Csimbó


I.

Csimbót azokban az években ismertem meg, mikor a magyarországi kaszinózás történetének legnagyobb konjunktúráját élte. A rendszerváltás volt az, ami szélesre tárta hazánk kapuit Fortuna előtt. Szerencsejáték és kaszinózás természetesen az Átkosban is létezett. Rejtve ugyan, akárcsak a prostitúció. Ezeket a tevékenységeket a pénz és a kaland szaga lengi körül, amióta világ a világ, és így vagy úgy, de túlélnek mindenféle diktatúrát, politikai berendezkedést, függetlenül attól, hogy az éppen üldözi vagy feji őket.


A rendszerváltás előtti kaszinózás olyannyira a háttérben zajlott, hogy honfitársaink döntő többsége mit sem sejtett a létezéséről. Hiába is sejtett volna. Ezek a minden luxussal ellátott világszínvonalú házak nem a magyarok igényeit voltak hivatva kielégíteni. Vendégkörüket a nyugati országokból idelátogató turisták alkották. Akkoriban hazánk fiainak még esélye sem lehetett arra, hogy a szerencse istenasszonyának (akit sokak szerint rossz lotyónak kellene inkább neveznem) templomaiba betegye a lábát, hacsak nem rendelkezett valamely civilizáltabb ország állampolgárságával is.

Illetve léteztek kivételek: a krupiék. Ők magyarok voltak egytől-egyig. Szerencsésnek mondhatták magukat. Anyagi és erkölcsi megbecsülést egyaránt élveztek. Kevesen voltak, és meglehetősen zárt közösséget alkottak, amelybe szinte lehetetlen volt bekerülni. Mivel kizárólag külföldi vendégekkel érintkeztek, több nyelven kellett beszélniük, és még több nyelven képesnek lenniük a különféle bemondások és játékok átvételére, megértésére. A gyors és pontos fejszámolás, a fényképezőgép-szerűen használható rövidtávú memória, és az elegancia szintén alapkövetelmények voltak. A zsetonok, plakkok, kártyák és a rató kezelése komoly manuális készségeket feltételezett.

A kaszinón kívüli életüket aprólékos szabályok határozták meg. Egyes szórakozóhelyeket nem látogathattak, a vendégekkel való bármilyen házon kívüli kapcsolatot szigorúan kerülniük kellett. Munkabeosztásuk és elérhetőségük titkos volt, és úgy általában a becstelenség leghalványabb árnyéka sem vetülhetett rájuk, ellenkező esetben munkájukat és egzisztenciájukat kockáztatták. Öltözködésüket, arcszőrzet- és hajviseletüket is fentről érkező irányelvek szabták meg. Akkoriban még nem létezett Szerencsejáték Felügyelet, sem Szerencsejáték Törvény, és ez a tény némileg indokolttá tette a szinte katonai fegyelmet. És ha már a katonaságnál tartunk: Nők nem lehettek krupiék egészen a kilencvenes évek elejéig, bizonyos országokban pedig máig sem.

Magasan kvalifikált munkaerőről beszélünk tehát. Egy alapképzés minimum hat hónapig tartott. A jelölteknek átlagosan 90%-a morzsolódott le. A szerencsésekre pedig, akik asztalhoz kerülhettek (hátuk mögött egy rutinos, öreg krupiéval) még több évnyi gyakorlat várt, mire elmondhatták magukról, hogy igen, képes vagyok az elvárt szinten kiszolgálni azokat a kaszinólegendákat, akiket Európa összes házában ismernek és néven szólítanak. Akik hónapokat töltenek egy-egy új szisztéma kidolgozásával, hogy aztán golyóadás után a krupié nyakába zúdítsák azt, akinek ily módon néha egy perce sem marad a játék megértésére, kiszámolására, a pénz zsetonra váltására, a visszajáró kitolására, és a zsetonok pontos felhelyezésére…  (Mindezt hajnali kettőkor, idegen nyelven.)

Igazi egyéniségek érája volt ez, az asztal mindkét oldalán. Egy olyan világ, amibe könnyű volt egy csapásra halálosan beleszeretnem, és aminek sajnos véget vetettek a változás szelei.
Ezt persze akkor még nem sejthettük. Mi azt reméltük, hogy az Ausztriában máig is élő kaszinókultúra honosodik majd meg nálunk, és rémálmunkban sem jutott volna eszünkbe, hogy pár év, és alkoholista orvosokkal, korrupt jogászokkal, tolvaj képviselőkkel, stílustalan újgazdagokkal és gengszterekkel kell majd farkasszemet néznünk, akik csikket és hamutartót vágnak az osztóhoz, az arcába köpnek és sértegetik, akik részeg mámorukban a saját piszkukban fetrengenek a bársonyszőnyegen, és akiknek az igénytelenségéhez majd lassan hozzáigénytelenedik maga a játék, és végül a személyzet is.

Soha nem hittük volna, hogy mindezt a tulajdonosi és üzemeltetői kör lehetővé teszi, mi több meg is lovagolja. Nem hittük, hogy illegális ügyletekbe leszünk kényszerítve, hogy külföldre kell majd mennünk, ha a megszokott életünket szeretnénk élni úgy, hogy ne kelljen köpnünk minden alkalommal, amikor tükörbe nézünk. Senki nem gondolta, hogy a jövő krupiéit lepkehálóval fogdossák majd össze, pár nap alatt kiképzik és pár hónap alatt kizsigerelik, szemétre dobják, hogy aztán helyükbe léphessenek az újabb naiv szerencsétlenek, akikben még a régi kép él a kaszinók világáról, és egy szakmáról, ami jobb sorsra érdemes.

Nem lehetett sejteni, hogy a hirtelen jött szabadságtól megrészegült, és a változó politikai szelektől  bizonytalan lábakon egyensúlyozó fiatal magyar állam, mely számolatlanul osztogatta a koncessziókat és zsebelte be érte a vagyonokat, majd –  és itt engedtessék meg, hogy egy korabeli rangos szaklapból idézzek – „csúnyán beleharap a kézbe, amely enni adott”.

Számunkra nevetséges, hogy ma már kaszinónak nevezhetnek minden játéktermet, és egyenesen blaszfémia, hogy ugyanezzel a névvel illethetnek bármilyen kocsmát, ahová beállítottak egy gyümölcsös automatát!

De mindez akkor még nagyon messze volt. Közel volt viszont a páratlan lehetőség! Sorra nyíltak a szebbnél szebb belvárosi házak a megyeszékhelyeken. Két év sem telt bele, és Magyarország több kaszinóval büszkélkedhetett, mint Monaco vagy Párizs. Aki értette a szakmát, gyorsan juthatott előre. (Ekkoriban még nem volt más feltétele a karriernek.) Minden újabb háznyitáshoz rutinos személyzet kellett, és mi utaztunk, mentünk mámorosan, eszetlen lendülettel tettük a dolgunkat, és hittük, hogy történelmet  írunk. Egy ilyen eufórikus házavató éjszakáján találkoztam először Csimbóval.

II.

 A megnyitó ünnepségre hivatalos volt díszvendégnek egy világhírű fotómodell, valamint a Casinos Austria egy tisztességben megőszült felsőbb vezetője, aki többek között doktori címmel is rendelkezett. Modellünk több órát késett, így lemaradt az aranygolyó elindításáról, amit mi cseppet sem bántunk. A celebek általában elbénázták. Mindegyikük sajnálta a fáradtságot (vagy azt az egy hetet az életéből), hogy megtanuljon tisztességesen golyót adni. A doktor úr viszont németes pontossággal megérkezett. Méltóságteljes sötét Mercedese leparkolt a díszkivilágításban pompázó sétálóutcán, amit csak kivételes alkalmakkor nyitottak meg kivételes járművek előtt. Vakuk villogtak, kamerák és mikrofonok lökdösték egymást. Ekkor begördült egy valamivel hosszabb, és ha lehet, még méltóságteljesebb Mercedes. Tétovázás nélkül leparkolt a doktor úr autója ELŐTT. A tömeg, aki a szépséges fotómodellre számított, tapsolni kezdett. A limuzin ajtaja felpattant, és szuszogva kikászálódott belőle egy szeplős, vörös hajú, kétszáz kilós kancigány. Ő volt Csimbó.

 Csimbót sokan kedvelték, sokan gyűlölték, és sokan féltek tőle. Hozzánk közvetlen volt, kedves, és gyakorta tett tanúbizonyságot az ő köreiben szokatlannak számító műveltségről. A város alvilági katonái kivétel nélkül tiszteletet tanúsítottak iránta, és a korszak attribútumának számító olajszőkítő maffizójelöltek, akik előszeretettel közlekedtek OIL 666 és hasonló rendszámú sötét limuzinokkal, szintén előre köszöntek neki. Csimbó soha nem tetszelgett a profi játékos szerepében, noha pár hónap alatt azzá nőtte ki magát. Eleinte csak figyelt csendben, éjszakákon és hajnalokon át, fáradhatatlanul. Számomra úgy tűnt, hogy megérzett valamit a rulett varázslatos világából, és az nyűgözi le. Mások szerint nem a játékot, hanem a játékosokat figyelte, és azon gondolkozott, hogy melyiken mennyi profitot lehetne realizálni, és vajon milyen módon.

 Egy este, közvetlenül a francia chef széke mellett horgonyzott le. Valahányszor beesett a golyó, Csimbó megjegyezte: „Pont ezt akartam tenni!” Kivártam, és a szokásosnál is jobban figyeltem az asztalt, arra számítva, hogy Csimbó puszettel vagy síbolással akar próbálkozni, és ehhez készíti elő a terepet ostoba és ismétlődő megjegyzéseivel. De nem kísérletezett semmivel, csak következetesen szajkózta, hogy „Pont ezt akartam tenni, pont ezt akartam tenni”. Nagyjából a századik alkalom után kezdtem elveszíteni a türelmemet, és Csimbó felé fordultam, hogy megkérjem, fejezze be végre! Ő észrevette, hogy mondani készülök valamit, és mielőtt szóra nyithattam volna a számat, a következőkkel egészítette ki az elhangzottakat: „És nem elég akarni: De tenni, tenni kell!”

Így, papírra vetve bizonyosan nem érezhető a helyzet komikuma, de az adott szituációban egy Csimbó-kaliberű betyár szájából elhangzó Váci Mihály idézet, amely ráadásul annyira beillett a kontextusba, mintha egy dramaturg írta volna be oda, padlóra küldte a team minden tagját. Hasunkat fogtuk a röhögéstől, és a könny is kicsordult a szemünkből. Csimbó pedig szerényen mosolygott. Értetlenségnek nyoma sem volt az arcán. Tudta ő pontosan, hogy min nevetünk. Tudta, hogy az a tény, hogy valaki a megye összes kurváját tulajdonolja, és ügyvédeket vásárol kilóra, még nem zárja ki az irodalmi műveltséget.

Ismert, hogy a „laughing at”, vagyis a valakin történő kollektív röhögés megsemmisít, a „laughing with”, azaz a valakivel történő együtt kacagás pedig felemel, és összekovácsol. Imigyen összekovácsolódva Csimbóval, beszélgetésünk közvetlenebb hangvételre váltott. Először arra keresett választ, hogy milyen nyelven hablatyolunk a golyó beesése után. Tájékoztattuk róla, hogy az anonszálás a tradíciók szerint általában két nyelven történik. Az első a játék nyelve, tehát jelen esetben a francia, a második pedig a helyi nyelv, azaz a magyar. Csimbó teátrális mozdulattal körbemutatott:
- Nízzé körű, Ecsím! Teszerinted micsoda itten a helyi nyev? Nem a cigány?
Körülnéztünk. A ház romákkal volt tele. Néhány arabot és kínait lehetett még látni, de magyart épp sehol. Kénytelenek voltunk belátni, hogy Csimbónak ebben a helyzetben igaza van.

- Aztán tuttok-e cigányú számokat mondanyi?
Megint sarokba voltunk szorítva. Az equipe négy tagja összesen tizenkét nyelven tudott számolni és bemondásokat kezelni, de a lovári nem volt köztük. Fél óra elteltével már igen…

Csimbó nem csak a számokat, de az alapvető bemondásokat és kaszinószlenget is a fejünkbe verte cigányul. Cserébe mi is kiokosítottuk néhány dologról. Pár órával később a krupiépihenőből igyekeztem felfelé a játéktérbe. A lépcsőn Csimbó gigantikus alakja fogadott, aki éppen lefelé tartott. Pufi mancsain kilószámra virított az arany, és amikor észrevette, hogy tekintetem egy pillanatra elidőzött a gyűrűin, ütni kezdte velük a lépcsőház falán a míves sárgaréz korlátot:
- Na, hallottá má illyen harangjátíkot, Ecsím? Gyertek, éviszlek benneteket reggeliznyi.

Az ajánlat természetesen elfogadhatatlan volt a kaszinó szabályai szerint. De mivel Csimbó meghívását visszautasítani nem volt éppen életbiztosítás, felkerestem az első inspektort, és jóváhagyását kértem az akcióra. Csimbóé volt a városból kivezető nagy forgalmú főutat övező paprikafüzéres-bugylibicskás bazársor, illetve a néhány, közéjük ékelődött csárda is. Utóbbiak egyikében ért a hajnal minket, ahová lágyan rugózó luxusautók vittek hangtalan suhanással, és ahol olyan jól esett a parasztos tojásrántotta, mint sehol másutt.

Csimbó alkalmanként más kollégákat is vendégül látott. Megesett, hogy az összes – a hajnali záráskor még szolgálatban lévő – krupiét hat kocsival vitette mulatni Honolulu nevű kuplerájába. De előfordult az is, hogy a személyzet nagy része a Csatkai Búcsúban találta magát reggel ötkor.

III.

Az idő múlásával Csimbó valóban rutinos játékos lett. Nagyon nagyban játszott, így nagyon nagyokat tudott veszíteni. Volt egy alkalom, amit ha felidézek, a mai napig lever a víz: Csimbó – szokásától eltérően – nem a ruletthez ült le, hanem kártyázni kezdett. Öltönyt és igényes nyakkendőt viselt, hozzá egy ordas nagy, rikítóan színes és csíkos polimittudomén-micsoda szatyrot, amit általában öreg mamókák és hajléktalanok kezében lát az ember. A szatyor kötegelt százmárkásokkal volt teli.

A ház vezetésével folytatott rövid eszmecsere után Csimbó többszörösére emeltette az asztal maximumát. (Ezzel párhuzamosan növekedett az asztalminimum is, így az átlagos kaliberű kártyások ki lettek zárva a játékból.) Csimbó rengeteget veszített. Gyakorlatilag másfél óra alatt lenullázta magát. Végig én osztottam. Bármit csináltam, bárhogyan kevertem, és bárhová tettem be a vágólapot, egyszerűen képtelen voltam bukó sorozatát megszakítani. Eleinte csak kényelmetlenül éreztem magam, majd figyelmesebben szemügyre véve alvilági barátunkat, félni kezdtem. Nem szidott és nem fenyegetett, sem szóval, sem mozdulattal vagy bármi egyéb módon. Csak egyszerűen megfagyott körülötte a levegő. És úgy is maradt.

Aznap (jobban mondva másnap délelőtt) egy percet sem aludtam. Nyuvadtan másztam ki az ágyból délben, és az előző éjszaka eseményeinek árnyéka vetült az előttem álló napra. Valami jelentéktelen dologért kellett a belvárosba mennem. Több száz méterre tőlem Csimbót pillantottam meg, akit két gorillája kísért. Felém tartottak a sétálóutcán. Megpróbáltam észrevétlenül átosonni a túloldalra, és elvegyülni a tömegben. Tervem nem sikerült. Láttam, hogy kiszúrtak, és átjöttek arra a járdára, amin egérutat próbáltam nyerni. Közben a távolság egyre csökkent köztünk.

Az nem lehet, hogy fényes nappal… - gondoltam. Ilyen csak a filmekben szokott történni, velem ez nem eshet meg! Vagy igen? Mellém értek, és Csimbó így szólt a katonáihoz:
- Randán levett tegnap! Tegyítek be a kocsiba!

Az orángutánok két oldalról belém karoltak, és csak annyit éreztem, hogy nincs már a lábam alatt talaj, van viszont a számon egy lapáttenyér, és egy hangot sem vagyok képes kiadni. Pillanatok alatt a közeli mellékutcában voltunk, ahol úgy bevágtak az autó hátsó ülésére, hogy sajgott belé minden porcikám. Csimbó hátrafordult, és szemembe vájta szúrós tekintetét. Majd malacpofájára torz vigyor ült ki, és hangosan, szívből jövően röhögni kezdett:
- Befostá mi, Ecsím? Gyere, hazaviszünk. Ne kőjön szaros gatyába mászkányod...

Csimbó mercijének más alkalommal is alkalmi vendége voltam. Történt egyszer, hogy közeli ismerősöm, aki a kertvárosban lakott, megkért pár adag kutyakaja beszerzésére. Három zsák Eukanuba alatt görnyedeztem éppen, amikor Csimbó kocsija szemből megjelent. Ő észrevett, a járókelők szórakoztatására bemutatott egy kézifékes megfordulást, és mesterien manőverezve tankhajóját, füstölgő gumikkal közvetlenül mellettem megállt. Felcsapta az ajtót, és közölte, hogy nem tudna azzal a teherrel a lelkén élni, hogy egy kedves ismerősét hagyta sérvet kapni a cipekedéstől, plusz aranyeret is, ami aztán rátekeredett a sérvére. Ilyen szíves invitálásnak természetesen képtelen voltam ellenállni, és házhoz szállítottuk a konzerveket egy olyan limuzinnal, ami többet ért, mint a cimborám zöldövezeti ingatlana.

IV.

Közeledett a karácsony. Bár pofátlanul jól kerestünk, nem volt köztünk egy sem, akinek ne jött volna kapóra némi mellékes. Mindenki új autókkal mászkált, jó nevű éttermekben étkezett, és első osztályú helyeken szórakozott. Nagyjából háromszorosa ütötte a markunkat annak, mint amit most egy budapesti kaszinóban rutinos dealerként (mert a krupiék már kihaltak) megkereshet az ember. Mindez húsz évvel ezelőtt… Ennek ellenére alig akadt köztünk olyan, akinek a hónap végén ne lettek volna anyagi nehézségei. Ekkor érkezett Csimbó ajánlata.

Dehogy akart ő zugkaszinót nyitni, és azzal az állammal konkurálni, ami gyümölcsöző tevékenysége felett annyiszor szemet hunyt. Csupán emelni szerette volna amúgy sem kisstílű születésnapi partijának fényét. Az esemény helyszíne általában Csimbó villájának futballpálya méretű télikertje volt. Kint a tájat ilyenkor már hó borította, a hőszigetelt üvegfalon belül azonban a tisztelt meghívottak pálmák, fikuszok és orchideák árnyékában fogyaszthatták el ünnepi vacsorájukat, melyet kivételes szépségű mezítelen cigányleányok szolgáltak fel, akiknek – Csimbó szavaival élve – a pinája öt fokkal melegebb, mint az átlagos fehír nőjé.

Ha valaki mégis fázott volna, az elmerülhetett a pezsgőfürdők egyikében, vagy a fűtött trópusi medencében, melyben Csimbó eredetileg delfineket és tengeri teknősöket is tartott, akik azonban csupán pár napig tűrték az édesvizet, amivel az alulképzett személyzet elárasztotta őket. Nos, ezt a földi paradicsomot szerette volna gondos gazdája még otthonosabbá tenni néhány játékasztal, és pár rutinos krupié segítségével.

Volt bőven vesztenivalónk, hiszen az illegális szerencsejáték szervezésének csupán a gyanúja is elég lett volna hozzá, hogy karrierünk derékba törjön. Csimbó viszont, aki már meghozatta külföldről az asztalokat és kellékeket, mindenképpen minket akart. És ha egyszer Csimbó akart valamit, akkor annak meg is kellett valósulnia! Megegyeztünk abban, hogy a parti során pénz nem kerülhet az asztalra. A vendégek promóciós zsetonokkal játszanak, nyereményük lehet felőlünk autó, nő, lakás, akármi, de készpénz nem. A vak is láthatja majd, hogy itt tombola zajlik, nem pedig szerencsejáték! Így történt, hogy kilencvennégy karácsonyán megkaptam életem első jelentős prémiumát.

V.

Csimbót a rákövetkező év nyarán robbantották fel a Honolulu előtt. Nem volt egyedül. Az anyósülésen ott ült a város egyik hírhedt ügyvédje, aki súlyos égési sérüléseket szenvedett. Lábairól és farpofáiról gyakorlatilag leégett a bőr, amit az orvosok később sikeresen pótoltak. A donor egy sertés volt. Egyesek esküsznek rá, hogy mindez nem véletlen. Az ügyvéd úr, aki gyakorta okádott alkoholgőzös fejjel belvárosi rezidenciájának erkélyéről az éjszakai főutcára, disznó volt eddig is. Most legalább a saját bőrét hordja.

A környező épületek üvegei kétszáz méteres körzetben kitörtek. A Honolulu szerkezete megrongálódott, homlokzati fala kidőlt. A pánikba esett félmeztelen örömlányok fel-alá rohangáltak a közeli utcákban. Többen közülük feljelentést tettek ismeretlen tettes ellen az őket ért trauma miatt. Mivel a robbanás közvetlenül zárás előtt történt, vendégek már nem voltak a nyilvánosházban. Krupiék sem.

Páncélzat ide vagy oda, Csimbót cafatokra tépte a detonáció. A töltetet a sofőrülés alá helyezték. Esélye sem volt a túlélésre. Csimbó előzőleg gyakran viccelodött azzal, hogy az övéhez hasonló limuzinok már gyárilag beépített robbanószerkezettel kerülnek forgalomba, amihez az aktiváló kódot az autó eredeti áráért lehet utólag beszerezni. A kiérkező rendőrök és mentősök egybevágó állítása szerint a helyszínt üvegcserepek, repeszek, és véráztatta százmárkások borították.