Kelly fényképe

 

„Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?”

(William Blake: A tigris – Szabó Lőrinc fordítása)

 

 

Sötétedett, mire a hatalmas óceánjáró elérte Hawaii legdélebbi pontját, és keletnek fordulhatott. Orra immár Mexikó irányába mutatott, majdnem pontosan az acapulcói öböl felé, ahová – fedélzetén mintegy kétezer vidáman vakációzó utassal – igyekezett. A gázturbinás motor mormolását szinte teljesen elnyomta az állandó hullámverés zaja. Távolból, a tizenharmadik emeleti nyitott táncparkett felől bossanova és jazz ütemei érkeztek a széllel. A hangoknak ez a különös elegye, amibe mintha a közeledő vulkánok sistergése is belevegyült volna, kellemes, megnyugtató mantraként hatott az őszülő, borostás férfire, aki a terasz korlátjára támaszkodva figyelte a mélyben háborgó vizet. A hullámokat a sötétség miatt nem lehetett kivenni, de a fehér habos tajték mégis elárulta, hogy hol van a felszín. Hány méter lehet? Tizenöt? Megvan talán húsz is. És még hatezer alatta, ha szilárd talajra vágyna az ember. Milyen mély, milyen mérhetetlen és csodálatos is a világ!

A csendes-óceáni éjszaka levegőjét egy pillanatra átjárta a láva jellegzetes szaga. Úgy látszik, megérezte az asszony is, mert halkan köhintett egyet. A férfi a hangra magához tért jóleső révedezéséből, és hirtelen sarkon fordult.
- Minden rendben, Kelly?
- Igen kedvesem. Csak azt hiszem, fázom egy kicsit. Betakarhatnál.
A férfi besietett a nappaliba. A fotocellás ajtó engedelmesen, hang nélkül nyílt meg előtte. Egy pillanattal később két könnyű, bolyhos takaróval a kezében tért vissza, és az asszony vállára és lábaira terítette őket. Gondosan eligazította a textíliát, közben gyengéden megsimította a nő fejét. Kendőt viselt most is. És persze az elmaradhatatlan napszemüveget, amely méretéből adódóan ormótlannak, valahogy képbe nem illőnek tűnt.
- Most már igazán levehetnéd Kelly. Este van, és különben is, hogy fogsz így a lávában gyönyörködni? Hamarosan odaérünk!
- Nem akarom! Nem akarom, hogy láss.
- Kelly, Kelly... Százszor megbeszéltük ezt már. De tudod mit? Legyen, ahogy szeretnéd.
Megfogta ez egyik teakfa széket, és a felesége mellé húzta. Leült, majd óvatosan átkarolta a nő vállát. Ballal, ahogyan máskor is. Kelly bal oldalon vak volt és süket, így ő mindig gondosan ügyelt rá, hogy a jobbján helyezkedjen el, ha beszélni akart hozzá.

A távolban közben feltűntek a vörösen izzó lávapatakok, a Kilauea vércsatornái. A hígfolyós bazalterek pazar mintázatot vontak a hawaii éjszaka arcára, becsíkozva, újra mintázva, átstrukturálva a horizontot, mielőtt az óceán vizébe fulladtak volna.
- Fenséges, ugye? – kérdezte a nő.
- Az. Gyönyörű látvány. Ilyennek képzelted, Kelly?
- Ilyennek.
- Akkor boldog házassági évfordulót!

 A férfi pezsgőt bontott, azután visszaült a felesége mellé. Bámulták még egy darabig az izzó, gőzölgő, sistergő csodát. A hajó lassan tovaúszott. Elmaradt mögötte a Nagy Sziget, és Kelly mögött is elmaradt az öntudat – egyenletes szuszogása jelezte, hogy álomba szenderült. A férfi betolta a kerekesszéket az alsó hálószobába. Leellenőrizte a gyógyszeres tartályt, amelyből egy elektronikus pumpa adagolt előre meghatározott időpontokban megfelelő mennyiségű fájdalomcsillapítót Kelly gerincébe egy beültetett kanülön keresztül. Zsebkendőt húzott elő, és letörölte az orrcimpán összegyűlt aprócska harmatcseppet: a szivárgó agyvizet. Legalább a füléből nem jön már egy ideje – sóhajtott fel, és óvatos mozdulatokkal az ágyra helyezte a feleségét. Megnyilallott a dereka a törékeny asszony súlya alatt, jelezve, hogy fölötte is elszálltak az évek. Meddig bírja még? Vajon meddig?

Úgy érezte, sürgősen innia kell. Nem pezsgőt és nem bort, és nem az íze, de nem is a mámor miatt. Töményet, gyorsan. Céltudatosan és kíméletlenül, hogy felejteni tudjon, és emlékezni. Kelly jelenlétében soha nem részegedett le. Ezt évtizedekkel korábban megfogadta, és következetesen állta is a szavát. De most innia kellett. A hálószoba ajtaját csendesen, szinte zajt sem keltve csukta be, azután felsietett a galérián berendezett második nappaliba. A pazarul kialakított helyiség sokadjára is lenyűgözte. A lakosztály minden szobájából, minden szegletéből áradt a luxus és a jó ízlés, ám ebben a fenti nappaliban egyszerűen megtestesült mindaz a kényeztetés és figyelem, amivel a modern kori óceánjárók magukhoz kívánták édesgetni a vendégeiket. Az enteriőrt a barna és a narancs különféle árnyalatai uralták. Előbbieket a bútorok és lépcsőfokok nemes faanyagai, gondosan válogatott textilek és bőrök képviselték, utóbbiak pedig apró kiegészítők, világítóelemek és üvegfelületek formájában öltöttek testet. A hatalmas asztal közepén kristályváza állt, benne harminc szál égőnarancsszínű tigrisliliom. Lám, még erre is gondot fordítottak! Pedig csak mintegy mellékesen említette meg a foglalás során, hogy neves évforduló alkalmából fizetnének be erre a hétköznapinak és olcsónak egyáltalán nem nevezhető hajókirándulásra, amelynek végcélja Acapulco, ahová Kelly (a férfi számára érthetetlen módon) visszakívánkozott.

Méregerős kaktuszpálinkát vett elő az ébenfa konyhabútorzatba rejtett hűtőszekrényből. A fridzsider diszkrét kijelzője egyből tájékoztatta is róla, hogy mindez egy fillérjébe sem kerül, mivel az általuk megvásárolt csomag korlátlan italfogyasztást tartalmaz. (A hűtő egyúttal üzenetet küldött a hajó élelmezési tisztjének a számítógépére is, tudatva az illetékesekkel, hogy a „starboard” oldali elnöki lakosztályban egy üveg ilyen és ilyen típusú tequilát pótolni kell.) Durva mozdulattal csavarta le a sombrero alakú kupakot, és a szertartásos formaságok mellőzésével nagyot húzott a palackból. Az ital végigégette a nyelőcsövét, és felidézte benne a Hawaii éjszakát szabdaló izzó lávafolyamok imént látott képét. Kibámult a lakosztály üvegfalán, ami az alsó szint padlózatától a galéria mennyezetéig magasodott, de a vulkánok már nem mutatták magukat. A jelenből múlttá, a tapasztalásból emlékké lettek azok is.

Kényelembe helyezte magát a kanapénak is beillő méretű, koloniális stílusban készült fotelben, keze ügyében tartva a tequilás üveget, és maga mellé készítve egyet a szemközti komódon sorakozó vaskos fényképalbumok közül. A minden porcikáját eluraló kibírhatatlan feszültséget a fotográfiák és az alkohol által meghatározott koordináta-rendszerben kívánta feloldani. Kellynek számos bogara volt (amiket ő szó nélkül elnézett neki), és ezek közül talán a fényképezés gyökerezett a legmélyebben és a legtávolabbi múltban. A régi idők papírra nemesült emlékeit (merthogy Kelly még a digitális kor beköszöntével sem volt hajlandó lemondani sem a régi tükörreflexes gépéről, sem pedig a papír alapú képekről) oly nagy becsben tartotta, hogy még az utazásaikra is magával hordta őket. Bánta is ő, hogy annyival kevesebb poggyászt vihet magával a légi járatokra! Csak a fényképei vele lehessenek...

Az album, amit a férfi a kezében tartott, a „Kelly és az állatok” címet viselte. Kelly kislányként cicával, kutyával, tengeri malaccal. Azután Kelly nagyobbacska lányként pónival és delfinnel, majd Kelly kamaszként lajhárral, papagájjal, majommal, fehér fejű rétisassal, szarvassal, farkassal, valamint Noé bárkájának szinte minden rendű és rangú állatával. Végül Kelly felnőttként különféle nagymacskákkal: hiúzzal, pumával, cirkuszi oroszlánnal és bengáli tigrissel.

Imádta az állatokat. De nem betegesen, eszement módon, az emberrel egyenrangúnak tételezve őket. Nem véresszájú, hangoskodó állatjogi aktivistaként, hanem gyermeki érdeklődéssel és rajongással, tisztelettel és egészséges mértékű alázattal, ahogyan a természetet is szereti az ember. Kelly nem volt vegetáriánus, de igyekezett kizárólag olyan állat húsát fogyasztani, amelynek méltányos, szenvedéstől és sanyargatástól mentes élet adatott, akár a vadonban, akár a gazdái által. Kelly erkölcsi érzéke így kívánta, ő így látta helyesnek.

Gerald Durrell könyvein nőtt fel, és gyerekként saját állatkertre vágyott. A biológia és a környezet iránti érdeklődése korán megmutatkozott, kicsivel később pedig már tudatosan is törekedett arra, hogy azokban a tárgyakban mélyítse el ismereteit, amelyek segítségével megnyílnak az utak távolabbi céljai felé. A végső irányt a környezetmérnöki és az etológiai tanulmányok jelentették. A szellemi táplálék mellett Kelly gyakorlati tudnivalókkal is alaposan felvértezte magát. Minderre keresve sem találhatott volna jobb helyet, mint Alaszkát, a legvégső vadont, a Föld utolsó civilizálatlan szegletét, ahol szüleivel akkoriban élt.

Az évek repültek, és Kelly a kíváncsi, szeplős kis csitriből igazi tudóssá, és nem mellesleg rendkívül csinos nővé cseperedett. Égszínkék szemei, szőke haja és halovány bőre finn felmenőiről árulkodtak, és bizony nem egyszer megvádolták halvérűséggel is azok a férfiak, akik hiába ácsingóztak utána. Kelly velük hűvös volt, kimért és magabiztos. Néha még önmaga is meglepődött azon, hogy mennyire nem érdekli a szerelem. A férfiaknál sokkal jobban izgatta az, hogy mihez kezdjen a farzsebében lapuló diplomával. Voltak pillanatok, amikor aggodalom töltötte el a párválasztással, házassággal és hasonló dolgokkal kapcsolatos érdektelensége okán, de olyankor megnyugtatta magát azzal, hogy mint mindennek a világon, a szerelemnek is megvan a rendelt ideje.

Kellyt végül a világ egy eldugott, ám lebilincselő szépségű szegletében érte utol a szerelem. Ott ahol a hósipkás hegyek az égig érnek, az öböl vizében hosszúszárnyú bálnák fújnak jéghideg permetet, és a gleccserek lakóház méretű jégtömböket borjadzanak, miközben mennydörgésszerű robajjal vágnak végig a kísérteties némaságba burkolózott tájon. Az alaszkai Gleccser-öböl megszentelt hely. Templom, imaház, ahol az élet lényege, a létezés veleje és kegyetlen csodája a maga teljességében megtapasztalható.

Kelly alig töltötte be a huszonegyedik évét, amikor felvételt nyert a gleccserpark természetvédelmi őreinek csapatába. Első hónapjait gyalogos és kajakos járőrözéssel töltötte. (Motorizált járművekkel még az alkalmazottak sem mozoghattak a területen.) Azután beköszöntött az alaszkai tavasz, és az óceánjárók megindultak észak felé. Ezek az úszó szállodamonstrumok 7-14 napos utakat kínáltak azoknak a turistáknak, akik kényelemben és luxuskörülmények között kívánták felfedezni az északi esőerdők világát, az érintetlen vadont, a csodálatos faunát, a bennszülött indián törzsek máig élő kultúráját vagy a híres-hírhedt klondike-i aranyláz helyszíneit és relikviáit. Az óceánjárók némelyike mások számára tiltott vizekre is behajózhatott, ám ehhez speciális engedéllyel kellett rendelkeznie, melynek megszerzése számos feltételhez kötődött. Ezek egyike volt, hogy legalább egy nemzeti parki alkalmazott folyamatosan a fedélzeten tartózkodjon. Így lett Kelly kihelyezett természetvédelmi őr a Reputance nevű hajón. A Reputance kéthetes utakat futott. Utasait a kanadai Vancouverben vette fel, Kelly pedig a legelső alaszkai kikötőben, Ketchikanben csatlakozott, és visszafelé ugyanott szállt le.

Ez a munkakör kissé eltért a korábbitól, mert amellett, hogy továbbra is törvényeket tartatott be, és a természet fölött őrködött, most már pedagógusként és hoszteszként is működnie kellett. A kedvesség és a szigor keskeny határmezsgyéjén volt kénytelen egyensúlyozni, úgy, hogy se a nemzeti park, se az utasok, se a hajóstársaság érdekei ne sérüljenek. Kellyt nyitott személyisége, ösztönös vidámsága és életigenlése, valamint a természet iránti elkötelezettsége és önfegyelme tökéletesen alkalmassá tette erre a feladatra. Hol itt, hol ott tűnt fel keki szín egyenruhájában és karimás kalapjában az utasok között, mindenkihez volt pár jó szava és kellő türelme. Századjára is ugyanolyan átéléssel és izgalommal tudott mesélni a lazacok ívásáról vagy a királyrákok táplálkozási szokásairól, mintha legelső alkalommal tette volna. A turisták rajongtak érte, ő pedig rajongott a munkájáért.

Kelly ezekben a hónapokban az állatok és a fényképezés bűvöletében élt. Ódivatú analóg Nikonját, amit sehogyan sem akarózott újra cserélnie, mindenhová magával vitte. Kattogott a zárszerkezet, csapódott a tükör, nyíltak-csukódtak a lamellák. A „Kelly és az állatok” album jóformán napról-napra gazdagodott: Kelly karibuval. Kelly a púposbálna közvetlen közelében. Kelly és a jávorszarvascsalád. Kelly medvebocsokat etet a gleccseren. Kelly háton úszó tengeri vidrával.

Ha valaki akkoriban megkérdezte volna Kellyt, hogy mennyi az esély arra, hogy a nagy szerelem az alaszkai vizeken úszkáló munkahelyén lép be az életébe, hát azt válaszolta volna, hogy nagyjából annyi, mint egy púpos teve felbukkanásának a Hubbard-gleccser hátán. Márpedig pontosan ez történt. A férfi pedig nem csupán belépett a lány életébe, hanem igen gyorsan főszereplőjévé is vált annak.

A Reputance éppen a Gleccser-öbölben araszolt, amikor a jégdarabokkal mintázott vízből, a hajótól nagyjából ötven méterre előbukkant egy bozontos fej. Az utasok szinte kivétel nélkül a nyitott fedélzeteken tartózkodtak, onnét gyönyörködtek a tájban.
- Jegesmedve! – kiáltott fel egyikük, és pillanatokon belül hatalmas tumultus támadt körülötte. Kelly szemügyre vette a széles tempókkal úszó állatot. Megállapította, hogy jegesmedvéről szó sincs, hanem egy grizzlyhez van szerencséjük, majd izgalmas előadást rögtönzött az egybegyűlteknek a szürke medvék életéről és szokásairól. A mackó eközben elérte a partot, és minden különösebb erőlködés nélkül felkapaszkodott a majdnem függőleges, közel hatvan méter magas sziklafalon, majd eltűnt a gerinc mögött.

Mindez ebédidőben történt, így a látványosság eltűntével a tömeg is gyorsan szertefoszlott. Egyetlen férfi maradt a fedélzeten, továbbra is a sziklafalat figyelve, a korlátnak támaszkodva. Kelly hozzá lépett és megszólította:
- Azt a medvét hiába várja vissza! Mérföldekre is járhat már innét, a grizzlyk nagyon gyorsan utaznak...
A férfi sarkon fordult, és olyan arccal bámult Kellyre, mint aki angyali látomást pillant meg váratlanul. A nő megigazította fején a kalapot, rámosolygott az enyhén borostás, bakancsos alakra, miközben meglepetten konstatálta, hogy annak vonásai furcsán kellemes érzéseket ébresztenek benne.
- Ugyan mire vár? Miért nem megy maga is ebédelni a többiekkel? Innen hallom, hogy korog a gyomra.
A férfin látszott, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak épp a szavak nem tudnak előtörni belőle. Aztán csak kinyögte.
- Azt hiszem..., azt hiszem földbe gyökerezett a lábam.

Kelly érezte, hogy mélyen belül felbugyog valami jó és meleg, azután áradni kezd az ereiben. Íme a férfi, aki sóbálvánnyá dermed egy grizzly medve látványának szépségétől, és ráadásul még jóképű is! Hiába tisztázódott pár nappal később vacsora közben, hogy a földbe gyökerezés oka nem az Ursus arctos horrribilis volt, hanem egy Kelly névre hallgató, megejtően csinos finn-amerikai lány, akkor már nem volt menekvés. Persze Kelly ezt még nem sejthette. Egyszerűen csak örült a férfinek, aki onnantól kezdve újra és újra felbukkant a közelében. Ott volt a kishajós bálnalesen, befizetett a helikopteres gleccsertúrára, ahol medvebocsokat lehetett megfigyelni; elsőként jelentkezett a motorcsónakos kirándulásra, aminek végcélja a fehér fejű rétisasok költőhelye volt, de jávorszarvasokkal is kecsegtetett; nyomában lihegett a hegyi túrák alkalmával és vele egy kupéban utazott a történelmi panorámavasúton a Bennett-tóhoz, az egykori aranyásók téli táborhelyéhez. Azután véget ért a hajóút, és a férfi, aki egyébiránt újságírói minőségében vett részt rajta (és aki mellesleg honoráriumának többszörösét költötte el különféle állatmegfigyelésekre és egyéb nemzeti parki programokra, amiket a lány vezetett) olyan hirtelen tűnt el Kelly életéből, mint ahogyan felbukkant benne.

Kelly a ketchikani mólóról még sokáig bámulta a távolodó hajót, és a borostás férfire gondolt. Leginkább arra, hogy itt bizonyára valami hiba történt, mert a dolgoknak nem így kellett volna alakulniuk. De hogy ki vétett hibát, azt nem tudta volna megmondani. Csak nézte bambán, ahogy a hatalmas óceánjáró skatulyányira zsugorodik, és végül eltűnik a szürkeségben. Akkor aztán sajogni kezdett benne a hiány. Érezte, de nem értette. Mert semmi különös nem történt köztük. Hacsak az nem, hogy ugyanakkor és ugyanott halasztották el életük nagy lehetőségét...

A Reputance – szokás szerint – négy nap elteltével érkezett vissza Ketchikanbe, fedélzetén egy újabb garnitúra látnivalókra és kalandokra éhes utassal, meg egy borostás férfivel, aki a kezében hatalmas csokor tigrisliliomot szorongatva várta Kellyt a hajóhíd előtt. Onnantól nem voltak kétségek, nem voltak talánok, sem gátlások, sem falak. Kelly úgy borult virágba, akár a cseresznyefák. Nem lépett, hanem szökellt. Nem járt, hanem repült, úszott a levegőben: Kelly a szirmok között döngicsélő méhecskékkel. Kelly az önfeledten csivitelő pacsirtákkal. Kelly a boldogság kék madarával...

Annak az útnak a végén már tudták, hogy egymás nélkül folytatni nem érdemes, és Kelly, a valaha oly racionális és tudományos beállítottságú Kelly önfeledten, pillanatnyi habozás nélkül mondott igent a férfi kérdésére. Eljegyzési ajándékul nem gyémántgyűrűt kapott, hiszen azt úgysem becsülte volna semmire. Helyette megegyeztek abban, hogy az ékszer árát elutazzák. Hajóval le délnek a nyugati part mentén, Mexikó érintésével egészen Panamáig, majd át a csatornán, keresztül-kasul a Karib-tengeren, végül megállapodva az ABC-szigetek valamelyikén, ahol aztán az esküvőt is megtarthatják. Curaçao túl zajos, de Aruba talán megfelelne. (Kelly másfél kilós szárazföldi varangyokkal.) Esetleg Bonaire, ami oly háborítatlan, érintetlen vidék, hogy maga Cousteau kapitány is forgatási helyszínül választotta. (Kelly kicsinyke tengeri halakkal, amint a kezéből süteménymorzsát eszegetnek. Kelly apró trópusi madarakkal, ahogy cukrot csipegetnek koktélos pohara széléről...) Ez volt a terv.

A „Kelly mosómedvékkel” fénykép különösen mókás történetnek bizonyult. A Stanley Parkba igyekeztek, Vancouver buján zöldellő oázisába, ahol haragoszöld fenyők és vörös törzsű cédrusok törnek az égre. A barátságos strandokkal határolt félsziget helyenként gondosan ápolt városi parkra, másutt meg magára hagyott ősvadonra emlékezteti az embert. Akad itt tengeri akvárium, tó, mocsár, tisztás és erdő is, meg persze állatok szép számmal. Főként mosómedvék. Hozzászoktak a turistákhoz az évek során. Kézhez szelídültek, mi több, egyes példányaik annyira elszemtelenedtek, hogy képesek az ember kezéből a táskát kirángatni, ha valami ínyencséget sejtenek benne. Kelly mindenképpen szeretett volna fényképeket velük. Ajándékul és csalétkül gyümölcsöt szánt nekik, néhány almát és banánt, amit a hajóról akart magával vinni. A kikötői terminálban azonban buzgó kanadai vámosokba ütköztek. (Kelly kábítószer-kereső kutyával.) A fináncok, miután papírjaikat ellenőrizték, átvizsgálták Kelly kézitáskáját, és az almákat elkobozták tőle. A banánokat nem. Ők először tréfának hitték a dolgot, ám amikor elkészült a hivatalos jegyzőkönyv is az elrekvirált gyömülcsről, akkor azért rákérdeztek, hogy mégis mi a fene folyik itt valójában. Mit vétett az alma, és miért ártatlan a banán? Az egyenruhások pedig készséggel elmagyarázták nekik, hogy az alma becsempészésével a kanadai gyümölcstermelést veszélyeztetik. Ám a banán Kanadában nem terem meg, így az korlátozás nélkül bevihető az ország területére. Órákon át kacagtak az eseten.

A mosómedvék megelégedtek a banánnal is, és hálás modelleknek bizonyultak. (Kelly az erőszakos mosómedvével. Kelly a bamba tekintetű, félénk mosómedvével. Kelly táska-kötélhúzása a mosómedvékkel.) Aztán ott voltak a sirályok. Vijjogva lopkodták a hamburgert meg a fagyit a figyelmetlenül falatozó emberek kezéből. (Kelly a magasból lecsapó sirállyal.) És persze az akvárium! Kardszárnyúak, narválok, belugák, fókák és ki tudja még mi. (Kelly mindegyikkel külön-külön.) Micsoda gyönyörűséges nap volt! Felhőtlen boldogságban eltöltött, tökéletes nap. Olyan, amilyen csak nagy ritkán adatik meg.

Azután Seattle. Eső, eső, piac, Space Needle, lazulás, hipszterek és megint az eső. Pár nap a hajón. Majd San Francisco. Fókák a ködbe burkolózó Golden Gate alatt. Fókák a harminckilences rakparton. (Kelly fókákkal.) Drótvonatozás, hullámvasút-utcák, viktoriánus időutazás. San Diego. Micsoda állatkert! Csattog a Nikon. Tengeren megint. (Kelly repülőhalakkal. Kelly a korlátnak támaszkodva, alant pörölycápák. Kelly ugrándozó palackorrú delfinekkel.) Megérkezés Mexikóba. (Inni kell!) Előbb a Szent Lukács Fok, azután Mazatlán. Kardhal a homokon. „Akarom!” De hiszen ez döglött, Kelly! „Sebaj, frissnek látszik...”A férfi rábólint. A férfi én vagyok. (Kelly kardhallal.)

Puerto Vallarta. (Innom kell még!) Öklömnyi színes pillangók. Pelikánok zuhanórepülésben a Banderas-öbölben. (Kelly egzotikus rovarokkal. Kelly rózsaszín halászmadarakkal. Kelly a lábukat sebesen kapkodó iguánákkal...) Forróság, trópusi nap, koktélok, szerelem és a baljós jövő nélküli boldog jelen...

Végül Acapulco. (Tequilát!Többet!!!) Minden kapható és minden eladó. A város még fénykorát éli. A drogbárók csak a háttérből rángatják a drótokat. A turisták által látogatott helyeken nincsenek levágott fejek vagy megcsonkított tetemek. A leszámolások nem a kirakatban történnek. Acapulco még tizenvalahány évnyire van attól, hogy a világ legveszélyesebb városai közé sorolják. De forr. Pezseg, pulzál, lüktet. (Innom kell!) Sziklaugrók a Quebradán. Színek és illatok felfoghatatlan kavalkádja. Orchideák, papagájvirág, tigrisvirág.... (Tequilát!!!) A pálmasor mellett elkerített porond. Három méter magas kerítés védi. A rácson tábla: Fotó 300 USD – csak saját felelősségre! Bent hatalmas bengáli tigris. Kifejlett, hímivarú példány. Félelmetes állat. Kelly képtelen levenni róla a tekintetét. Kelly a bengáli tigrissel – ugye szeretnéd, Kedvesem?

Kelly végigolvassa a tudnivalókat, majd aláírja a nyilatkozatot és belép az arénába. Én nem tarthatok vele. A szabályok szigorúak – ez érthető. Az öreg Nikont magával viszi, és a fotós kezébe nyomja. „Ezzel is legyen szíves!” (Plusz ötven dollár.) Kea, a tigris békésen fekszik a számára kijelölt helyen. Nyakában széles póráz, azon vastag lánc. Nem fog látszani a képen. Mint ahogy az idomár sem. A tigris mögött fából készült, nagyjából tizenöt centi magas dobogó. Az állat teste eltakarja. Kellynek arra kell guggolnia. Kea lustán ásít egyet, elővillannak rettenetes agyarai. Kelly a csíkos bundás hátra helyezi a kezét. (A tigris más testrészéhez nem érhet hozzá.) A fotós még egyszer meggyőződik róla, hogy minden rendben van-e, majd exponál. Ezzel tehát megvolnánk. Látom Kelly arcán a megkönnyebbülést, miközben alágördül egy csepp verejték a rácsnak nyomott homlokomról.

Az öreg Nikon következik. Valami szokatlan érződik a levegőben. Orromat megcsapja a fenevad penetráns bűze. Kea farka jobbra-balra söpri a homokot. Az idomár feszülten figyel. A Nikon tükre hangos csattanással csapódik fel. (Könyörgök, adjatok innom!!!) A tigris felkapja a fejét a szokatlan zajra, és egy pillanat alatt talpon terem. Kellynek is azonnal fel kell állnia, ezt alaposan a fejébe verték. Így biztonságos. Kelly felpattan, de megbotlik a dobogó szélében, és arccal a homokba zuhan. A bestia azonnal ráveti magát. Az idomár úgy repül utána a póráz végén, mint valami súlytalan hópihe. Kellyt félig hátulról, félig oldalról éri az első harapás. Az alsó szemfogak a nyaki csigolyák mellett mélyednek a húsába, a felső agyarak a hallójáratot roncsolják össze és szétszakítják az állkapocs egyik ízületét. Kelly hangosan sikoltozik, arcának letépett alsó harmada a mellkasa magasságában fityeg, ahogy fejét leszegve próbálja a nyakát védeni. Én félőrülten rángatom a duplára zárt ajtót, majd eszeveszetten mászni kezdek a rácson felfelé. Az idomár eközben Kea fejét üti egy vasrúddal. A tigris meglepődik, megtorpan egy pillanatra, és ezt kihasználva Kelly megpróbál feltápászkodni. A fotós kezében fegyver villan. Az állat ismét Kellyre ront, ezúttal a medencecsont magasságában kezdi marcangolni. Szétroppantja a csípőízületet és feltépi a hasat. Gyakorlatilag amputálja Kelly belső ivarszerveit, és nekiáll lakmározni a zsigereiből.  Én közben elérem a kerítés tetejét, és a horrortól sokkos állapotban, hisztérikus üvöltözés közepette a tigrisre vetem magam a magasból. Vér, rettenet, homok és jajgatás mindenütt.

Az események már nem folyamatként, hanem apró szilánkokra robbanva, az időtől és egymástól függetlenül érik el a tudatomat. A fülemet távoli szirénázás hangja üti meg, bokámban éles nyilallást érzek. Eltörött amikor földet értem. Felugat a fegyver. Aztán dörren megint és megint. Egy pillanatra összeakad a tekintetem Kellyével, azután hirtelen sötét lesz. Rángatózó, karmos tigrismancsok sziluettjei rajzolódnak ki a szemhéjam belső vásznán. Helikopter rotorja dübörög. Emberek rohannak körülöttem érthetetlen összevisszaságban. Kelly hordágyon. Valaki a csuklómat tapogatja. Karnyújtásnyira ott hever a földön a Nikon. Csupa mocsok, csupa vér, de egyben van. Megmarkolom a széles pántot és magamhoz húzom. Kelly gépe. Kelly képe. Kelly legutolsó fényképe: Kelly a bengáli tigrissel...