Rinaldó és a bozótmíves

 


I.   Sok évvel ezelőtt…

A lámpa tilosra váltott, a fiú fékezett. Nagyot kellett nyújtóznia, hogy lába elérje a földet. A kerékpár láthatóan nagy volt neki. Mégsem akaródzott leszállnia. Érthető, hiszen a világ legszebb biciklijén ült. A fényes piros vázon vidáman csillogott a kora tavaszi nap. A króm sárvédőkről a tükörképe nézett vissza rá. Egy csóró, rosszul öltözött, de mégis boldog kölyöké. Maga sem értette igazán hogy hogyan történhet meg mindez.


Viskójukban még a rendes étel is ritka vendégnek számított.  A hat testvér egymásról örökölte le az avítt ruhát, a lyukas cipőt. Amióta az eszét tudta, anyja sohasem dolgozott. A soron a kocsmában cserélte testét alkoholra, egy-egy tál meleg ételre, meg néhanapján valami készpénzre. Az apja eljárt. Állítólag kerékpárokkal foglalkozott. Adta-vette őket. De arra gondolni sem mert soha, hogy valaha neki is jut majd egy. Ám mégis vannak csodák, mert jött a karácsony, és megérkezett vele ez a piros szépség. Ütlegek helyett most kivételesen ajándékot kapott szüleitől. Nem is akármilyet.

Mindebben persze nem lenne semmi rendkívüli, hogy úgy volna ő is, mint a többi fiú. A fiúk, akik iskolába járnak, és finomakat esznek. Akik jó házakban élnek, ahol szeretet és béke lakik velük. Talán majd ő. Talán ha felnő, szerez elég pénzt és eljut Amerikába. Azt mondják, ott mindenki megtalálja a szerencséjét. Ott aztán olyan biciklik teremnek minden bokorban, mint ez a gyönyörűség, amin most egyensúlyoz. Vagy mégsem lesz úgy? Errefelé másképpen vannak a dolgok. Itt rendre az apák útját járják a fiúk, és semmi mást…

Rinaldó talán pont azért nem vette észre a mellé gördülő korallszínű Skodát, mert lelke messzi földön, Amerikában járt. Lehet, hogy az sem számított volna semmit, ha észreveszi. De az is megeshet, hogy a sorsa egészen más irányt vett volna.

A kocsiban hárman ültek.  Mindannyian túl fiatalok voltak ahhoz, hogy autótulajdonosok legyenek. A Skoda Rapid egyikük apjáé volt. Luxié, a sofőrülésben parádézó suhancé. Mellette Zselé foglalt helyet, a tagbaszakadt, ám felettéb jóindulatú óriás. Hátul Benyó terpeszkedett és élvezettel  ringott el a recsegő rádióból áradó rock and roll zene hullámain. Vasárnap volt, a gimi zárva. A tél már kotródni látszott, a fiúk vidám napnak néztek elébe.

Luxi kémlelte a jelzőlámpát, és úgy általában a forgalmat, meg a lányokat maga körül. Hirtelen jobbra nézett, és azt hitte, hogy sóbálvánnyá dermed.
- Basszátok meg, az ott az én biciklim a csávó alatt!
- Ne már Luxi, biztos csak egy ugyanolyan bringa.
- Ne légy hülye ember! Ebből a keróból egy darab van ebben az országban! Az apám hozta az az olaszországi kiküldetéséből! Karácsony előtt lopták el!
- Olaszország? Mi van, mégis belépett a pártba? Gondolom, mert amúgy max Moszkvába mehetett volna – jegyezte meg Benyó.
- Be seggfej! Miért, te mit csináltál volna, ha úgy imádod a szakmádat, mint az én faterom? Megmondták neki, hogy elérte mindazt, amit vöröscsillagos könyvecske nélkül elérhetett. Innen tovább csak a párttagságon át vezet út. Egy hétig nem aludt, meg rókázott. Aztán győzött benne az építészet szeretete. De nem is erről van most szó, hanem a bringámról! Ne hagyjuk már elmenni vele!
- Hát ha biztos vagy benne, hogy a tiéd, akkor adjuk meg a gyereknek, ami jár! Hallod Zselé, gyere te is!

Zselének egyáltalán nem volt kedve verekedni. Főleg nem Luxi miatt. Óvoda óta haverok voltak ugyan ők hárman, de az idő előrehaladtával egyre inkább kirajzolódott az eltérő anyagi helyzetből fakadó különbség köztük és az építész fia között. Luxi pedig különös szokásokat vett fel. Pózolt, majomkodott, önteltté vált. Zselé kezdte megérteni, hogy az élet bizony nem igazságos, és vannak, akiknek keményen meg kell küzdenie azért, ami másoknak az ölébe hullik. Abban bízott, hogy a lámpa zöldre vált, és eltűnik szeme elől a kerékpár, meg vele a probléma is, a nap pedig ugyanolyan jól folytatódhat, ahogyan elindult. Ám a lámpa konokul piroslott tovább, mint a felbőszült bikák orra előtt a posztó. Benyó felcsapta a kocsi ajtaját.
- Akkor Zselé, haver vagy, vagy nem vagy haver?
- Haver vagyok.

Az első ütés félig hátulról érte Rinaldó állkapcsát, amely azonnal eltörött. Amit érzett, nem is fájdalom volt. Inkább valamiféle villanás, ahogy a katódsugárcsőben az utolsó elektron rácsapódik az ernyőre. Azután mindennek vége lett. Nem emlékezett sem a rúgásokra, sem a szirénázva érkező rendőrökre és mentőkre. Az utolsó kép, amit elméje megőrzött, a földre csapódó piros kerékpár látványa volt. Mint mikor a sorompó rúdja elszabadul, és hirtelen visszatér vízszintes helyzetébe.

 

II.   Rinaldó

Rinaldó felgyógyult. Mi több, fel is cseperedett valahogy. Az évek közben elrepültek, és velük az álmok is. Az amerikai ábrándnak csak az emléke maradt, méghozzá egy tetoválás képében Rinaldó karján: USA.

A sor törvényei szerint a fiú az apa nyomdokaiba lépett. Sőt, túl is szárnyalta őt. Ha lett volna az egyetemen kerékpártolvajlás tanszék, ott Rinaldó bizonyosan katedrát és doktorkalapot kapott volna. De nem volt. Így nem maradt más, mint a kétes dicsőség, ami a város, de talán az egész ország legügyesebb, leggátlástalanabb és legrafináltabb biciklitolvajának kijárt. Otthonosan mozgott a rejtekutak világában. Nála jobban még a kereskedők sem ismerték az alkatrészárakat. Tudta, hogy kinek mit lehet eladni, mire van szükség a piacon. Fogókból és erővágókból egész arzenállal rendelkezett. A különböző lakatokhoz félelmetes ösztönnel és egyre növekvő rutinnal választotta ki a megfelelő szerszámot. Ajtót feszített, zárat tört, kutyát mérgezett, ha kellett. De az is megesett, hogy egy vízparti nyaralóból az épp alacsony állású folyón keresztül lovasított meg egy nagy értékű kerékpárt.

Rinaldót mindenki ismerte. Körmönfont zsivány volt, a vijjogó rendőrladával érkező tányérsapkás kopók csak bottal üthették a nyomát. Valahogy mindig egy lépéssel előttük járt. Egyetlen alkalommal kapták el csupán. Még a korai években történt. Akkoriban, amikor a városi kerékpárklub vérdíjat tűzött ki a fejére. Tapasztalatlan volt, és csapdába szaladt. Örökre megtanulta a leckét. A börtönbe még USA tetoválással vitték be, de mikor kiengedték, karján már az ÖTTUSA felirat virított… Ilyenek voltak azok az idők. A smasszerek nem szerették az amerikázást. Rinaldó amúgy is régóta a begyükben volt, így hát alaposan megleckéztették.

- Tudod-e te purgyé, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nem nézi jó szemmel az USA feliratokat! Nekünk kötelességünk a kommunista érdekeket szem előtt tartani, ezért úgy döntöttünk, hogy minden nap eltángálunk a gumibottal egészen addig, amíg el nem tünteted magadról azt a szart! Égesd le, vagy tegyél rá hipót ultra porral és vasreszelékkel, az is megteszi a hatását, ha dunsztkötést kötsz köré. Ha van egy csepp eszed, megfogadod a tanácsunkat, mert mi a javadat akarjuk. Vagy inkább tudod mit? Alakíttasd át öttusává! Az egy szép sport, senkinek sincs ellene kifogása.

Az őrök összeröhögtek saját tréfájukon. Rinaldónak még hosszú ideje volt hátra, hogy újra szabad levegőt szagolhasson. Bőrét mindenütt véraláfutások tarkították, csontjai a gumibottól sajogtak nap nap után. Röviden számot vetett a lehetőségeivel, majd úgy döntött, nem kívánja teljesen összetöretni magát. Másnap megkereste a börtön tetoválómesterét, és pár pakli cigarettában megalkudtak. Egymáshoz kötöttek három varrótűt oly módon, hogy hegyük az orgonasípokhoz hasonlóan el volt csúsztatva egymáson. A cérnaköteg kellő mennyiségű tintát szívott magába. A korrekciós beavatkozás percek alatt lezajlott. A verések abbamaradtak, a smasszerek hónapokig mesélték a sztorit, Rinaldó pedig egy életre a gúny céltáblája lett. Azóta soha nem kapták el.

 

III.   A bozótmíves

Azon a régi délelőttön, amikor csont reccsenése felelt a jampizene ütemére, nem csak Rinaldó állkapcsa törött el. Összetört valami Zselében is. Ha érdekel valakit, elmondhatom: A szóban forgó sérülést nem Zselé okozta. Az egy sárgaréz boxertől származott. Míves darab volt, ismeretlen művész mestermunkája. A jegyzőkönyv szerint a kiérkező rendőrök húzták le Benyó kezéről, és rögvest le is foglalták, mint bűnjelet. Zselé az eset után sokáig morfondírozott kerékpárokon, fémeken, erőszakon és jogon. És még sok minden effélén. De képtelen volt rájönni, hogy ki hibázott, vagy hogy kinek az oldalán áll az igazság, ha létezik ilyesmi egyáltalán. Csak annyit látott tisztán, hogy ebben a történetben valami nagyon, de nagyon nem kerek.

A  következményekről, melyek az eset többi résztvevőjét érintették, nem szeretnék túl sok szót ejteni. Legyen elég annyi, hogy azok Luxira nézve voltak a legkevésbé súlyosak. Nos igen, Luxi nyertes volt abban az érában, és nyertese lett a rendszerváltás utáni időknek is. Mire a változások szele elért hozzánk, az apja már kellő kapcsolati és anyagi tőkével rendelkezett ahhoz, hogy rövidesen magának mondhassa a megye építőiparának jelentős részét, beleértve a város számos nagy értékű ingatlantának tulajdonjogát is.

A három cimbora rég nem tartotta egymással a kapcsolatot. Hogy hol ért véget a barátság, ami az óvodában kezdődött el? Nehéz lenne pontosan megmondani. Nem voltak veszekedések, nem esett még csak hangos szóváltás sem. Egyszerűen elkezdték érezni, hogy már nem illenek össze, és nem is keresték többé egymás társaságát. Luxi bársonyszékben ült egy folyópartra néző, légkondicionált irodában. Benyóból katonatiszt lett. És Zselé? Zseléről úgy tartották, elvadult.

Valójában csak annyi történt vele, hogy bozótmívessé lett. Megtalált valamit az erdőben, amit a városban hiába keresett. Ez persze nem azt jelenti, hogy Zselé elvonult volna a társadalomtól, hogy remeteéletet kezdjen. Mindössze arról van szó, hogy szabadidejében egyre többet látogatta a közeli erdőket. Később aztán távolabbra merészkedett, a szó mindkét értelmében. Ekkor már nem csak a nyugalom és a friss levegő vonzotta. Nem csupán olyasmik, amiért általában a hétvégi turisták bakancsot húznak és sétabotot ragadnak. Rájött, hogy az erdő, az élet bölcsője megtanít és megmagyaráz neki bizonyos dolgokat. Olyan kérdésekre ad választ, melyek talán még meg sem fogalmazódtak benne, bár az agya egy távoli zugában már gondolatfoszlányokként lesben álltak valahol. Minden létezésnek értelme lett. Az egylényegűségből a pillanatnyi élet idejére kivált lények, kicsik és nagyok egyaránt, tették a maguk dolgát. A magukét, és senki másét. Ebben a rendszerben meghatározott szerepe és célja volt mindennek. Az agressziónak is.

A bozótmívesség nem más, mint a vadonban való életben maradás művészete. Azon ősi ismeretek felélesztése és megélése, melyekre a feledés fátyolát huzigálja minduntalan a civilizáció. A kovával és taplóval való tűzgyújtás, nyílhegy pattintása, íj készítése, a gyantát adó fák ismerete, a vackolás élménye, az élet és a természet mélységes tisztelete. Mindez csak rövid ízelítő mindabból, ami a bushcraft szerelmeseit rabul ejti. És ott van még a szabadság illata, az erdő igazsága, a fogak és karmok törvénye, és a penge törvénye.

Az erdő igazságával szemben állt a város igazságtalansága. Az előbbi békét, az utóbbi szenvedést hozott. Zselé számára a civilizáció igazságát kizárólag a fémek jelentették. A rideg, hideg, de tiszta és egyértelmű fémek. Ahogy Rinaldó a kerékpárzárak boszorkánymesterévé fejlesztette magát, akképp vált Zselé a fémek nagy varázslójává. Kenyerét az acél megmunkálásával kereste ugyan, de ha alkalma adódott rá, szívesen mélyedt el a rezek világában, vagy az alumínium hőkezelési eljárásainak rejtelmeiben is. Hegesztés, forrasztás vagy kovácsolás? Jöhetett bármi, ami a fémekkel volt kapcsolatos. Már-már beteges szenvedélye eleinte csupán a szúró- és vágófegyverek iránti imádatában csúcsosodott ki. Aztán a Teremtő megkeverte a kártyacsomagot, melynek két fontos figurája - Rinaldó és Zselé - ekképpen másodjára is egymás tragikus közelségébe kerülhetett. Nem történt semmi más, csak annyi, hogy egy verőfényes tavaszi napon Zselének a kollégája kölcsönadott egy hegyikerékpárt.

 

IV.   A piros Cannondale

Így visszatekintve az időben azt mondom, jobb lett volna, ha Zselé alá egy olcsó nyeklő-csukló hipermarketbringa kerül, ami kőnehéz, működése kiszámíthatatlan, és inkább szenvedést, mint élvezetet okoz a használójának. Ám a Cannondale esetében erről szó sem volt. Zselé a modern ipar műremekére pattanhatott fel. A funkcionalitás és esztétikum tökéletes harmóniájában testet öltő fémparipára. Hidegen kovácsolt hajtókarok, változó belső átmérőjű alumínium csövek olyan tökéletes varratokkal, amit hegesztőrobot soha nem készíthet el, mert ez kizárólag az anyagot rajongásig szerető mester két kezének privilégiuma. Ipari csapágyazás, falevelet is kisimító rugózás, szemet gyönyörködtető fényezés. A gumik duruzsolása az ösvényen, a küllősuhogás, a magnézium szárak ritmikus fel-le mozgása, az avar és a fenyők mámorító illata, és körülöttük az erdő!

Zselé azonnal megérezte, hogy a hegyikerékpározásban élete két nagy szenvedélye vált eggyé: a fémek és a vadon. A piros Cannondale másnap gazdát cserélt. Valamivel magasabb áron a reális értékénél, de a bozótmíves nem akart semmilyen más kerékpárt, csakis azt, amivel szerelembe esett. És attól a naptól fogva aligha jöhetett úgy el az este, hogy Zselé ne tekert volna egy jólesőt az erdőben. Legjobban a hosszú, rendkívül kimerítő kalandozásokat szerette. Ilyenkor meg lehetett halni, vagy legalábbis majdnem. Olyan állapotba kerülni, amikor már nincs külvilág, nincsenek reflexek, és szinte megszűnik az érzékelés. Az izomrostok izzó acélhuzalok, a szív a dobhártyában zakatolja eszement ritmusát. A fák sziluettjei elmosódnak, a szemet és az arcot marja az izzadtságból visszamaradott, bőrre száradó só. Itt már nem a tudat irányít, és nem az erő hajt előre, hanem valami más. És innét lehet csak igazán újjászületni! Az újjászületés, a megújulás érzése volt az, amit Zselé keresett. És egyáltalán nem bánta, hogy ehhez néha kicsit meg kellett halnia.

 

V.   Az acélfullánk

Hogy a piros Cannondale-t Zselé udvarából Rinaldó lopta el, az teljesen nyilvánvaló volt mindenki számára. A kertkapu hengerzára el volt törve. A kuvaszok hidegre hűlve feküdtek az udvaron habos hányadékukban. A bozótmíves megrándult, mint akin elektromos áram fut át, ahogy felfogta az eléje táruló látványt. Majd lassan, hogy alaposan elméjébe véshessen minden részletet, még egyszer körbejártatta tekintetét. Végül hideg, tiszta hangon szólalt meg:
- Rinaldó, a kurva anyádat! Azt a jó büdös cigány kurva anyádat! Megfizetsz te még ezért...

A munkálatok idejére a műhelyébe költözködött be. Hogy ördögi tervét megvalósítsa, szert kellett tennie jó pár dologra. A beszerzendő kerékpárral szemben speciális elvárásai voltak. A szerencse ezúttal mellé állt, és rövid időn belül sikerült megfelelő darabra akadnia, amit alkudozás nélkül, azonnal meg is vásárolt. A tervek ekkorra már készen álltak, így a kivitelezés késedelem nélkül elkezdődhetett.

Az ülésen nem kellett sokat alakítani. Kiszemeltje egy úgynevezett prosztatakímélő nyereg volt, közepén ovális nyílással, mely a kerékpározásban és urológiában egyaránt járatos fejlesztői szerint a sportolók nemesebb lágyrészeit volt hivatva megkímélni a nyomástól és zsibbadástól. A terhelést az ülőgumók viselték, a vér szabadon áramolhatott ott, ahol kellett.

A hajtóműház preparálása már komolyabb kihívást jelentett. A kioldószerkezet mechanikájának viszonylag kis helyen kellett elférnie. Működésbe csakis akkor léphetett, ha a hajtókaron keresztül kellő erőhatás érte. De érzéketlennek kellett maradnia például könnyed pedálozás közben, vagy a kerékpár tolása esetén. A feladat megoldásához bizony kapóra jött a fémiparban töltött hosszú évek tapasztalata éppúgy, mint a bozótmíves kreativitása, és mérhetetlen eltökéltsége.

Utoljára a nyeregvázcső került terítékre. Úgy feküdt a makulátlan munkapadon, mint előkészített beteg a műtőasztalon az árnyékmentes lámpák fényözönében, feltárva, várva a beültetendő szervet. Nem kellett sokáig várnia. A szigonypuska hamarosan megérkezett. Ha vetünk egy tüzetesebb pillantást a középkori karóba húzásokra, be kell látnunk, hogy a bozótmíves nem vádolható kegyetlenséggel vagy brutalitással. Mert ugyan mi egy villámcsapásszerűen az altestbe hatoló szigony a fémsapkával borított karóhoz képest, amit eleink bunkóval vertek végig az ember gerince mentén, ügyelve arra, hogy a nemesebb szervek ne sérüljenek (mert így az áldozat akár egy hétig is szenvedhette a poklok kínjait), míg végül ki nem bukkan a nyak és a lapocka között? Semmiség!

A szigonyt ugyebár halak elejtésére tervezték, és arra, hogy az eltalált vízi zsákmány le ne csúszhasson róla. A bozótmíves azonban nagyvadra ment. Ezért az acélfullánk végét át kellett alakítania. Az ő céljaira nem akadhatott volna alkalmasabb eszköz, mint a vadászíjászok által előszeretettel használt hárompengés hegy. Ez a szerkezet a szöveteket - ahogyan azt nevéből is sejteni lehet - három irányban nyitja meg. Így a sebszélek kevésbé hajlamosak összezáródni, és a vérzés intenzitása nagyban megnövekszik. A dárdaszerű, valamivel súlyosabb csúcs elintézi a csontokat, az alóla kirobbanó borotvaéles pengék pedig a többit. Mindez első olvasatra kíméletlennek tűnhet, ám néhány rutinos vadász, aki tapasztalattal bír az íj és a puska használatában egyaránt, határozottan állítja, hogy a pengés hegy humánusabb (és nem mellékesen férfiasabb) a golyónál. Ha megfelelő zónába talál, szinte azonnali halált okoz a csillapíthatatlan, kifelé és befelé egyaránt irányuló vérzés miatt. Ha célt téveszt, és nem ér létfontosságú szervet, akkor az általa okozott sérülés gyorsabban és könnyebben gyógyul, mint a golyó vagy sörét ütötte sebek. Egyrészt jó eséllyel áthatol az állaton ahelyett, hogy a testben maradva hosszan tartó szenvedést okozna neki, másrészt nem roncsolja, hanem – szinte sebészkés módjára – vágja a szöveteket. Mindezek mellett a hárompengés vadászhegy kellően kicsi ahhoz, hogy átférjen egy prosztatakímélő kerékpárnyereg nyílásán...

Alkonyodott már, mire a bozótmíves befejezte művét. Megszáradt a fényezés, meg a lakkozás is. A kerékpár szebb volt, mint újkorában. Úgy csillant meg a lemenő nap utolsó sugaraiban, mintha teremtőjére kacsintott volna. Az pedig a jól végzett munka örömétől megittasodva, elégedetten sóhajtott fel:
- Kívánatos vagy kis piros darazsam. Nagyon-nagyon kívánatos!

Leszállt az este, és a vadászok zsákmány után indultak. Rinaldó hatékony és eredményes csúcsragadozó volt a maga nemében, ám valaha éles ösztöneit eltompították a sorozatos sikerek. Persze az elméje valamelyik rejtett zugában ott élt még az emlék arról az egyetlen alkalomról, amikor csapdába csalták, de már nem eléggé élénken ahhoz, hogy óvatosságát felébressze.

Az utca néptelen volt. Még kutyák ugatása sem hallatszott sehonnét. A tücskök cirpeltek csupán. A számzárhoz nem kellett neki tíz másodperc sem. Az ilyeneket füllel nyitja még egy iskolás gyerek is. Egyszerűen máshogy szól abban a pozícióban, ahol nem reteszel. Néhány kattanás, és Piroska máris szabad volt. Rinaldó körbelesett. Továbbra sem moccant senki és semmi. Tett néhány macskalépést a frissen zsákmányolt biciklit maga mellett tolva, s eközben előre-hátra tekintgetett. Minden tiszta volt. Nesztelen mozdulattal kapott nyeregbe. Még nem sietett. Egyelőre csak az volt fontos, hogy zajt ne keltsen.

A kereszteződésbe érve már egészen magáénak érezte a zsákmányt. Utoljára még visszapillantott. Senki sem követte. Bekanyarodott az egyik mellékutcába, ahol már teljes biztonságban tudta magát.
- Na gyere Piroska, mutasd meg mit tudsz! – és teljes erőből a pedálba taposott.
Amit érzett, nem is fájdalom volt. Inkább valamiféle villanás, ahogy a katódsugárcsőben az utolsó elektron rácsapódik az ernyőre. Azután mindennek vége lett.