült veréb. Nagyobb lennék, levadásznám! Kicsit túl lett pörgetve a fazon, aztán most fentről elküldték pihenni. Na ezért kellett volna korábban is macska! Akkor időben megtanulhatta volna, hogy a pihenés fontos. Jut eszembe: kicsit megkarmolásztam a lábát. A gipszen szaladtam fel, gondolván, hogy ott nem érzi. Csak aztán vége lett, én meg nem vettem észre, hogy már a bőrét marom. Nem átallotta hozzám vágni a mankót! Hát doromboljon neki csontszövetet a Safranek!

A családomnak két üzemmódja van. A „Nem szabad Szput, Ne csináld Szput, Tényleg kellett nekünk ez a macska?!”; és a „Jaj de édes, milyen aranyos, ne kiabáljatok, alszik a macska!, Cicukamicukamittudomén...” üzemmódok.

Figyelgetem bentről a kertet. Lehetne tujázni meg (parlag)füvezni, lótücsköt és sáskát elrontani, de nem engednek, mert van ott harminc kilónyi izom meg agyar, és mindig azt mondja, hogy vau-vau, grrrrr.., hrrrrr... és így tovább.

Este lazán odakínáltam a hasamat egy kis cirógatásra. Na, azt látni kellett volna! Mint vaj a napon... Egyből jött az idill! Hajnal felé lábujjaztam a gipszessel. Nem örült, pedig magának kereste a bajt. Minek dugta ki a lábát a takaró alól? Aztán odébbálltam szobanövényezni. Ettől még jobban felhúzta magát. Villanykapcsolás, hacacáré, felriadó gyereksereg. Engesztelésül toltam két macskamocskot az alomba. Egyből béke lett és boldogság. Hogy ez milyen kicsinységeken múlik! Csak oda kakilok, ahová amúgy is szeretnék, és kész.

Az imént szétkaptam az organza függönyöket. A gipszes totál bekattant. Olyanokat üvöltözött utánam, hogy örüljek, hogy nincs puskája, meg kútja a kertben. Aztán megpróbált elkapni. Addig sántikált, míg végül orra bukott, és kificamította a csuklóját. Tiszta röhej volt, de végül sikerült sarokba szorítania. Az ép kezével farkon ragadott, és heves lóbálást követően, a családtagok hangos sivítozása közepette kihajított az ablakon át a kertbe. Most hirtelen rengeteg menekülnivalóm lett, úgyhogy elnézést, de kénytelen vagyok befeje...