A bácsa

Somhegyi megérezte hátán a Rolls-Royce motorok ellentmondást nem tűrő tolóerejét. A Boeing ülései jelezték: hamarosan el kell szakadnia a földtől. Hogy a pillanat pontosan mikor következett be, jóformán észre sem vette. A táj egyszerre csak sűrűsödni kezdett alatta, majd az óriásgép elérte repülési magasságát, és hirtelen megállt az idő. A viszonypontok nélküli térben a mozgás nullának mutatta magát, pedig a fémmadár közel hangsebességgel haladt. A dermesztő hideg apró hegeket mart az ablak felületére. Somhegyi a három rétegű plexinek nyomta homlokát, úgy figyelte a fehér foltokkal tarkított rőtes-szürkés mandalát, amivé alant a Sziklás-hegység zsugorodott. Derült idő volt, a kilátást nem zavarta felhő. Arra gondolt, hogy tizenvalahány óra múltán talán ugyanilyen mágikus, felfoghatatlan perspektívából pillanthatja majd meg a Kárpátok jellegzetes karéjait, és az országot, amit óvón körülölelnek. Magyarországot, ahonnét ő negyedszázaddal ezelőtt egészen Amerikáig csángált.

Somhegyi lázadó volt. Nyughatatlan kamasz, megrögzött kereső, forradalmára minden újnak és kihívója minden réginek. Emellett az utazás szerelmese. Anyja annak idején csak szülőfaluját érezte szűknek, teljes életre elégtelennek, ő pedig az országot is maga mögött hagyta. Nagyapja nem nézte jó szemmel ivadékainak elvándorlását. Szerinte ugyanis Isten okkal teszi az embert oda, ahová. Idegen étel nem úgy táplálja, idegen orvosság nem gyógyítja meg a bajból.

Somhegyi világcsavargó hajlama csak évekkel később, már meglett férfi korában csillapult le annyira, hogy horgonyt vethetett. Alaszkában telepedett le. A legvégső vadonban, a civilizáció határán, ahonnét már nem volt hová menni. Ott fenn, az északi esőerdők honában agyarak, karmok és fagysebek tanítják szerénységre az embert, alaposan fejébe verve a leckét: Nem ura, csak része vagy a természetnek! Különös, hogy az öregapja is valami effélére próbálta okítani gyerekkorában...

Alaszka nem csak a vadságát őrizte meg a rárohanó modern kor őrületében, de hagyományait is. Az utak mentén, a köztereken vagy épp a házak udvarán totemoszlopok magasodnak, megelevenítve és újra színezve legendák, régi történetek és gyermekmesék mágikus szörny-alakjait. A táncokat ugyanúgy járják, a rítusokat ugyanúgy tartják ma is, mint régen, és senki sem lepődik meg azon, ha egy-egy nehéz rönkökből ácsolt épület falai mögül fejhangú kántálás hangjai szűrődnek át. Alaszka eleven tradíció, és ez a mindent átitató, vibráló ősiség Somhegyit – úgy tűnt – végleg rabul ejtette. Tán soha nem érezte volna szükségét, hogy szülőföldjére visszatérjen, ha utol nem éri az Öreg halálhíre.

„Nagyapád meghalt, és nem lehet addig sírba tenni, amíg búcsút nem vesz tőled!” – volt az üzenet. Tévedés lehet – morfondírozott Somhegyi – mert hát hogyan is vehetne búcsút bárkitől egy halott? Tán inkább nekem kell elköszönnöm őtőle! Akárhogy is, cserben nem hagyhatom...

A Boeing ugyan nem volt olyan sebes, mint a gondolat, amely már a Rábaközben járt, de az Atlanti-óceán vizeit időközben elérte. Ahogy mögöttük maradt az Újvilág, úgy kezdett éledezni, kapott erőre a régi. Somhegyit a messzi múlt ködös emlékei rohanták meg. Leginkább a gyerekkor képei, melyeknek szinte mindegyike a nagyapa körül forgott. Tagadhatatlan: élete első évtizedének a hóbortos öreg volt a központi figurája. Máig az lenne talán, ha az anyja nem kezdi tiltani tőle. „Bolond az te! Nincsen ki minden kereke. Még csak az kéne, hogy a te fejedet is telebeszélje a bogaraival! A papot már maga ellen fordította, a tanító meg még rád is orrol miatta! Meg ne lássalak vele, ha jót akarsz!”

Mi tagadás, az Öreg mást tartott a múltról, mint az egyház vagy az állam. Szerinte például a magyarok keresztelése úgy esett, hogy beterelték őket a folyóba, aztán aki nem volt hajlandó vízbe hajtani a fejét, annak egyszerűen lecsapták a nyakáról. De másképpen mesélt híres csatáinkról és nagy királyainkról is. Somhegyi pedig tanult egy történelmet az iskolában, egy másikat a templomban, és megint egy másikat az Öregtől. A vén különc egyéb tekintetben is rendre szembe ment a falu népével. Az ügyes-bajos dolgokban gyakorta olyan véleménynek adott hangot, ami az embereket megbotránkoztatta, ám mégis mindig átsütött rajta a józan ész, az egyszerű ember kérlelhetetlen logikája. Amikor a molnár leánya megesett, és magzatát elcsináltatta, ő állott egyedül melléje, mondván, hogy joga „vuót” hozzá, köze meg senki másnak nincsen, mert aszályban a venyige is elhányja a fürtöt, és nem tudhatni, hogy nem erőszaktól vagy bugristól fogant-e.

Hasonképpen, amikor a szeplős Marika pusztította el satnyán született csecsemőjét, arra is azt mondta: Jól tette! Sőt, már a bába „duóga lett vuóna”, hogy az anya lelkit ne terhelje, mert van annak elég baja úgy is. Majd hozzátette: életre nem mentünk nyomorultat, nem köll sokszorozni a szerencsétlenséget!

Különcködő volt egyebekben is. Hét évente ágon hagyta a gyümölcsöt, lábon a termést, vetetlenül némely földet. Így adta meg Istennek, ami Istené. Idegent vendégelt, képeket meg faragásokat vásárolt vándoroktól, amire semmi szüksége nem volt. Énekest, zenészt bőven jutalmazott. Gyomot és kártékony állatot csak módjával pusztított, írmagostól soha. „Azok se véletlenül lettek teremtve.” Az ünnepeket különös, ám ismerősen csengő nevekkel illette. Ispilángot ült, meg Kerecsent. Az asszonynépet nagy becsben és nagy tiszteletben tartotta. Még vén fejjel is kajtatott.

A bigott hívőket becsapottnak mondta, a hitetleneknek meg azt vágta a fejéhez, hogy azért nem lelik az Istent, mert „járva” keresik, nem pedig önmagukban, és mivel nem találják, hát azért hiszik, hogy nincs is. A kutyát szemmel meg gondolattal küldte ide-oda. Hetedhét esztendősen, azaz negyvenkilenc éves korában kijelentette, hogy ő ősi hagyományok őrizője (Somhegyi emlékei szerint Büün-nek vagy Bűnnek nevezte), tudó, táltos, bácsa, csak épp ezidáig nem szólhatott róla.

A falu egy része félte, más része ártalmatlan bolondnak tartotta. Sokan kerülték, és sokan voltak hálásak neki, mivel gyógyított is. Testi és lelki bajokat egyaránt. Olyanokat pofozott helyre, akikről a doktorok már lemondtak. Orvosolt fenét, rossebet, remegőkórt, de az asszonyok korváltós nyavalyájára meg a férfiak bögyöllőrenyheségére is tudott gyógyírt. De nem csak betegség okán keresték, hanem tanácsért is ilyen-olyan ügyekben. Egyfajta igazlátóként tekintettek reá. Ám ami legfurcsább volt benne, hogy kapcsolatot tartott a szellemvilággal, és ha úgy adódott, ki is bírt jönni a testéből. Nevették ilyenkor, mondván: csak álmodik. De ő tudta, hogy repül. Abból tudta, hogy nem előrefelé látott mint egyébként, hanem egyidejűleg a tér minden irányába.

Bámulatos képességének egy alkalommal bizonyságát is adta. (Ekkor döntött úgy Somhegyi anyja, hogy a gyermeket el kell tiltani tőle.) A falu az esetet a mai napig emlegeti, mint a visszajáró kocsmáros különös történetét. Élt a Rába mentén egy nagy darab, vörös képű ember. Italmérésből tartotta fenn magát, méghozzá elég szépen. Ám mohósága nem ismert határokat, és borát napról napra jobban vizezte. Kapzsisága lett a végzete. Egy napon betért hozzá egy pásztor, aki miután kihörpintette a poharát, rápirított, hogy ennyi erővel a Rábához is járhatna inni, mert annyi bor abban is akad, mint az italban, amit itt mérnek. A kocsmáros ráförmedt és galléron ragadta. A pásztornak sem kellett több, és egy fustéllyal úgy verte fejen a behemót embert, hogy az elterült a padlón. Rángott még egyet, kevéske vér szivárgott a füleiből, aztán nem mért többé sem bort, sem vizet senkinek.

Úgy egy hétre rá, hogy földbe tették a kocsmárost, különös dolgok kezdtek történni a faluban. A nagyivók portáján reggelente egy-egy hordó finom bor jelent meg. Azok nem győztek örvendezni a csodán, és eszükbe sem jutott az okát firtatni, ám egyikük házsártos felesége úgy gondolta, hogy ha kell, hát magával az Istennel vagy az ördöggel is hadba száll a borisszaság ellen, ami átokként ült a fejük felett, és elhatározta, hogy kilesi az éjszaka eseményeit. A függöny redőibe burkolózva figyelte az udvart, és hajnal felé olyasmit látott, hogy azóta is hányja tőle a keresztet. Nagy nyögések és szuszogások közepette a halott kocsmáros jelent meg a kukoricagóré felől, maga előtt egy újabb hordónyi nedűt gurigatva.

Az asszony már kora reggel sápítozva rohant a paphoz, aki elmondott néhány imát, de a kísértetjárás ettől nem akart abbamaradni. Az udvarokba hintett szenteltvíz sem segített. A marcona körzeti megbízott is feleslegesen állt őrt, mert ahol ő megjelent, onnét a kocsmáros bizton távol maradt. (Sőt, egy alkalommal a saját portájára is begurult egy hordó az éj leple alatt, amíg kísértetet vadászni járt.) Nem lehetett mást tenni, az asszonyok férjeik tiltakozása ellenére is úgy döntöttek, hogy az Öreghez fordulnak tanácsért.

A vén bácsa pedig megidézte az elhunyt szellemét, és előállott a diagnózissal. Ott volt a hiba, hogy a kocsmárost csak testileg halottkémlelték ki (megbizonyosodván a halál beálltáról és elkerülendő a tetszhalott állapotban történő elföldelést), ám a szellemi kémlelés elmaradt. Az elhunytnak pedig még „duóga vót” itt, mert ette a lelkiismeret a sok felvizezett bor miatt, és úgy érezte, nem tud békében nyugodni mindaddig, amíg a tartozását le nem rója. Nincs mit tenni, hagyni „köll”, hogy a nyilvántartása szerinti mennyiségű borral kártalanítson minden meglopottat, sőt, a legjobb lesz ebben segíteni neki, amit ő, a bácsa szívesen megtesz a falu érdekében.

Az öreg táltos és a halott kocsmáros egy hónapon át gurigatták a hordókat éjszakánként a falu utcáin. Azután, amikor minden tartozás le lett róva, a dolgok visszatértek a régi kerékvágásba, és a nép újra elcsendesedett. A különös éjszakai műszakozásnak a környékbeli falvakból csodájára jártak. Néhány szerencsés szemtanúja lehetett a jelenésnek, és olyan is akadt, aki megpróbálta a kísértetet megérinteni. Ám a keze úgy ment át a kocsmáros testén, mintha az csak levegő lett volna. A bácsával viszont akár parolázni is lehetett. Faggatták az Öreget sokan ezekről a hihetetlen dolgokról, de ő rendre ugyanazt felelte a kíváncsiskodóknak: Nem nincsvilág, hanem másvilág! Más világ.

Somhegyit a repülőgép döccenése térítette vissza az ábrándok közül a jelenbe. A Boeing földet ért Ferihegyen, és ő lemaradt a Kárpátok égi látványáról. Milyen kár! – gondolta magában, észre sem véve, hogy Budapest felhőkkel takarta előle az arcát, és akkor sem láthatott volna fentről semmit, ha történetesen ébren marad.

Még három órányi zakatolásba telt, hogy a vizenyős rétlápok, a zsíros földek és dús füvű legelők világa a maga jellegzetes növényzetével és épületeivel feltűnjön előtte. Jóleső izgalmat érzett amint lelépett a vasúti kocsi magas lépcsőjéről az anyaföldre. Temetni jött, de mégsem bánat vagy szomorúság, hanem valami megmagyarázhatatlan derű és békesség vett erőt rajta. Hátizsákját félvállra vetve (ez volt minden poggyásza a farzsebében lapuló útlevélen kívül), könnyű léptekkel indult neki a falunak. A templom előtti villanyoszlopon ismerős gólyafészek üdvözölte. Vajon ugyanaz-e, mint gyerekkorában? Hány évet tehet ki egy gólyaöltő?

Jártában számba vette az ismerős házakat, és elsorolta azok lakóit. Élnek-e még? Emlékeznek-e őrá? És ha igen, hogyan? Jelent-e még bármit is nekik, hagyott-e belőle hátra bármiféle hordalékot az idő folyója? Termékenyítő, dús iszap-e az, vagy csupán halott anyag?

A régi ház lassan bontakozott ki a töltés előteréből. Az utolsó porta volt, meglehetősen távol a falu központjától, a Rába közvetlen közelében, az ártér tőszomszédságában. Mintha semmit sem változott, nem is öregedett volna negyedszázad alatt. A fény ugyanúgy botladozott a vályogfal egyenetlenségein, és a kapu is ugyanazon az éles, de mégsem kellemetlen hangon csikordult meg, mint egykoron. Arra számított, hogy anyja fogadja majd a szülői házban, a tornácon azonban egy idegen öregasszony ücsörgött háromlábú széken, talpig fehérbe öltözve. Somhegyi ismerősnek vélte, de képtelen lett volna megmondani, hogy honnét.

- Isten hozta Fiatalúr! – köszönt rá.
A szaváról már megismerte. A Trézsi volt az. A Trézsi, akinek harmincvalahány éve halottnak kellett volna lennie. Akkor vert fészket benne a fene. Méghozzá úgy, hogy az orvosok kezelésre sem nagyon tartották érdemesnek, annyi áttétet találtak a testében. Javasolni csak azt tudták neki, hogy mielőbb vétessen mértéket magáról a koporsókészítővel, és intézze, ami intéznivalója még akad. Lemondott róla a rokonsága is. A Trézsi azonban a bogaras bácsához fordult, és az talpra állította őt. Füsttel és gyantával gyógyította, meg ráolvasással, és kagylók húsával a halálváró kedély ellen. Puszta kézzel szedték azokat a Rába iszapjából, és csak úgy nyersen szippantotta ki a Trézsi a belüket a szétfeszített héjak közül. Hemzsegtek a meder alján. Nem akadt a faluban olyan gyerek, akinek a talpát össze ne metélték volna a nyári fürdőzések alkalmával. Most visszakapjátok, ti átokférgek! – morogta magában Trézsi, miközben undorát leküzdve nyeldekelte a hideg testeket. De más fajta diétát is tartania kellett a bácsa rendelése szerint. Végigjárták együtt a falu házait, és az Öreg sorra rámutatott azokra az udvarokra, ahonnét sem húst, sem tejet, sem tojást nem volt szabad magához vennie, mert ott a jószágot természetétől idegen módon tartották, és az ilyen, sanyargatott állatból készült étek a bácsa szerint melegágya volt a fenének.

Hogy a számos praktika közül melyiknek köszönhető, nem tudni, de annyi tény, hogy Trézsi felgyógyult halálos betegségéből. A bácsa iránt mérhetetlen hálát és csodálatot érzett, és sehogyan sem akaródzott megválnia tőle. Eleinte csak táltostanoncnak szegődött melléje, azután hamarosan össze is bútoroztak. Kapcsolatukat a falu népe nem nézte jó szemmel, a pap pedig egyenesen vadházasságnak minősítette, és megpróbálta Isten nevében széjjelparancsolni őket. Az Öreg erre azt válaszolta, hogy Isten nevében csak kérni lehet, parancsolgatni nem, mert az Isten senkit sem fogadott meg hajdúnak! Különben is, ő a maga Istenének törvényei szerint vette nőül a Trézsit, a másé pedig nem érdekli.

Hát ez volt az a Trézsi, aki Somhegyit a szülői ház tornácán fogadta. Három nap és három éjjel virrasztott az Öreg mellett, és az ősi szokások szerint verázsolt neki. Ennek a halottkísérő szertartásnak pedig nem kevesebb volt a célja, mint az elhalt segítése, támogatása a megmérettetés szérűjén való bolyongása közben. Mert ott még a legnagyobb lelkeket is gonosz, nemtelen erők próbálják rút hánytorgatással elbizonytalanítani, és ezt kell a verázsolónak ellensúlyoznia. Trézsi szakadatlanul sorolta, kántálta az Öreg fülébe a számtalan jót, amit életében cselekedett, hogy miként gyógyított, hány fát ültetett, mennyire igyekezett a hét javallatot megtartani, a kilenc tilalmat pedig nem áthágni, hogyan oltalmazott minden oltalma alá futót, és nem sanyargatott soha senki kényére kerültet.

A bácsa, ahogyan az illik, az eresz alatt volt felravatalozva. Még így kiterítve is hatalmas erőt és méltóságot sugárzott. Somhegyi mellé lépett, és gyengéden megfogta, majd megcsókolta a hideg kezet. Tekintetét végigjáratta nagyapja öltözékén. Az egyszerű, de makulátlanra fényezett parasztcsizmán, a kissé viseltes gatyán, végül pedig a dísztelen, világos gyolcsingen, amely csak mellközépig volt begombolva, így kitetszett alóla a vékony bőrszíjra fűzött kék színű kő, amit az Öreg a nyakában viselt. Aprócska véset díszítette, egészen közel kellett hajolnia hozzá, hogy a részleteit kivehesse. Egy halászmadarat – talán kárókatonát – ábrázolt, amint csőrébe fogva hozta fel a víz alól a napkorongot.

Somhegyi most a bácsa arcát vette szemügyre. A szájat lecsüngő harcsabajusz keretezte, az ezüstös, máskor tűzcsóva módjára lobogó üstök varkocsokba rendezetten pihent gazdája mellett. A halott vonásai furcsa módon nem tükrözték azt a bölcsességből és igazságosságból fakadó rendíthetetlenséget, ami az Öreget életében jellemezte. Békességnek, megnyugvásnak nyoma sem volt azon az arcon. Somhegyi inkább az aggodalom jeleit vélte felfedezni rajta.

- Miben halt meg Trézsi néni?
- Vénségiben.
- Hát akkor most már nyugodt szívvel eltemethetjük. Akarata szerint, illendően elköszöntem tőle. Láthatta maga is.
- Nem úgy van az Fiatalúr – ingatta a fejét Trézsi –, mert ippenséggel ő az, aki el akar köszönni magától!
- Hát azt meg hogyan? – kapta fel a fejét döbbenten Somhegyi. – Már hogyan volna képes egy halott bárkitől is elköszönni?!
- Azt már magának kell kitalálnia – vonta meg a Trézsi a vállát, és újfent kántálásba kezdett.

Somhegyi zavartan toporgott egy darabig a tornác kövén. Kikívánkozott belőle a szó. Szeretett volna mondani még valamit, kérdezni az anyjáról, rokonokról, egyebekről. De már-már szentségtörésnek érezte a Trézsi verázsolását megszakítani. Úgy döntött, jár inkább egy kiadósat a Rába partján. Ott majd kitisztul a feje, a kérdeznivalókkal meg ráér azután is előhozakodni. A folyó hordalékos, iszapterhes illata már a töltés oldalában megütötte az orrát, és rég elveszettnek hitt varázst bocsátott reá. A gyermekkor fűszagú hempergéseit, az ártéri erdők sejtelmes hangulatát, ezer színnel virágzó réteket, és nagy, komoly áradásokat, amikkel égnek vetett lábú, felpuffadt őz- és disznótetemek érkeztek a Rába hátán. Fürgén tovacsillanó halakat, zenélő szúnyoghadat, kagylót és csigát, bújócskákat, korcsolyázásokat, szerelmek és korán lopott csókok édes emlékeit.

Az ártérben érte az este is, és neki még mindig nem volt mehetnékje. Letelepedett a folyó közelében, és néhány szanaszét heverő faágból meg rönkből tüzet rakott. A lángok vidám pattogással fúrták magukat az egyre sűrűsödő sötétségbe, és puha, súlytalan füsttel ölelték körül Somhegyit. A férfi hosszasan, némán bámulta a tüzet, és egyszer csak azon kapta magát, hogy mennyire jól esik nem gondolnia semmire, csak úgy egyszerűen benne lenni ebben a félelmektől, aggódásoktól, és úgy általában mindenféle gondtól mentes, már-már tudatosságon túli vöröslő révületben.

És akkor megpillantotta őket! Egy égerhasáb izzástól repedezett vonalai rajzolták eléje a két alakot, a kisfiút és a nagyapát. Egymás kezét fogva léptek ki a tűzből, úgy indultak meg a folyó felé. Köröttük ekkor már lángokban állt minden, a bozótosok, a füzesek, a láprét, az erdő. Ám ők nem perzselődtek meg, hisz lidérclángok voltak maguk is. Somhegyi azt hitte, hogy a fáradtság, a kimerültség, vagy az utóbbi napok felgyorsult eseményeitől túlfeszített idegei játszanak gonosz játékot vele, aztán hirtelen rádöbbent, hogy egyszerre látja maga előtt (és alatt) az árteret, odébb a hidat, de még a háta mögött lévő töltést, és azon túl a házat is. Akkor már tudta, hogy repül. Egyszerre volt gyermek-önmaga, és önmagának felnőtt szemlélője. Az idő valahol messze járt, a tér pedig értelmezhetetlenné lett nélküle. Az Öreg most óvón fölébe hajolt, pufók gyermekarcát bütykös tenyerei közé vonta, és gyengéden megcsókolta a homlokát. Azután szótlanul sarkon fordult, és erőteljes, határozott léptekkel megindult visszafelé, bele a rakott tűzbe, bele az izzó parázs mélységes rejtelmeibe, ahonnét az imént előidéztetett.

Somhegyi arra ébredt, hogy fázik. Ruhája átnedvesedett a hajnali párától. A szúnyogok dagadtra csípték. A tűz már régen kialudt, és csak a csípős füstszag emlékeztetett rá, ami a hajából, az ingéből, meg a gatyájából is áradt. Pár méterre tőle egy róka figyelt, de felkapta hegyes fejét, és elügetett az első mozdulatra. Émelygett, mint aki túl sokat ivott. Gyengének érezte magát, és alig-alig sikerült talpra állnia. Lábai reszkettek alatta, mint a nyárfalevél. A töltés égig érő hegyként magaslott előtte, és felettébb nehezére esett megmásznia. Nagybeteg módjára botorkált el a házig. Benyomta a csikorgó kaput, és elterült az udvaron.

- Jóságos Isten! Hát mi történt magával? – sietett elő Trézsi sápítozva.
- Semmi különös – legyintett vidáman Somhegyi – csak annyi, hogy repülni voltam.
Együtt mentek oda az Öreghez a tornác végibe. A nap első sugarai rámosolyogtak a halott ráncoktól barázdált arcára, és az bölcs békességgel mosolygott vissza rájuk. Olyan mosollyal, amilyennel csak a beérkezettek mosolyognak. Somhegyi a repülésre gondolt, és az útlevél panaszosan felnyögött a farzsebében.