Halál Mexikóban

"Hogy a szeme, a füle, a lelkiismerete légy a világmindenség Teremtőjének, te mafla!"
(Kurt Vonnegut az élet értelméről)

I.
Mexikó valóságos. De álságos a világ. Benne az ember ugyanúgy. A kék ég vakságából közönyös pelikánok csapódnak a vízre, mint a világháborúk zuhanóbombázói. Eljött a dagály. Ágyam semleges homok. Héliosz megint útra kél Éósz nyomán. Lábamat hullámok nyaldossák, az öntudat tolvajként lopódzik vissza fejembe, talán hogy később ismét magamra hagyjon. Mit keresek itt? Látásom lassan kitisztul. Az elmosódó homályból kristályosodik a horizont vonala. Rajta egy hajó: a Statendam. (Sátándam,  egyesek szerint…) Akkora, mint egy gyufásdoboz. Elment az otthon, és itt maradtam én.


II.
Vérzek. Habzó friss piros patakocskák vájják medrüket az óceán felé, s forrásuk én vagyok. Követni próbálom végzetes útjukat. A vöröslő vásznon kibontakozik egy mexikói csendőr sziluettje. Én nyaki ütőerét harapom, az ő barnás ujjperceiből meg gépfegyver ravasza préseli kifelé a vért. És a hasamba nyomott hideg cső csak ugat, és utat, és ugat. Köpi az ólmot belém. Azt mondják, mindenki előtt lepereg élete filmje, amikor eljön az idő. Azt is mondják, hogy akkor az igazi, ha nem eldönthető, hogy pornót, vagy kalandfilmet forgatott-e a nagy operatőr. Legyen hát! A jegyet – annyi bizonyos –  megfizettem. Rikító sárga dzsip szeli a Sierra Madre úttalan útjait. A levegőt rovarok zsongása tölti be. Elnyomja a dohogó dízel hangjait is. Hatalmas pillangók szárnyai verődnek össze, hímporuk mámoros tömjénnel terheli a levegőt. Rozsdás lópatkó hever a homokban. Csakis nyílással felfelé! Csakis, mert különben kihullik belőle a szerencse!

III.
Fülledt karibi délután volt, amikor Bratko megérkezett. Izzadt volt, koszos és büdös. Holtfáradt a tizenvalahány órás repüléstől. Elveszett utazó az úszó luxusszállodában. Angolul alig beszélő farkaskölyök, futni és marni egyaránt kész állat. Hogy mit szerettem meg benne? Pontosan azt az őserőt, a tettei következményeit mérlegelni képtelen impulzív fenevadat, ami önmagamban oly mélyen eltemettetett. Ami mindvégig ott volt, és lapult. Ami aztán kitört, és az életemet kérte cserébe azon a mexikói délutánon. Fürödj le Bratko! Ott van a zuhany. Fürödj le, mert büdös vagy, mint a disznó!

IV.
Hogy szerettem-e Bratkót? Emberként nagyon. (Távolról mintha Bollobás tanárnő méregetne gúnyos tekintettel, miközben kérdőre von: "És férfiként nem? Ön talán homofób? Vagy látens homoszexuális? De mindenesetre hülye! És aki hülye, az az is marad." Köszönöm Tanárnő, hogy véleményét így a csoport előtt osztotta meg velem. Lehessen nekem is megtennem ugyanezt: Önnek zubbony dukálna inkább, mint katedra...) És akkor megint Bratko: Állatságom válik emberséggé benned, és a te emberséged nemesít meg engem. Fél emberek voltunk egymás nélkül, és Istenekké lettünk egymás szembe fordított tükreiben.

V.
Allison szőke volt. Hangja könnyedén töltötte be a nézőteret. Allison szép volt. Nem úgy volt szép, mint egy nő, hanem mint egy épület. Csigák és kagylók, indák és tekervények fakadtak torkából. A zene megfagyott körülötte. A Black and Blue híres táncosai törpévé zsugorodtak. Janelle ébenfa bőre megfakult, Erica modellarca elhalványodott, K.C. Gussler ragadozóteste pedig eljelentéktelenedett mellette. És Allison ezt kérte tőlünk: Gyertek játszani! Mi pedig mentünk mindannyian.

VI.
Én még sohasem pisáltam a kádba! – mondta valaki. És a körben ülők ujjai nyitva maradtak, vagy bezáródtak aszerint, hogy gazdájuk a meleg fürdővíz bágyadt ernyedtségében szabadjára engedte-e már azon izmait, melyek a hólyag tartalmának ürítéséért felelősek, avagy nem. A kegyetlen állítások pedig jöttek sorra és sorra. A sors körbe járt. Mögötte pórázon a vallomásaink. Nem volt menekvés. Az ujjak fogytak és fogytak. Akinek pedig mind elfogyott, annak gyónnia kellett…

VII.
Belépni nehéz. Kimenni nem. (Tudtuk is mi!) Bárki bármikor kimehet! Nem kell köszönni, nem kell kérdezni, és nem kell válaszokat adni! Aki kimegy, és bezárja maga mögött a kabin ajtaját, az hallgat. Egy életre! Aki marad, az megnyílik! Színt vall mindannyiunk előtt valamiről, amit a sors hoz. És amennyiben veszít, be kell vallania valamit, amire mindig is vágyott. Valamit, ami vissza-visszatér álmaiban. A többiek pedig – esküjük szerint – mindent megtesznek azért, hogy az álomból valóság legyen. Az eskü szent, az eskü összekovácsol. Aki reggelre kelve kilép a kabin ajtaján, az már nem ember, hanem testvér! Test és Vér. Szövetség tagja. Egy örökös szövetségé. A távozókat talán megvetés kíséri, és köpniük kell majd minden alkalommal, amikor tükörbe néznek.

 

VIII.
Vadak voltunk és álmodozók. Ösztönlények és Isten saját képére formált másolatai. Ártatlan gyermekek és kegyetlen gyilkosok egyben, Noé bárkájának sokféle állatai. A teremtő végtelen fantáziája, érzékszervei és lelkiismerete. Az élet nem más, mint határtalan potencialitás. Mindent, amiről csak egy röpke pillanatra is felmerül benned, hogy milyen lehet, ki kell próbálni! Nem holnap, mert az bizonytalan, hanem még ma! Most, azonnal! Ez az élet értelme, és semmi más!

 

IX.
A sárgás vizelet ködfelhőként oszlott el a fürdővízben. Nem volt egyszerű megoldani. Az óceánjárókon a hely nagy kincs. Kevés van belőle. De összehoztuk, mert a fogadalmunk úgy kívánta. A tengerszint alatti kabinokban indonéz és filippin matrózok laknak. Vizesblokk csak a folyosó végén található, s azon sok ember osztozik. Egy szinttel feljebb élnek a krupiék és a velük egy rangban lévők. Itt már zuhanyfülke dukál minden kabinhoz, de fürdőkádnak még mindig nyoma sincs. Azután jönnek a tisztek, és a nőik vagy fiúik, akiket éppen megkívánnak. Tágas lakosztály, tengerszint feletti ablak, és minden igényt kielégítő fürdőszoba. Így esett, hogy Brandon életében először sárgás opálfelleget engedhetett a langymeleg vízbe a „Még sohasem pisáltam a kádba” szövetség újdonsült tagjaként. Tettét ováció és tapsvihar követte, mint amikor egy bennszülött törzs ünnepli újabb tagjának felnőtté avatását.

 

X.
Indu Kala Tibetből érkezett. Mestere volt a keleti harcművészeteknek. Szelíd szemű nő, ugyanakkor gyors és végzetes. Pusztító, mint a nyári vihar, és termékeny, mint a búzamező. Lénye békét és nyugalmat sugárzott. Általános megdöbbenést váltott ki, amikor összeállt egy török pincérrel, akiből áradt valami gonoszság, valami aljas indulat, és akit emiatt soha nem fogadtunk magunk közé. Mindenki igyekezett távol maradni tőle. Induért viszont tűzbe tettük volna a kezünket. Induért, aki – gyónása szerint – gyakran arról álmodott éjjelente, hogy megüt egy tisztet.

 

A holland magas volt, szőke, és magabiztos. Ultramarin szeme és hófehér egyenruhájának aranypaszományos váll-lapjai szerelmet lobbantottak volna lángra minden európai lányban. Induból viszont valami mást hoztak elő. És jött az éjszaka, és jött a találkozás a személyzeti bár folyosóján. A holland tört angolsággal Indura köszönt. A tibeti lány egy szempillantás alatt vámpírrá változott. Ember nem követhette a mozdulatot, ahogy összeszorított ökle a hollandus állkapcsába csapott. Az oldalról eltalált mandibula két helyen törött el egyszerre. Vöröslő vér öntötte el a folyosó rideg fémpadlóját. Mi pedig egy emberként tanúsítottuk később, hogy a tiszt zaklatni próbálta a lányt. A hollandust a következő kikötőben partra tették.

 

XI.
És jöttek és mentek a tajtékzó vizek, a mérföldek, a nappalok és a nyomukban lihegő éjszakák. Zsúfolt nyaralóhelyek, kókuszpálmás, fehér homokú strandok, tűzhányók, mulatók, bordélyok, kaszinók maradtak el mögöttünk. A türkiz óceán kettévált a hajó nyomdokán, és magába temetett minden mocskot, mielőtt megint összezárult. Volt mit temetnie.

 

A Mexikó partjai mentén cirkáló luxushajó nappal kifogástalan modorú személyzetének néhány tagja rendre bestiává változott az éj leple alatt. Illetve eleinte csak vadóccá. Nem tudhattuk, hogy ártatlannak tűnő játékunk hová vezet majd, nem sejthettük, hogy Pandóra szelencéjét feszegetjük éppen. Titkaink bezárult ujjainkkal együtt fogytak el. Ahogy a gátlások feloldódtak a sötétségben, pőrén és mezítelenül álltunk egymás előtt. Anya a fiáról, testvér a testvérről annyit nem tudhatott, mint amennyit szövetségünk esküdött tagjai egymásról tudtak. És minden egyes lehulló lepel csak erősebbé kötötte közöttünk a köteléket.

 

A kezdetekben csupán vagányságnak, belevalóságnak tűnt mindez. Lássuk csak, ki is a fenegyerek! Ki a bevállalós? Játék, csupán csak játék! Minden játékok legizgalmasabbika. Don’t be shy, come and try! Akkoriban még csak lesütött pillákkal elrebegett kívánságokat, piruló orcával megvallott álmokat váltottunk valóra – közös ígéretünk szerint. Határokat kerestünk barátság és szerelem, öröm és fájdalom, testiség és szellemiség mezsgyéjén. Játékaink csak ritkán terjedtek túl törzsi területünkön. Aztán, ahogy egyre rutinosabb tapasztalókká váltunk, szépen, lassan, észrevétlenül nyílni kezdtek a pokol bugyrai.

 

XII.
Szakadék szélén egyensúlyoz, aki az emberi tudatba tekint. Ami feltárul, megremegteti a csontban a velőt, gyengévé teszi a lábat és a szívet. A sötét mélybe pillantva megmutatkozik énünk kettőssége. Eleddig isteni mivoltunkról lehettünk csak meggyőződve, de most, hogy kifordult sarkaiból a világ, előbukkant a homályból esendőségünk, és vele a mindannyiunkban ott rejtőzködő gátlástalan gonosz. Jobb ekkor behunyni a szemet, és hátralépni inkább. Jobb, ha bezárul a szakadék!

 

TIZENHÁROM
Mi nem léptünk hátra. Mi tapasztalni, átélni, megismerni akartunk. Bármit! Legyen az jó vagy rossz, emberi vagy állati, isteni vagy ördögi. Mi teret adtunk a fenevadnak, és az növekedni kezdett. Szolgájává tette fantáziánkat, kreativitásunkat, a koponyánkba börtönözött gondolkodógép teremtő erejét, és nem utolsó sorban a pénzünket, melynek bizony nem voltunk szűkében akkoriban.

 

XIV.
Mexikó varázslatos. Bármi történjék is itt az emberrel, soha nem tudhatja biztosan, hogy azt látta, hallotta, érintette, esetleg szagolta-e. Az érzékek közötti határok elmosódnak, az ellentétek bonthatatlan egésszé szervülnek össze. Furcsa kimondani, de itt valahogy teljes és hiánytalan a létezés, a maga nyomorúságában is. És Mexikóban szinte minden eladó, és szinte minden kapható. Annyi bizonyos, hogy Mexikónál ideálisabb helyszínt felelőtlen játékunkhoz keresve sem találhattunk volna.

 

Én még sohasem pisáltam a kádba! Én még sohasem ... ... ... Tobzódás, örömök, élvezet. Vad mulatozások, féktelen orgiák. Italok, növények, mákony. Kender, ópium, kokain. Hús, testek, testnedvek, testüregek. Az aréna palánkján keresztül a bika elé ugró homályos alak. Légylepte levágott marhafejek. A fedetlen kanálisban égnek vetett lábakkal úszó felpüffedt kutyatetem. A Zona Roja gépfegyveres rendőrei, feldühített taxisok lincselésre kész tömege, kufárok, koldusok, örömlányok, nyomoronc utcagyerekek. Ezüst és bőr. A penge nyomán megnyíló bőr. Fülledtség, pára, dzsungel, vöröslő iszappal hegyről lefelé igyekvő folyók a függőhíd alatt. Szenvedő állatok és szenvedő emberek. A csont reccsenése, a ficamló ízület kétségbeesett hangja. A tizenkét emelet magasból az óceán vizébe csapódó magatehetetlen emberi test, a mentőcsónakok, a mentőhelikopterek, a rács, a bilincs, a düh, a harag, az őrjöngés, majd a végtelen nyugalom és béke. Aszketizmus a hedonizmus után, és elölről megint és megint. A természet temploma, és az Isten ember által épített háza. És az Isten maga képére formált mása, aki mindezt megtapasztalni és érzékelni képes. Ezek voltunk.

 

De hogyan juthattunk idáig? Mikor lett gondolat az agy mélységes tekervényein szinte észlelhetetlenül átsuhanó gondolat-kezdeményből? Mi kellett, hogy a gondolat azután kiejtett, vagy papírra vetett szóvá manifesztálódjék? És mily folyamatokat indított útjára a szó, hogy tett növekedett belőle? Mi táplálta, ki gondozta, ki etette és dédelgette? Vagy nem ugyanilyen módon születtek-e meg az emberiség legnagyszerűbb találmányai, épületei és egyéb műalkotásai? (És nem voltak-e azoknak is keresztszüleik a különféle tudatmódosító szerek?) Ugyanígy, ahogy a bűn megszületik?! És hol válik bűnné a bűn? Gondolni szabad-e, amit kimondani tilos? Megtehető-e szabadon, ami szabadon kimondatott? Van válaszod? Hát vigyázz nagyon, hogy mire gondolsz, óvakodj a szófegyvertől, és Kerberoszként őrizd érzékeid kapuját!

 

TIZENÖT – AZ ÉN VALLOMÁSOM
Hajnalodott. A kabinban ezúttal csak hárman ültünk. A játékot már rég nem az élvezetért – vagy nem kizárólag az élvezetért – játszottuk. Betegek voltunk mindannyian. Nagyon-nagyon betegek. Ráadásul csapdában vergődtünk. Túlságosan is sokat tudunk egymásról. Cinkosok voltunk, és bűntársak is egyben. Ezek már nem azok az idők voltak, amikor bárki szabadon távozhatott. Ki ugyan nem mondatott, de mégis tisztában voltunk vele, hogy bármelyikünk kilépése súlyos veszélyt jelentene a többiekre nézve. És tekintettel a közelmúlt eseményeire, a következmények felől sem lehetett kétsége senkinek. Ráadásul titkaink nehezebbek voltak annál, semhogy egymagunkban elhordozhattuk volna. Maradtunk tehát amik voltunk: szövetség. A szövetség összetartó ereje pedig nem volt más, mint a játék, amely valaha életre hívta. Ezért játszottunk tehát.

 

A játék természetéből adódóan egyre ritkábban fordult elő, hogy valakinek elfogytak az ujjai. A rendszer kiegyenlítette önmagát, hiszen a legkevésbé tapasztaltnak kellett legtöbbször átesnie valamin, ami azután javította az esélyeit a következő szeánsz során. Szintén a játék természetéből fakadt, hogy az ártatlanság felől induló események csakis az extremitások irányába folyhattak. Minél kiégettebbekké váltunk, annál nehezebb volt minket sarokba szorítani. Valamiért azonban úgy hozta a sors, hogy azon a hajnalon az én ujjaim egytől-egyig bezáródtak.

 

Itt ülök hát a gyóntatószékben, és meg kell vallanom valamit Bratkónak és Allisonnak. De mit? Mi lehet még a földön, amiben nekem nem volt részem? Miféle hallucináció kellene, hogy valami titkolt, szégyenteljes vágyat ébresszen bennem? Hazudhatnék is. Csak értelme nincsen. Nem azért, mert gyorsabban kapnának rajta, minthogy elhagyja számat az igaztalan szó, hanem azért, mert akkor a lényegét veszítené el a játék. Akkor a játék egész egyszerűen meghalna.

 

Igen, meghalni! Meghalni milyen lehet? Íme valami, ami igazán érdekelt elejétől fogva! Hányan, de hányan próbálták a halált nyakon csípni, lefesteni, megkomponálni vagy szavakba önteni. És nem akárkik! Ihletettek mindannyian. De mégis, tudunk-e bármivel többet a halálról? Az irodalmi élvezet mellett gazdagodtak-e valamiféle tudással is például Poe életművének ismerői? Vagy okosabb-e nálunk a boncmester, netán a hóhér?

 

Talán a „visszatértek” beszámolóira kellene hagyatkoznunk és valami kékesfehér fényt várnunk egy alagút végén? És végtelen békét és megnyugvást? Ugyan, Barátaim! Ezek az emberek élnek! Halottból pedig nem lesz élő, csak fordítva. Miről is számolhatnak be akkor? Legfeljebb valami különös tudatállapotról, melyet a halállal azonosítani szerintem felelőtlenség.

 

Amúgy meg, hol másutt adhatna randevút a Halál, mint Mexikóban? A mexikói ember tréfál a halállal, eljövetelére nem úgy tekint, mint valami szomorú eseményre. Ellenkezőleg. Joggal örvend, hiszen valaki révbe ért. Bántódás, baj, szomorúság már nem fenyegeti. Jó helyen van, ahol egyszer majd együtt lehetünk vele mindannyian.

 

A mexikói a halottait vidám családi ünnep keretében, zeneszó mellett várja vissza, mikor eljön az idő. A távozottnak kikészítik kedvenc ételét, cigarettáját és tequiláját a halottak napi harsány oltár közelébe, melyet virág és színes cukorkoponyák ékesítenek. Mondom: Cukorkoponyák! Talán lehetetlen vállalkozás bemutatni azt a sajátságos viszonyt, ami a mexikói ember és a halál között fennáll annak, aki a saját bőrén meg nem tapasztalta. Kísérletet már többen tettek erre, közöttük Octavio Paz is: "…homályosan tudjuk, hogy élet és halál nem más mint két egymással kibékíthetetlen, ellentétes mozgás, amelyek ugyanakkor egyazon valóságnak a kiegészítő elemei."

 

- Legyen hát, Bratko! Legyen hát, Allison! Szeretném megtapasztalni a halált!

 

Kellett egy kis idő, mire átment rajtuk az ütés, hiszen érzéketlenek voltak már oly sok mindennel szemben. Egy darabig némán ültünk a kabinban. Messziről ideszűrődött a soha nem csituló hullámverés és a gépház duruzsolása. Valahogy most egy csapásra megint valóságosnak tűnt minden. Aztán Allison felállt. Nem szólt egyetlen szót sem. Úgy nézett végig rajtunk, mint aki búcsúzni készül. Hosszú-hosszú idő után újra szépnek láttam. Talán a könnyfátyol miatt, ami ült a szemén. Vagy az enyémen. És akkor Allison kiment.

 

Bratko rám nézett. Arca rezzenéstelen volt, de tekintetében ott játszott valami huncut mosoly. Valami tökösgyerek-cinkosság, valami szemtelen összekacsintás. Valami elismerésféle egy kőszívű, nagyon-nagyon megkeményedett embertől, akire számítani azért mindig lehet.
- Rendben van, Testvér!

 

TIZENHAT – HALÁL MEXIKÓBAN
A nap már hét ágra sütött, amikor felébredtünk. A fény elözönlötte Vallarta utcáit. A város boldog volt, gondtalan, felhőtlen és vidám. A forró levegőt, mely tengeri párától és egzotikus virágok illatától volt terhes, most is, mint általában, kaland szaga töltötte be. Nem messze a kikötőtől harmatos Coronita sört ittunk, majd pár utcával feljebb motorkerékpárt béreltünk. Puerto Vallarta bohókás szobrai régi ismerősként üdvözöltek, ahogy elrobogtunk mellettük. Megmártóztunk a Playa de los Muertos vizében, és eképp megtisztulva látogatást tettünk a Guadalupei Szűzanya templomában. Én Isten közelségét általában a természetben szoktam megérezni. Eddigi imáimat jobbára erdők mélyén, nagy vizeken, szunnyadó vulkánok krátereinél, a felhők fölött mondtam el. A templomokba inkább csak meditálni jártam.

 

Ez a nap azonban más volt, mint a többi. Jó nap volt, kivételesen jó nap. Végigmotoroztunk a Banderas-öböl mentén. Jobbról a tündöklő óceán a maga végtelenségével, balról a hegyek burjánzó növények köntösébe burkolózva. A gőzölgő aszfalton keresztülrohanó iguánák, szikkadt fehér falakról aláhulló buja virágözön. Haciendák, villák, emberek. Alant a strandok, a hullámverés. Kívánatos, karamellszínű nők, izmos férfiak, önfeledten zsivajgó gyermekek. A vízben csípős kis medúzák, a távolban felbukkanó kardhal. A kék égen portyázó halászmadarak. Késő délután jeges margueritát ittunk, és úsztunk még egyet a delfinekkel.

 

Nem sokkal azután, hogy visszaindultunk a Statendam felé, bekövetkezett, aminek be kellett következnie. Motorkerékpárunkat egy gépfegyveres csendőr intette le, minden különösebb ok nélkül. A levegő érezhető feszültséggel telt meg. Hármunk közül ketten nem értettük, hogy miért. A csendőr bajt szimatolt, ez lerítt róla. Úgy helyezkedett el, hogy fegyvere a keze ügyébe essék. Papírjainkat kérte. Bratko elindult a csomagtartó felé, hátát mutatva a csendőrnek, majd villámgyorsan, mindenféle érzékelhető előjel nélkül megfordult, és az egyenruhásra vetette magát.

 

A hirtelen jött – és akkor még érthetetlen – események káoszában számomra semmi nem volt világos, csak annyi, hogy segítenem kell Bratkónak, aki eszeveszetten szorította magához a csendőr felsőtestét és egyik karját. Az meg szabadulni próbált a rafinált kulcsolásból, mely egyrészt lehetetlenné tette, hogy fegyverét – melynek csöve pontosan felém irányult – támadója ellen fordítsa, másrészt megfosztotta szabadságától. A vadállat ösztönével ugrottam neki, és mélyesztettem nyakába fogaimat. A kiserkenő vér enyhén sós melege ömlött el ínyemen. Ekkor éreztem meg hasam bőrén a hideg csövet, és ütötte meg fülemet a gépkarabély ugatása.

Most hajnal van. A parton ilyenkor még senki sincs. A Playa de los Muertos homokjában fekszem, és figyelem a pirosan elpatakzó életemet. Már nem tart sokáig. Tudom, hogy egyszerre tűnik majd el a távolban semmivé váló sátáni hajó körvonalaival. A fájdalom? Éles, és ugyanakkor jelentéktelen. Távoli. Furcsán fázom, noha hideg biztosan nincsen. És nem látok semmiféle kékesfehéren fénylő alagutat. Nem látok semmit. Nem látom a hajót...