Karma - részlet a regényből

 

A Papvásár oldalában húzódó széles sóderesen csapattunk hármasban. Ez az út szinte kéri, követeli magának, hogy teljes sebességgel tekerjen rajta az ember. Kőkeményre van döngölve, és a gumik hangja, illetve a két oldalt elsuhanó táj látványa azt az érzetet kelti a kerékpárosban, hogy kétszer olyan gyorsan halad, mint amennyit az órája mutat. A papvásári sóderest balról lombhullató erdő, jobbról pedig pincesor szegélyezi. A pincék nem közvetlenül az útra nyílnak, hanem kicsivel odébb kezdődnek, beljebb a telkek területén, melyeken kialakították őket. Ezeket a hétvégi hobbiszőlőket többé-kevésbé hasonló stílusú kerítés határolja, és mivel a pinceépületek is egy kaptafára készültek, a környék egységes, esztétikus képet mutat. Szerettünk arra tekerni, különösen hétköznapokon, mert olyankor nem volt szinte semmi mozgás, és zavartalanul élvezhettük a táj fenséges magányát, valamint egymás társaságát.

Feró és én mentünk elöl, igazi gentleman módjára kényelmes szélárnyékot biztosítva Zsiráfnak, amit ő igazi nő módjára rendre elmulasztott kihasználni, mivel egyfelől nem érzékelte, hogy hol van, másfelől meg félt túlságosan közel jönni hozzánk (a rézbükki fizikaóra óta különösen óvatos volt), és szélárnyék ide, kényelem oda, inkább húsz-huszonöt méterrel mögöttünk maradt.

A kutyák mindig a leghátsó kerékpárost támadják meg. Többségüknek nincsenek komoly szándékai, és egy-egy üvöltéssel, jól irányzott kulacsfröccsel, vagy a vázból hamarjában előkapott pumpa lendületes ütésével elriaszthatók. Szorult helyzetben segíthet a hátrafelé irányuló tolórúgás is. Néhány vérmesebb terelőebnek még ez is kevés, ők előszeretettel csimpaszkodnak bele a kerékpároscipő sarkába, ám miután utaztak néhány menetet a körbe-körbe forgó hajtómű-körhintán, általában ők is feladják.

De vannak kutyák, akik komolyan gondolják. Nekik nem a hajsza, a betolakodó elüldözése a lényeg. Ők vért akarnak. A mi két kutyánk ebbe a csoportba tartozott. Ezt Retkes Feró és én azonnal felismertük. Zsiráf valamivel később jött rá. Nem túl magas, húsz-huszonöt kilós állatok lehettek, szögletes fejjel, széles, szinte betegesen túlfejlett állkapocs-izomzattal. Egy nyitva felejtett kertkapu mögül rontottak elő, és Zsiráf után vetették magukat, aki a közeledő ebek láttán hangos káromkodásban tört ki.

Az élénk anyázás a menetszél és a sóder zaján keresztül is megütötte a fülünket. Azonnal visszafordultunk, hogy Zsiráf segítségére siessünk. Még éppen időben. A kutyák már utolérték, és vízsugárral, rúgásokkal, üvöltözéssel mit sem törődve rávetették magukat. Zsiráf az utolsó pillanatban leugrott a kerékpárjáról és azt maga és a támadói közé lendítette. (Ez a sáncolás ösztönös mozdulat volt. Zsiráf nem olvasta Az igazi férfiak túlélő kézikönyvét, ami egyébiránt ugyanezt tanácsolta volna neki.)

A hozzáértők állítják, hogy a kutyák viselkedését csak akkor irányítják falkaszabályok, ha legalább hárman vannak. Talán ez volt az oka, hogy a mi dögeink (akik ugyebár kettesben érkeztek) nem hangolták össze a támadásukat. Mindketten egy irányból, a pajzsként funkcionáló kerékpár felől igyekeztek Zsiráfhoz férkőzni, és a nagy acsarkodás és fogsor-csattogtatás közben eszükbe sem jutott, hogy ha egyikük mögéje kerülne, akkor a szerencsétlen lányt pillanatok alatt a földre ránthatná, és a történet tragikusan gyors véget érne. Akárhogy is, én ennél azért több intelligenciát feltételeztem egy alapvetően falkában vadászó fajról...

Feró egy hatalmas kerékpár-csapással tudatta a hozzá közelebb eső, zsemleszín foltos kutyával, hogy megérkezett. A ciklokrossz gép nagyot csattant az állat tomporán. Komoly kárt ugyan nem tett benne, de arra elég volt, hogy az megfeledkezzen Zsiráfról, és újdonsült támadója ellen forduljon. Ott megint csak egy biciklivel találta szembe magát (igaz ez kék volt, nem lila), és brutális állkapcsaival hamar rá is fogott az alsó vázcsövére.

„A másik emberre támadó kutyát a hátsó lábainál fogva megragadjuk, és hirtelen mozdulattal egy közeli kerítés mögé lódítjuk.” – csapódott fel váratlanul Az igazi férfiak túlélő kézikönyve valahol az agyam rejtett szegletében. „Kerítés hiányában megpróbálkozhatunk a végtagok oldalirányú kitörésével. A hátsó lábak jóval erősebbek a mellsőknél, ám az ízületek oldalra itt sem mozgathatók...” – Ez utóbbi kevésbé tűnt kivitelezhetőnek, így gyors pillantást vetve a szomszédos telek kerítésére (annak nem volt nyitva az ajtaja), nagy lendülettel marokra kaptam az állat csülkeit. Nem tudom, hogy Zsiráf vágott-e meglepettebb képet vagy ő, de a vázcsövet egy pillanatra elengedte, és mire feleszmélhetett volna, én egy kalapácsvető atlétát is megszégyenítő mozdulattal Föld körüli pályára bocsátottam. Tompa puffanással landolt az idegen udvar gyepén. Szinte azonnal fel is pattant, és a kerítés vasának vetette magát. Tehetetlen dühvel morgott, acsarkodott tovább, de mi már biztonságban voltunk tőle.

Feró eközben a kerékpáros meze hátsó zsebeiben kotorászott rugós bicskája után. Ehhez természetesen el kellett engednie a fedezékül szolgáló kerékpárt az egyik kezével, így védekező pozíciója jelentősen meggyengült. Úgy tűnt, hogy a foltos bestia megérezte ezt az elbizonytalanodást, és vérszemet kapott. Még mielőtt Feró belé döfhette volna a megvillanó pengét, váratlanul elengedte a vázat, és újabb rohamra indult. A kerékpár a hirtelen megszűnő ellenállás következtében kihullott Feró kezéből, és a földre zuhant. Retkes villámgyors mozdulattal rántotta fel bal karját a levegőben úszó állat és a saját torka közé.

„Igyekezzünk bármilyen tárgyat, kabátot, botot, akármit, magunk és a támadó kutya közé helyezni. Szükség esetén kínáljuk fel neki a karunkat. Ha fegyvertelenül kell védekeznünk, valószínűleg úgysem ússzuk meg harapás nélkül. Ha a kutya ráfog a felkínált karra, ne próbáljuk a fogai közül kirángatni azt! Három végtaggal még eredményesen védekezhetünk, és ameddig a kutya a karunkkal van elfoglalva, addig nem tud a nyakunk vagy a hasunk környékét támadva súlyos, életet veszélyeztető sérüléseket okozni.”

A villogó fogsorok medvevasként csapódtak Feró mezítelen alkarjára, alul-felül keresztüldöfve a bőrt, elhatolva egészen a csontig. Vér fröccsent, kiáltás harsant, Feró arca összerándult a fájdalomtól. Alighanem ez volt az a pillanat, amikor Zsiráf számára végleg világossá vált, hogy az életünk forog veszélyben. Ekkor már nem káromkodott, hanem elnémult egy pillanatra, aztán a sokktól tehetetlenné merevedve jobb híján sikítozni kezdett. Eközben a foltos kutya még így, a levegőben lógva is pörgött, táncolt, helyezkedett. Izmos teste motollaként forgott a rabul ejtett kar körül ide-oda. Feró kése kétségbeesetten próbált utat találni a nemes szervek felé.

„Ha kés van nálunk, próbáljuk meg a kutya torkát átvágni vele. Itt nem csak a nyaki ütőereket támadhatjuk, de a légcsövet is. A légzés leállása vagy a jelentős vérveszteség egyaránt harcképtelenné teszi az állatot. Próbálkozhatunk a kutya véknyánál, a hátsó combok előtti területen is, ahol szintén fontos artériák futnak. Ha sikerült elérnünk ezt a pontot, a kést ne húzzuk ki, hanem minél intenzívebben mozgassuk, rángassuk a sebben előre-hátra, a lehető legnagyobb pusztítást okozva ezzel.”

- A véknyába Retkes!!! – ordítottam, igyekezve túlharsogni a hangzavart, amelyből itt-ott kibontakoztak a veszett morgás, az acsarkodás, a félelem és a fájdalom kiáltásainak önálló szólamai. Közben az erdő felé hátráltam, hogy a fák alatt hirtelenjében botot vagy husángot keressek. Feró kinézte magának a megfelelő pontot, és döfött. A húsába csimpaszkodó fenevad kitért, azután visszafelé rándult, és ezzel a mozdulattal kiütötte Feró jobb kezéből a kést. A bicska koppanva hullott a földre.

„Ha nem tudjuk harcképtelenné tenni az állatot, akkor mozgásképtelenné kell tennünk. Ezt a hátsó vagy a mellső láb inainak az átvágásával érhetjük el. Ha bot van nálunk, eltörhetjük a gerincet (ez nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolnánk), vagy a mellső lábat. A váll és a mancs közötti területet támadjuk. Ha a kutya már túl közel van hozzánk ahhoz, hogy a lábát kellő erővel megüthessük, akkor igyekezzünk a pofára vagy az orra csapást mérni. A fej egyéb területei inkább csak meglepetést okoznak, ám az előbbiek bármelyike elég érzékeny ahhoz, hogy az állatot pillanatnyi meghátrálásra késztesse, és ezáltal kellő távolságot nyerjünk egy erős ütéshez. Vigyázzunk, mert a mozgásképtelenné tett kutya továbbra is harapni próbál majd! Ne menjünk a közelébe!”

A husáng ott hevert a lábam előtt a földön, mintha csak valami titokzatos jóakaró készítette volna oda. Habozás nélkül megragadtam és a dögre rontottam vele. Első csapásom a gerincét érte. Azonnal elengedte Feró karját (a vér ekkor már lüktetve bugyborgott elő a négy seb egyikéből), és ellenem fordult. A következő ütést szemből, a bot végével mértem az orrtükörre, mintha csak dákóval küldtem volna meg egy vörös biliárdgolyót. Fájdalmasan felvakkantott és megtántorodott. A másodpercnyi szünetet kihasználva oldalra emeltem a furkót (ekkor már golfütőként funkcionált), és akkora félkörívest mértem a lábszár legvékonyabb részére, amekkora csak erőmből tellett. A csont reccsenve tört ketté, és az állat elterült a földön. Ép lábai úgy rángatóztak, mintha futna, állkapcsa közben veszettül csattogott felém. Megkerültem, és lekezeltem a gerincét is. Utána már csak az eleje rángatózott.

- Add ide, hadd üssem agyon! – kapkodott Feró fél kézzel a husáng után.
- Hagyd el, sürgősebb dolgunk is akad – csillapítottam a cimborámat, azután Zsiráf felé fordultam, aki ekkor kezdett felengedni mélyfagyasztott állapotából. – Vedd le a mezedet, el kell szorítanom valamivel Retkes karját!
Szegényem, elsőre nem értette a tréfát. Túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy ellenkezni merjen, Már húzni kezdte felfelé a halvány almazöld dresszt (Mennyire illett a vörös hajához!), hogy kibújjon belőle, amikor leesett neki a tantusz.
- Bébé bazdmeg, neked is van mezed!
- Van, van. De gondoltam, teszek egy próbát...

Nem jött be, így a saját ruhámból voltam kénytelen sebtiben szorítókötést rögtönözni Feró karjára.
- Tudsz egy kézzel bringázni? – kérdeztem. Máskor ugyanez a kérdés durva sértésnek számított volna, de az adrenalinban tocsogó körülményekre való tekintettel most belefért.
- Kéz nélkül is tudok.
- Zsiráf, te is készen állsz az indulásra?
- Persze – mondta, igazítva egy látványosat az almazöld csodákon, és nyeregbe pattant. Előtte még rúgott egy hatalmasat a porban fetrengő félkutyán, és felvette Feró földön heverő bicskáját, amiért a cimborám utólag nagyon hálás volt neki. Aztán megindultunk újfent a sebészet irányába.

Feró megúszta néhány öltéssel, egy tetanusz injekcióval és egy nem túl kellemes sebtisztítással. A karjára csinos kötést kapott, aztán távozhatott isten hírével. Zsiráf nem győzött hálálkodni. „Meghalhattam volna, meghalhattam volna!” – ismételgette, szinte már az unalomig. Tizenöt percenként elérzékenyült, és köszönete jeléül össze-vissza ölelt-csókolt minket. Ezúttal nem kérdezett rá, hogy mivel hálálhatná meg a jóságunkat, ám azon az éjszakán, a legelső éjszakán, amit a kulipintyóban töltöttünk, férfivá avatott mindkettőnket. Hárman együtt alig voltunk negyven évesek.