Angie mennybe megy

 

Jonathan bácsikám, amíg élt, fikarcnyit sem törődött velem. Annyira nem, hogy biztos lehettem benne: már rég nem is emlékszik távoli, magyarországi rokonára. Ám a jelek szerint tévedtem. A bácsi ugyanis, amikor váratlanul jobblétre szenderült, kisebbfajta vagyont hagyott rám örökül, mindössze egyetlen rövidke kikötéssel: Használjam okosan!

Jómagam már akkoriban is több értelmét láttam az élmények gyűjtögetésének, mint a pénz halmozásának, így aztán egy percig sem lehetett kétséges, hogy világ körüli hajóútra indulok, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. Nem bajlódtam vele, hogy felmondjak a munkahelyemen. Poggyásszal sem bíbelődtem sokat, gondolván, hogy majd megveszem út közben, amire éppen szükségem mutatkozik. Egy hét sem telt bele, és Southamptonban voltam, ahol mindössze három napot kellett várnom a Reputance nevű óceánjáró indulására. A menetrenddel legalább akkora szerencsém volt, mint a hirtelen jött gazdagságommal...

Aki ismer, az tudja, hogy nem csak az utazásnak vagyok bolondja, de a szebbik nemnek is, és már jó előre örvendeztem afelett, hogy az előttem álló négy hónapban mindkét szenvedélyemnek egyszerre hódolhatok. Komoly kapcsolatot persze a hátam közepébe sem kívántam, csupán az egzotikus tengeri vakációt szerettem volna még inkább megédesíteni.

A lány, akire szemet vetettem, a szemközti kabinban lakott. Hozzám hasonlóan egyedül utazott ő is. A világ körüli kirándulást diplomaajándékként kapta a szüleitől, akiket először meglepett, hogy az ifjú hölgy erre az útra semmiféle társaságot nem kívánt maga mellé, de aztán belenyugodtak ebbe is, mint korábban annyi más különcségébe. Angie-nek hívták. Fekete volt. Ébenszín bőrű afroamerikai szépség. Sudár termetű, légies mozgású, csillogó szemű, nemes vonásokkal metszett hercegnő. Tekintetében egyszerre ült az a hűvös távolságtartás, ami a fajtájabélieket a fehérekkel szemben mindig is jellemezte, és a forró, elemi erejű szenvedély ígérete.

Rabul ejtett már a legelső pillanatban, ám heteknek kellett eltelnie ahhoz is, hogy a vacsorameghívásomat elfogadja. Sokáig megközelíthetetlennek mutatta magát, és ettől aztán napról-napra jobban kívántam őt. Hogy az elérhetetlenség, vagy az óceán különös atmoszférája okozta-e, nem tudom, de egyszerre csak azon kaptam magam, hogy szerelmes lettem Angie-be. Szokatlan, ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba. Ebből értettem meg, hogy olyasmi történik velem, ami addigi életemben még soha. Akkor persze nem tudtam, de az évek távlatából már világosan látom, hogy pontosan ez a megértés, a szerelem érzésének felismerése olvasztotta meg a jeget. Angie vevőkészüléke ugyanis éppen azokra a rádiójelekre volt hangolva, amiket én akkoriban sugározni kezdtem.

Korábban eljátszottam már párszor a gondolattal, hogy ha egyszer úgy döntenék, hogy az életemet hozzákötöm valakihez, akkor az a valaki lehetne-e más nemzet leánya, aki nem az én anyanyelvemet beszéli. A válaszom minden alkalommal nemleges lett. Úgy hittem, hogy aki máshogyan beszél, az máshogyan is gondolkodik, így szükségképpen idegen marad örökre. Angie viszont a legkevésbé sem bizonyult idegennek, sőt, mindazon lányok és asszonyok közül, akiknél valaha is babért arattam, ő érintett meg a legmélyebben, ő került hozzám a legközelebb.

Az egzotikus szigetek, a fehér homokos strandok, a párákkal terhes trópusok úgy maradtak el mögöttünk, mint egy lepergő film kockái. Országok, tengerek, kontinensek váltották gyors, buja ritmusban egymást, szinte időt sem hagyva arra, hogy felfoghassuk a történéseket. A nappalok varázsa az éjszakák mámorába folyt át, és hamarosan annyi közös élmény és kaland állt mögöttünk, ami más embernek száz év alatt sem adatik meg. Akkor már tudtuk, hogy a sors nem véletlenül rendelt minket egyazon hajóra.

Honoluluban jegyeztük el egymást, ahol egy csodálatos napot töltöttünk a Waikiki beach-en. A Reputance már előző este kikötött az Aloha Tower közelében, és mi úgy döntöttünk, hogy nem a hajón, hanem a parton, a szabad ég alatt éjszakázunk. Hajnalban ébredtünk az óceán hűvös lélegzetére, és ahogy kibontakoztunk egymás karjaiból, egy palackra lettünk figyelmesek. A hullámok vetették partra, szinte közvetlenül a lábunk előtt. Az üvegben egy megfakult levélke és némi pénz lapult.

A levelet egy bizonyos Giacomo írta abból az alkalomból, hogy Capri szigetén, (majdnem három esztendővel azelőtt) nőül vette szerelmét, Francescát. Az ifjú férj arra kérte a palack megtalálóját, hogy a mellékelt összegből küldjön nekik képeslapot egy megadott olaszországi címre, arról a helyről, ahol a palackpostára rábukkant.

Kéz a kézben, önfeledten, vidáman, szinte tánclépésben ballagtunk be Angie-vel a honolului postahivatalba, korán, hogy már nyitásra odaérjünk, és a lehető legszebb képeslapot küldhessük el jókívánságainkkal együtt a bohókás olasz párnak. A visszaúton pedig betértünk egy ékszerboltba, és én gyémántgyűrűt húztam Angie ujjára. Az sem csillogott szebben gyönyörű, makulátlan bőrén, mint az óceán vízcseppjei, de a hagyomány így kívánta meg.

Este, mielőtt a Reputance-ra visszatértünk, vásároltunk egy fekete és egy fehér luftballont. Mindegyikbe belehajtogattunk egyet-egyet a saját eljegyzési emléklapunkból, amit Giacomo levelének mintájára írtunk meg. (Pénzt nem mellékeltünk hozzá. A mi tervünk kissé más volt, és a megtaláló jóakaratára bízta a küldeményt.) Csak azután engedtük meg az árusnak, hogy héliummal feltöltse a ballonokat, amiket szorosan egymáshoz csomózva, éjjel, Honolulut már magunk mögött hagyva bocsátottunk útra. Tekintetünkkel sokáig kísértük a gömböket a holdfénytől ezüstös hawaii éjszakában. Aztán eltűntek a szemünk elől, és már csak a gondolataink szálltak velük a magasba, és még annál is magasabbra, ahol majd szétrobbannak az egyre csökkenő külső légnyomás miatt, és akkor a beléjük zárt levelek, mint tojásból kikelő fiókák, megkezdik önálló útjukat a szelek szárnyán, hogy célba érjenek valahol, vízen vagy szárazon, saját sorsuk és végzetük szerint.

Angie-vel mindent kipróbáltunk. Tengeralattjáróval merültünk a mélybe karibi vizeken, delfinekkel úsztunk a Szent Lukács fok közelében, túráztunk esőerdőben, banán- és kakaóültetvényeken, dzsungelek égbe nyúló faóriásai alatt. Gleccserekre, komor szirtekre hágtunk, bálnákra, medvékre, jávorokra lestünk. Búvárkodtunk, utaztunk kalózhajón, repültünk helikopterrel, kisgépekkel, és sebes járású motorcsónakok nyomán emelkedtünk paplanernyőkkel a kéklő öblök fölé. Elámultunk a lazacok ívásán, megjártuk az aranyásók ösvényeit, kialudt vulkánok kráterében éjszakáztunk, eveztünk vadabbnál vadabb vizeken, függőágyakban szürcsölgettünk színes koktélokat a világ legszebb strandjain. Szivacsként ittuk magunkba a bolygó mosolyát, a létezés örömét, és képtelenek voltunk betelni vele. Az utazás és a szerelem kettős lángjában égtünk csillapíthatatlanul.

Eszelős, révült kalandozásunkhoz a természet csodái mellett a kultúrtörténet remekművei nyújtottak díszletet. Templomok, kegyhelyek, piramisok, paloták, kastélyok, szobrok, festmények és múzeumok. Itália kimeríthetetlen kincsestára, a francia föld műremekei, görög klasszikus alkotások garmadája. Mi pedig mindent látni akartunk. Megélni, menni, tapasztalni. Megtapogatni, belelátni, átlényegülni, alá kukkantani, fölébe emelkedni. Így kerültünk a pányvaballonra Puerto Vallartában. A Banderas-öblöt szerettük volna száz-százötven méteres magasságból szemügyre venni.

A pányvaballon, mint azt a neve is mutatja, egy földhöz rögzített léggömb. A felhajtóerőről – a hőlégballonokkal ellentétben – itt nem meleg levegő, hanem héliumgáz gondoskodik. A gömb alatt nem kosár, hanem úgynevezett gondola fityeg, ami azonban inkább emlékeztet egy gigantikus fánkra, mint Velence vízi járműveire. Tulajdonképpen egy keskeny körfolyosó. A közepének azért kell lyukasnak lennie, mert ott halad át az az acél köldökzsinór, ami a ballont a földhöz köti, és üzem közben a magasságát egy elektromos csörlő segítségével szabályozza. Ennek a kábelnek, csakúgy, mint magának a ballonnak, ideális esetben függőleges helyzetűnek kell lennie. Így kívánja az utasok biztonsága.

A vertikális pozíciót a hélium felhajtóereje biztosítja, illetve annak az a maradék része, amit nem semlegesít a jármű, a kötélzet és az utasok együttes tömege. Ami pedig veszélyezteti, az nem más, mint a szél. Azon a reggelen azonban, amikor a Reputance horgonyt vetett Puerto Vallartában, moccanatlan volt a levegő. Az öböl felett súlyos, fülledt párák terpeszkedtek. Lenge fuvallatot sem lehetett érezni. A hurrikánszezon két-három héttel későbbre volt hivatalos erre a partszakaszra. Ám a levegőben mégis ott settenkedett valami aggasztó, valami komor és félelmetes. A villanydrótok szinte hallhatóan duruzsoltak az oszlopok között, és a bogárhátú taxik még az errefelé szokásosnál is idegesebben cikáztak ide-oda.

A viharvadászok és a különféle időjárás-előrejelző szolgálatok semmiféle riasztást nem adtak ki, így nyugodt szívvel, derűs hangulatban indultunk Angie-vel a strand irányába, ahol a pányvaballon-bázist kiépítették. A hatalmas sombrerót viselő, harminckét foggal vigyorgó mexikói széles mozdulatokkal tessékelt be minket a gondolába, ahol már izgatottan zsivajgott egy kisebb iskolás csoport. Mivel nem kedveltük a zajt, igyekeztünk kissé távolabb kerülni tőlük, így aztán néhány japán turistát kaptunk közvetlen szomszédul, akik már akkor is élénken kattogtatták ágyúcső méretű objektívekkel szerelt fényképezőgépeiket, amikor még el sem szakadtunk a földtől.

A hatalmas csörlődob halkan felzümmögött, amint az acélkígyó elkezdett letekeredni róla, és mi lassan, békésen a magasba emelkedtünk. Ahogy a parton heverő emberek összezsugorodtak, úgy tárult fel előttünk az öböl karéja, és a belváros madártávlati panorámája. A háztetők színes, kusza összevisszaságából is jól kivehető volt a Guadalupei Szűzanya templomának tornya, melyen úgy ült a jellegzetes korona-kupola, mint valami ötvösremek. A látvány annyira lenyűgözött mindannyiunkat, hogy az első, apróbb széllökéseket szinte észre sem vettük.

Körülbelül hetven méteres magasságban jártunk, amikor a gondola ijesztő billegésbe kezdett. Száz méternél már vadul csapódtunk ide-oda. A vezérlőpanel egyik riasztója szaggatott sípolással figyelmeztetett a kialakult veszélyhelyzetre. Kattanó hangot hallottunk, és az emelkedés hirtelen abbamaradt. A mexikói, akinek kalapját mérföldekre vitte magával a szél, kapkodó mozdulatokkal matatott a műszerfalon, hogy a ballont visszajuttassa a talajra, vagy legalább egy alacsonyabb és biztonságosabb horgonypozícióba süllyessze. Úgy negyven méterre sikerült leereszkednünk, ott aztán minden további igyekezet csődöt mondott. A csörlődob konok és közönyös moccanatlanságban pihent a gépházban a földön, ahol a jelek szerint még mindig nem volt számottevő légmozgás, és mit sem törődött a feléje küldött elektromos impulzusokkal.

Fent eközben kitört a pánik. Az utasok a padlóra kuporodtak, és fejvesztve igyekeztek egymásba, illetve minden markolhatóba kapaszkodni. A japánok elhányták kameráikat, az iskolások hangosan sikoltoztak. Angie szemeiben a rettenet csillogott. A gondola kormányát vesztett hajó módjára hánykolódott jobbra-balra, közepében a démoni ostorként vagdalkozó acélkábellel. A sodrony egyre súlyosbodó csapásai alatt recsegni-ropogni kezdett a könnyített szerkezet, míg végül megadta magát és kettészakadt. Nagyjából harmada, a benne tartózkodó néhány gyerekkel és két japánnal együtt a mélybe zuhant.

Az alant összegyűlt tömeg moraját még ebben a magasságban is hallani lehetett, a csonka gondolában ragadtak hangos sikoltozásának ellenére is. Néhányan imádkozni kezdtek. Én egyik kezemmel egy oldalsó horgonykötelet, a másikkal Angie-t szorongattam. Némán, egész testében rázkódva zokogott, de Istent ez nem hatotta meg, az Úr haragja nem csillapult. Őrült harangnyelvként csapódtunk, ütődtünk hol egymásnak, hol a gyilkos csörlőkábelnek, amely fáradhatatlanul ostromolta a csapdába szorultakat, és szinte minden suhintására újabb áldozatok hulltak alá a mélybe, keresztülbucskázva a néha már vízszintesig kilendülő gondolaroncs oldalfalán. A vér kiserkent, kifutott a görcsösen kapaszkodó körmök alól, de hiába. A természet erejével és törvényeivel ember nem dacolhatott.

A horrorfilmbe illő jelenet kockáit a pánik összemosta a lenti kép látványának elemeivel, és ebben a kusza, eszeveszett összevisszaságban, a szél süvöltése és a halál kaszájának suhogása közepette hirtelen megértettem, hogy itt a vég. A gondola romjaiba már csak ketten kapaszkodtunk.

A csörlőkorbács megint lecsapott. Ellenállhatatlan erő ragadott magával. Angie keze kicsúszott az enyémből, és repülni kezdtem. Bele a mélybe, a viszonypontok nélküli bizonytalan térbe, a visszavonhatatlan megsemmisülésbe. Nem volt se fent, se lent, és tekintetem is hiába kereste Angie-t, hogy az ő képét őrizve zuhanhassak át az elmúlásba. Aztán hirtelen megéreztem valamit a tenyeremen, és a következő pillanatban állati, nagyon mélyről előrobbanó ösztönösséggel markoltam rá, mint fuldokló a felé nyújtott evezőlapátra. A gyilkos sodrony volt az, és bár megbokrosodott csődör módjára vonaglott, rángatózott, én nem voltam hajlandó többé elengedni. A halál rodeója volt ez. Félig zuhanva, félig csúszva értem földet. Az acélkábel csontig égette-sebezte a tenyereimet, és most patakzott belőlük a vér. A becsapódáskor eltörtem mindkét lábamat, a medencecsontomat, és néhány bordámat is. A fájdalomtól és a sokktól az ájulás környékezett. De nem engedhettem meg magamnak az öntudatlanság luxusát, mert Angie még ott hánykolódott ég és föld között, egyedül, magára hagyottan, ázott kismacska módjára összekuporodva, remegve várva a megváltó halált.

A mentők óvatosan hordágyra tettek, és oldalról még megpillantottam a földi személyzet tagjait, amint a bedöglött csörlőmotort igyekeztek működésre bírni. A szanaszét heverő halottak és sebesültek körül orvosok és ápolók serénykedtek, mit sem törődve az időközben hurrikánná erősödő széllel. A csörlősodrony utoljára csapott még egy hatalmasat, aztán váratlanul elszabadult. Egy tizedmásodperc erejéig úgy tűnt, hogy moccanatlanul megáll a levegőben, akár egy gigantikus kobrakígyó, akinek bűvölője elejtette a hangszerét, majd magatehetetlenül a földre hullott. A ballon hatalmas súlytól szabadult meg, és ez a váratlan többlet-felhajtóerő úgy-ahogy stabilizálta, még az apokaliptikus légköri viszonyok ellenére is. Nem volt már pányvaballon, csak egy szabad gömb, amit semmi sem köt többé a földhöz, és ami a fizika törvényeinek engedelmeskedik.

Az idő ekkor meghasadt egy pillanatra. Még a szél is lélegzetvételnyi szünetet tartott, mint akire ráparancsoltak odafentről. Az égen, a felhők között a Guadalupei Szűz arcmását véltem felismerni. A ballon pedig, fedélzetén az ébenszín bőrű Angie-vel, aki az én jegygyűrűmet viselte törékeny szépségű kezén, emelkedni kezdett. Gyorsan haladt, mégis lassan zsugorodott semmivé. Látványa végül úgy hunyt ki az öntudatommal együtt, mint ahogy az utolsó fénypont alszik el az ósdi televíziók katódsugárcsövén.