Egy értékes ember

 

Amikor a temetést követően felmentünk Zsókához, és anyám két ital között megkérdezte tőle, hogy így, három-négy évtized távlatából visszatekintve meg tudná-e mondani, hogy annak idején miért mondott igent a férfinak, ha egyszer szerelmet sohasem érzett iránta, Zsóka ezt válaszolta: „Mert értékes embernek tartottam.”

Anyám, Sohad már a gimnáziumi évek óta Zsóka legjobb barátnőjének és feltétlen bizalmasának számított, és ez a viszony kettejük között az esztendők múlásával sem változott semmit. Egyfelől ennek köszönhető, hogy Zsóka történetét ennyire közelről, minden részletére kiterjedően, szinte belülről ismerhettem meg. Másfelől pedig annak az érdeklődésnek, ami bennem Zsóka iránt egészen korán, már kisiskolás koromban feléledt.

Ők ketten sok szempontból szöges ellentétei voltak egymásnak, és azok, akik mindegyiküket ismerték (vagy ismerni vélték) gyakorta csodálkoztak, hogy miként válhattak ennyire jó barátnőkké, és hogy kapcsolatuk mitől volt képes töretlenül megőrizni frissességét, üdeségét, de legfőképpen azt a mérhetetlen és kölcsönös bizalmat, ami mindig is jellemezte, és jellemzi mind a mai napig. Sohad ösztönlény volt, impulzív fenevad, egy temperamentumos asszonyállat, akinek ereiben a sivatag forró vére csörgedezett. Nem is csodálható, hogy újra és újra túl soknak bizonyult azon vállalkozó kedvű férfiak számára, akik mellette remélték boldogságukat megtalálni. A legtöbben pár hónap alatt megpörkölődtek Sohad szerelmének tüzén. Apám a  maga kitartásával igazi rekordernek számított közöttük. Az első születésnapom előtt lépett le. Soha többé nem láttam, emlékeket sem őrzök róla. Sohad azóta senkivel sem kötötte össze tartósan az életét. Szenvedélyes, ámde komoly nő volt. Mélységes, akár a kút. Ugyanakkor egy kitörésre minden pillanatban kész vulkán, amelynek hátán voltam hivatva emberré cseperedni. Mosolyogni ritkán láttam, szívből kacagni pedig csak és kizárólag Zsóka társaságában hallottam.

Zsóka énekesmadár volt, aprócska, kedves, bájos. Önfeledt csacsogásával, nyílt és tiszta tekintetével vidámságot és jókedvet sugárzott magából mindenki felé, aki csak a bűvkörébe lépett. Ha az ember rápillantott, hát úgy érezte, hogy óvnia, féltenie, kényeztetnie kell ezt az ártatlan teremtményt, méghozzá haladéktalanul és bármi áron. Ha most, felnőtt férfiként felidézem magamban a húszas éveibe épp csak belépő Zsóka egykori alakját (nem esik nehezemre, mert mélyen bevésődött), meg kell állapítanom, hogy bombanőnek aligha nevezhetnénk. Kétségtelenül csinos volt, ápolt és mindig makulátlan megjelenésű, de nem az a végzet asszonya típus. Zsóka attól volt fantasztikusan jó nő, ami sugárzott belőle. Az pedig, akinek a vevőkészüléke pontosan erre a sugárzásra volt hangolva, gyakorlatilag keresztet vethetett magára.

Én ötödik osztályos koromban szerettem bele Zsókába. Akkor már hónapok óta azt hittem, hogy egy szemüveges, vörös hajú osztálytársnőmbe vagyok szerelmes, aki délutánonként gyakran sétáltatta ír szetterüket a közeli parkban. Mit meg nem próbáltam, hogy ettől a kutyás lánytól egy csókot (na jó: puszit) vagy legalább egy kedves mosolyt kicsikarjak! Cipeltem az iskolatáskáját, rendszeresen nekiajándékoztam a tízóraim legízletesebb falatjait, szettereket rajzoltam, bókoltam, kísérgettem, de mindhiába! Fáradozásaim csak teljes reményvesztettségbe torkolltak, és már úgy tűnt, bele kell nyugodjak, hogy engem végleg elkerül a szerelem, amikor váratlanul nőként is belépett az életembe Zsóka.

Lehetett vagy fél éve, hogy nem járt nálunk. Sohaddal persze naponta találkoztak a nyomdában, ahol mindketten dolgoztak, de én szinte el is feledkeztem róla. Anyám épp a konyhában tett-vett, a vendégségre készített elő különféle italokat és aprósüteményeket, jómagam pedig az ablaküvegnek nyomott homlokkal bámultam a térre a szetter és gazdája felbukkanására várva, ábrándokba merülve, amikor Zsóka becsengetett. Sohadot egy csokor virággal és egy üveg finom itallal köszöntötte, nekem pedig egy hatalmas tábla mazsolás-mogyorós csokoládét nyújtott át. Azután jobbról is, balról is arcon csókolt! Engem pedig abban a pillanatban úgy járt át az igazi szerelem érzése, mint amikor nyáron a nagyapáék tanyája mellett villanypásztorra pisiltem, és azonnal tudtam, hogy az én életem nője csakis Zsóka lehet, senki más.

A boldogtalanság azonban a jelek szerint ugyancsak ragaszkodott hozzám, mert már akkor este kiderült: vetélytársam akadt! Zsóka és Sohad mindig is teljesen fesztelenül társalogtak a jelenlétemben. Soha nem volt példa rá, hogy suttogóra fogták volna a hangjukat, vagy anyám kiküldött volna engem a szobából. Ahogy egymás előtt nem voltak titkaik, úgy előttem sem. A felnőtt dolgaikat nyilván a munkahelyen beszélték meg, ami pedig a mi lakásunkban elhangzott, az a falak között is maradt. Erre engem sem kérni, sem figyelmeztetni nem kellett soha. Nos, így tudtam meg, hogy a nyomda fiatal és szépreményű főmérnöke szemet vetett Zsókára.

A főmérnököt Andrásnak hívták. Vastag szarukeretes pápaszemet viselt, és hideg zöld tekintete úgy meredt elő szódásüvegei mögül, mintha gazdája nem is ember, hanem valami idegen bolygóról érkezett lény, vagy mélytengeri kreatúra lett volna. Haja és ritkás bajusza korán őszbe fordult, de ez az ezüst árnyalat, ami más férfiakat állítólag sármossá tesz, az ő arcához egyáltalán nem illett, és szeplőkkel pöttyözött bőre sem vált előnyére. Mi tagadás, András nem volt egy jóvágású pasas. Hideg, gépszerű megjelenését és fellépését azonban meglepően kellemesen zengő, bársonyos hang ellensúlyozta. Erről, és csakis erről érezhette meg az ember, hogy a kihűlt és megszilárdult kéreg alatt valami más is lappang.

András a tudományok embere volt. Logikus, racionális, ha úgy tetszik számító elme. A végletekig fegyelmezett, önmagán uralkodni képes, célokat kitűző és a céloknak mindent alárendelő, fényes üzleti karrierre predesztinált, elhivatott valaki, akitől a szenvedély vagy az önfeledt jókedv látszólag olyan távol állt, hogy egy lapon említeni is nevetséges lett volna vele. Szerelmet életében ezidáig csak a könyvek iránt érzett. Otthonában több ezer kötetes magánkönyvtárat tartott fenn, és a padlótól plafonig érő polcok mindegyikén ott lógott a nemes fa lapra pirografált figyelmeztetés: „Könyvet még neked sem adok kölcsön!”

Hogy Andrást valamiféle rejtett mélységekből váratlanul előbukkanó emóció fordította Zsóka felé, vagy csupán a pozíciójához kötődő társadalmi elvárásoknak érezte idejét megfelelni, még ma sem tudom. Annyi bizonyos, hogy a lehetséges előnyök és hátrányok alapos mérlegelése után feleségül kérte Zsókát. Ő, aki mindig mindent komolyan vett, egy férfi-nő kapcsolatot is csak halálosan komolynak tudott elképzelni. Olyasminek, ami csak nagy műgonddal elkészített megvalósíthatósági tanulmányok és mélyre ható előzetes analízisek folyományaként lehet sikeres.

Sohad akkoriban sűrűn randevúzott egy kerületi bokszbajnokkal, és előfordult, hogy csak hajnaltájban ért haza. Olyankor, mint korábban többször is, Zsóka vigyázott rám. Esténként az ágyam szélére ült, és mesét mondott vagy énekelt nekem. Néha a fejemet az ölébe vette, és hajamat simogatva duruzsolt édes álomba, miközben éreztem testének melegét és bőrének illatát. Ha arra gondoltam, hogy mindez nemsokára a halembernek jut majd osztályrészül, hát ökölbe szorult a kezem, és körmeimet oly mélyen vájtam bele saját tenyerembe, hogy bíborszín árkok maradtak a nyomán. Néha úgy szorongattam a fogaimat, hogy belecsikordultak, mert nem akartam sírva fakadni Zsóka szeme láttára. Aztán egy alkalommal mégiscsak eltörött a mécses.
- Mit látok, mik ezek a krokodilkönnyek? – kérdezte.
- Semmi, ne is törődj vele! – hüppögtem.
- Engem nem lehet becsapni. Ugye tudod?
Persze hogy tudtam. Ráadásul úgy voltam vele, hogy ha már így alakult, talán jobb is lesz túlesni a nagy beszélgetésen.
- Hozzámész? – böktem ki a kérdést.
Zsóka angyalarcán a meglepetés árnyéka suhant át. Azután láttam, hogy azon gondolkodik, nem volna-e jobb tréfával vagy egy újabb mesével elütni a helyzet komolyságát. Ám a szemembe nézve megértette, hogy egy tizenegy éves felnőtt várja a válaszát, aki kicsinyke szívének minden romlatlanságát,  hitét és szerelmét belesűrítette ebbe az egyetlen kínzó, égető, mardosó kérdésbe: Hozzámész?

Arcomat tenyerébe fogva törölte le hüvelykujjával a könnyeimet.
- Hozzá, Csillagom. De még ő sem tudja. Te vagy az első, akinek elárulom.
- De hiszen nem is ember! Nincsenek érzései, egy zombi! Belőled meg csak úgy bugyborog az élet...
- Hallottad már zenélni?
- Miért, ahhoz is ért? – csodálkoztam alig leplezett féltékenységgel.
- Bizony. És olyankor ember. Minden embersége, amit elrejtett előlünk valami oknál fogva, amit mi nem ismerhetünk, előbukkan belőle, amikor csellót fog a kezébe. A húrok rezgése nyomán csodálatos virágok szökkennek szárba, és akkor megszépül és megigazul minden körülötte, és kedves lesz még az a csúf halarca is.
Némán néztem Zsókát, és az jutott eszembe, hogy nincs a világnak az a gyönyörűséges csellómuzsikája, amin olyan virágok fakadnának, mint az ő rubintpiros ajkain.
- Akkor boldog leszel vele?
- Az leszek.
- Megígéred?
- Megígérem.
- De nem gondolod, hogy esetleg velem még boldogabb lehetnél?
Mosolygott. Nem nevetett, nem kinevetett, hanem mosolygott.
- Azt gondolom, hogy ideje aludnod, Csillagom – suttogta, és megcsókolta a homlokomat.

Zsóka és András lakodalmát még abban az esztendőben megülték. A fiatal pár egy belvároshoz közel eső, kényelmes, napfényes és nagyszerű elrendezésű lakásba költözött be, amiről úgy gondolták, hogy leendő gyermekeik felneveléséhez ideális körülményeket biztosít majd, és könnyűszerrel értékesíthető lesz, ha pár év elteltével megengedhetnek maguknak egy folyóra néző apartmant a város szívében álló luxuskategóriás társasházban, amiként azt közösen megálmodták.

Mézesheteiket dél-olasz körúton töltötték, ahonnét emlékekkel, fényképekkel, és mesélnivalókkal gazdagon megrakodva tértek haza. Onnantól kezdve András is rendszeres vendége lett szerény otthonunknak, ami nem csak engem lepett meg, hanem Sohadot is, akinek a férfi végső soron a főnöke volt, és inkább számított hűvös távolságtartásra tőle, semmint barátságos közeledésre. Én eleinte a szemmel verés és a tekintettel keresztüldöfés praktikáit igyekeztem gyakorolni Andráson, aztán kénytelen-kelletlen belenyugodtam a megmásíthatatlanba. Ez talán azért sikerülhetett, mert Zsóka maradéktalanul teljesíteni látszott nekem tett ígéretét, miszerint a férfi mellett megtalálja a boldogságát.

Zsóka egyébként nem hazudott, amikor azt állította, hogy Andrásnak van egy emberi, szerethető arca is. Ha tényleg félreteszem minden féltékenységemet és irigységemet, akkor be kell vallanom: lassan-lassan megkedveltem őt. Egyéniségének olyan rejtett szegleteibe nyerhettem bepillantást, amelybe kollégái vagy beosztottjai soha. Azt pedig, hogy a muzsika varázsa milyen hatással volt a férfira, csak olyanok tudják elképzelni, akiknek már megadatott a szerencse, hogy szemtanúi lehettek egy pillangó születésének, egy csúf hernyó magasztos megdicsőülésének. Csellón játszani soha nem hallottam Andrást, ám egyik látogatásuk alkalmával nyakon ragadta olcsó kis gitáromat, és akkor a húrok rezgéseinek misztikus energiájától átjárva saját szememmel is megtapasztalhattam mindazt, amiről Zsóka korábban mesélt nekem. A dallamok végigfolytak a kanapé kárpitján, le egészen a szoba padlójára, és mint lassú áradás kezdték megtölteni a helyiséget. A harmóniák ellepték a bútorokat, felszivárogtak a falakon, egészen a mennyezetig, és amikorra elérték a csillárhorgot is, akkorra már nem András pápaszemes, csúnyácska figurája ült velünk szemben, hanem valaki vagy valami más, az imágó: egy isteni holometamorfózis felfoghatatlan végterméke.

Ám mindkettejük balszerencséjére András nem a zenét választotta hivatásául. Ő abban a szent pillanatban, ahogy hangszerét letette, már nem az a férfi volt, akinek Zsóka igent mondott. És az évek múlásával a cselló egyre ritkábban került elő. Az űrbe pedig, amit a zene hagyott maga mögött, kételyek kezdtek beszivárogni. Zsóka megdöbbenve és nem kevés félelemmel konstatálta a rátörő érzéseket, amiket sokáig nem is volt képes azonosítani, végül pedig az anyaság idejére figyelmeztető jelnek vélte őket.

Kicsi Andris karácsony másodnapján jött a világra. Ragyogott, akár az édesanyja, apja pedig a muzikalitást hagyta rá örökül, ami már nagyon hamar, három éves korában megmutatkozott, és onnantól kezdve átitatta Andriska létezésének minden pillanatát. Ahogy jelen volt testének összes porcikájában, úgy köszönt vissza később gondolataiban, döntéseiben és cselekedeteiben is. A muzsika az ő számára mozgatórugó volt, éltető oxigén, a lét értelme és egyben kvintesszenciája. Kicsi Andrisban mint trópusi növények buja virágzásában teljesedett ki apjának az az aprócska, rejtőzködő művész-darabja, ami annak idején Zsókát magával ragadta. Ennek a teljességnek a megtapasztalása egyúttal András hiányos voltának megértését is jelentette Zsóka számára, és amikor mindezt felismerte, már nem volt többé értelme áltatnia magát, és kimondatott az eddig kimondatlan: Szerelemmel nem szereti, és soha nem is szerette a férjét.

A Zsóka és az András nevű pontok által alkotott vonal Péter színre lépésével konvertálódott háromszöggé. A szerelem életében először érte utol Zsókát. Egy nős ember alakjában érkezett, aki ráadásul András beosztottjaként került a nyomdába. Hiába, a triangulumok csak első pillantásra tűnnek egyszerűnek, ám ha az ember tüzetesen megvizsgálja őket, hamar rájön, hogy sok közülük okkal sorolható a legbonyolultabb síkidomok közé...

Pétert Zsóka már legelső találkozásuk alkalmával elbűvölte. A férfi – noha tudta, hogy főnöke házastársával áll szemben – érdeklődését egy pillanatig sem rejtette véka alá. Neki mindegy volt, az ő családi élete akkor már régen romokban hevert.  Felesége évek óta az alkohol rabságában vergődött, de kiállhatatlan természete miatt Péter még azelőtt elhidegült tőle, hogy az ital iránti hajlama gyógyíthatatlan függőségbe csapott volna át. Kizárólag közös gyermekük tartotta össze őket, akinek nagykorúvá érését, mint a váláshoz kapott zöld jelzést, tűkön ülve várták mind a ketten.

A Zsókából még mindig intenzíven áradó kedvesség, báj és vitalitás ellenállhatatlan vonzerő volt Péter számára, aki minden alkalmat megragadott, hogy az asszonyt szép szavakkal és apró ajándékokkal halmozza el. Kereste-kutatta a találkozás lehetőségét a folyosón, a lépcsőházban, a büfében – mindenütt. Zsóka számára nyilvánvaló volt a férfi közeledése, és az olyan üdítően hatott rá, mint poros út vándorára a friss zápor, egészen addig a pontig, amíg fel nem merült benne, hogy itt Péter részéről többről van szó, mint rutinszerű bókolásról vagy puszta munkahelyi flörtről. Akkor megijedt, és falat vont maga köré. Egyik pillanatról a másikra hideggé és elutasítóvá változott, olyan napkoronggá, amely éltető sugarait már nem szórja egyformán mindenkire, azok áldásából a kevésbé szerencsések kimaradnak. Péter pedig belebetegedett ebbe a kirekesztettségbe.

Küldött virágai vázába sem kerülve hervadtak el, a bonbonok és csokoládék bontatlanul árválkodtak Zsóka asztalán, és még a költőket meghazudtoló hasonlatai és metaforái is úgy oszlottak szét nyomtalanul a légben, mintha a legkisebb hatást sem gyakorolták volna arra, akinek szánta őket. Őrlődött, kínlódott, találgatott, fogadkozott. Aztán, amikor egy konferencia végeztével úgy alakult, hogy csak ők ketten maradtak a teremben, az ajtóhoz lépett és nem engedte, hogy Zsóka elsiessen. Erőszakkal karjaiba fogta, és elé öntötte szívének minden szépségét és szomorúságát. Zsóka elhúzódott a csókja elől, majd remegő lábakkal bontakozott ki öleléséből.
- Ugye tudod, hogy a mellettünk lévő irodában az én férjem és a te főnököd ül?
Péter nem válaszolt, de még aznap, azonnali hatállyal kilépett a nyomdából.

Ő ilyen volt. Andrásnak homlokegyenest az ellentéte. Az élet minden eseményét száztíz százalékban át- és megélő művészlélek, aki sohasem mérlegelte a következményeket ha tapasztalni vágyott. Felmondásának másnapján Zsóka, akinek minden ellenállása semmivé foszlott, a szeretője lett. A hotelszobában gyertyák égtek a polcokon, az éjjeliszekrényeken és az ágy körül a földön. Aprócska, bizonytalan lángok sokszorozódtak meg egymás fényeiben, és beragyogták közös titkukat, amiről legbelül ekkor már mindketten tudták, hogy vége nem lesz soha, és ennélfogva nem is maradhat meg titoknak.

Az átlagember esetében a racionális és az emocionális agyfélteke kiegészíti egymás működését, kényes, de harmonikus egyensúlyt hozva létre és tartva fenn. András azonban szinte kizárólag értelmi vezérlés alatt állt, így énjének az érzelmek számára megőrzött incifinci kis darabkája hiába üvöltözött, ordítozott, rikoltozott, hogy baj van, ő a vészkiáltást csak suttogásnak, vagy tán még annak sem érzékelte. Így történhetett meg, hogy Zsóka évekig volt Péter ágyasa anélkül, hogy kenyértörésre került volna a dolog. De végül bekövetkezett az elkerülhetetlen, és amikor András vádló kérdésére Zsóka halk, de nagyon határozott igennel felelt, akkor az emocionális András, az imágó-András, az emberarcú András meghasonlott, meghalt, összeomlott. Nem is szedte össze magát soha többé.

Zsóka válni akart. Ekkorra már Péter és élőhalottá amortizált felesége is a válás előszobájában jártak, látszólag tehát semmi sem állhatott volna boldogságuk útjába, eltekintve Péter fiától, aki gátlástalanul, eszközökben nem válogatva, kétségbeesetten próbálta szülei zátonyra futott házasságát megmenteni. András hallani sem akart a válásról. Kijelentette, hogy ő bármeddig hajlandó türelemmel várni arra, hogy ez a szerelem véget érjen, mert ami egyszer elkezdődött, az holtbiztos, hogy előbb-utóbb véget is ér. A hotelszoba-viszony folytatódott tehát, és a gyertyák fénye valóban halványodni látszott, ám azt nem Zsóka és Péter kapcsolatának gyengülése, hanem az otthonról hozott poklaik sötétsége homályosította el.

András önként alázta porig magát, de csak annyit ért el vele, hogy végül már nem tudott undor nélkül a tükörbe nézni. Tartását elveszítette, inerciarendszerének egykor masszív sarokkövei kimozdultak a helyükből, és súlytalan kavicsok módjára görögtek ide-oda. A világ purgatóriummá vált körülötte, és ő úgy érezte, hogy beleőrül a végtelennek tűnő várakozásba. Tenyerébe mart, ínyét harapta, hol Pétert átkozta, hol a nejét, hol pedig a sorsot. Kiút vagy menedék semerre sem kínálkozott egészen addig, míg fel nem fedezte magának az alkoholt.

Péteréknél sem volt semmivel jobb a helyzet. A hangos szóváltások mellett a tettlegesség is a mindennapok részévé vált, amióta a fiú egy elmérgesedett vitát követően saját apjára támadt. Gyűlölte Pétert az anyjához való hűtlensége miatt, és kizárólag a férfit tartotta felelősnek a család összeomlásáért. Anyja, aki a maga kibírhatatlan, kötekedő és zsörtölődő természetével szinte törvényszerűen taszította el magától Pétert, a fiú számára szent volt és sérthetetlen. Az ő haragja csak az apja ellen irányult. Bosszúra szomjazott, és jó érzékkel rá is talált arra a pontra, ahová a legfájóbb találatot vihette be. Péter a szabadságát akarta visszakapni, és a fiú éppen ebben tervezte megakadályozni. Nem volt nehéz anyját meggyőznie arról, hogy a küszöbön álló válás hamarosan az anyagi ellehetetlenülésükhöz vezetne, és onnantól kezdve az asszony kerek-perec elzárkózott mindenféle kompromisszum elől. Hallani sem akart többé arról, hogy külön éljenek.

Azzal kapcsolatosan, hogy Péter feleségének valójában mekkora szerepe volt a férje és Zsóka közötti viszony kialakulásában, Sohadnak volt egy  gondolata, ami már az elhangzása pillanatában szöget ütött a fejembe, és szóról szóra az elmémbe égett. Így mondta Sohad: „Akit egy életre választottál társul magad mellé, azt úgy szeresd és úgy becsüld, hogy amikor majd hitet kell tennie melletted annak ellenében, aki a helyedbe lépni érkezett (mert mindenkihez eljön egyszer egy ilyen valaki), akkor a döntése könnyű legyen!”

Pétert a felesége nem úgy becsülte és nem úgy szerette, hogy másodjára is hitet tehetett volna mellette. Ez világos volt, akár a nap. És egyben megnyugtató is, hiszen ha az ember ismeri valaminek az okát, akkor azt el is tudja kerülni. Mindössze Sohad tanácsát kell követni, és kész – gondoltam magamban egészen addig, amíg fel nem merült bennem a kérdés: De mi van Andrással? András vajon nem szerette-e teljes szívével, minden rajongásával és megbecsülésével Zsókát? De igen. Mégis könnyűnek találtatott, amikor másodjára mérlegre került. És hogy mindez nem a saját hibájából történt, az a legkevésbé sem vigasztalta.

András és Zsóka kapcsolata a külvilág számára akár ideálisnak is tűnhetett. A férfi karrierje töretlenül, olajozottan ívelt felfelé, szinte pontosan úgy, ahogyan azt annak idején elképzelte. Első közös otthonuk már emlék volt csupán. András esténként a folyóparti luxusház legpazarabb apartmanjából bámulta a vizet, ahogy a rakpart sárga lámpáinak fénye csillámot vetett rajta. Négy-öt whisky-t is elszürcsölgetett így hullámnézegetés közben, és a mélyből feltörő fájdalmat, aminek csapját Zsóka körül forgó gondolatai nyitottak ki újra és újra (és amely fájdalom mit sem tompult az évek során), fia képének felidézésével próbálta meg enyhíteni. Kicsi Andris igazi zsenivé, virtuózzá cseperedett, tehetségének országos hírű szaktekintélyek is a csodájára jártak. A zenede legjobb csellistája lett belőle, az iskola és a város ösztöndíjasa, még apjáénál is szebb jövő várományosa. A főmérnök méltán volt büszke a fiára, és minden egyébre is, amit elért. De bármilyen szép volt a kép, ami kirajzolódott minden alkalommal, amikor csak az életével számot vetett, az a repeszdarab ott sajgott a szívében, és ahogy teltek-múltak az évek, egyre kevésbé tudott hinni benne, hogy egyszer majd sikerül eltávolítania. De nem merte feladni a reményt.

Kicsi Andrist a zeneiskolából hazafelé tartva támadták meg. Sötétedett már, amikor mindössze három utcányira az otthonuktól egy kapualjból előrontott valaki, nekiesett, és agyba-főbe verte. A támadó nem vett el tőle semmit, de a hangszerét és bal kezének négy ujját ripityára törte. Kicsi Andris soha többé nem tudott csellón úgy játszani, mint annak előtte. Az elkövető Péter fia volt, és mindössze ennyit vetett oda a földön saját vérében és könnyeiben fetrengő, magatehetetlen kisfiúnak:
- Ezt anyám küldi neked!

Kicsi Andris még ki sem került a kórház traumatológiai osztályáról, amikor a találkozó, melynek megszervezéséről Zsóka és Péter határozott, létrejött. Az eredeti elképzeléseknek megfelelően mindkét házaspár részt vett rajta. Az ötlet az volt, hogy mivel a dolgok a régi mederben már nyilvánvalóan nem folyhattak tovább, Zsóka és Péter kölcsönösen, mindannyiuk színe előtt kinyilvánítja a szándékát, miszerint innentől kezdve ők egymással akarnak élni és senki mással, függetlenül attól, hogy ezt bármelyikük házastársa, vagy bármiféle bíróság vagy társasalmi elvárás jóváhagyja, elismeri, szentesíti-e. Minderről András és Péter felesége mit sem tudott. Ők azért érkeztek a találkozóra, hogy mindent „közösen átbeszéljenek és véglegesen elrendezzenek”.

Zsóka gyermeki izgalommal készült az eseményre. Hitte, muszáj volt hinnie, hogy a hosszú évek hazudozása, színjátszása, feszültsége; a kételyek, a mesterkélt és erőltetett mosolyok, a hamis kedveskedések és álságos bájcsevejek korszaka most véget ér. Hogy múlttá lesznek a veszekedések, a vádaskodások, az alkoholgőzös késhegyre menő viták; hogy nem lesznek többé bujkálások, rejtőzködések és hotelszobák, hanem minden úgy lesz, ahogy mindig is, már a kezdetektől fogva lennie kellett volna. A remény és a boldogság kézzelfogható közelsége különösen széppé tette Zsókát. A gond egyetlen ráncát Kicsi Andris sorsa vonta a homlokára, de szentül meg volt győződve róla, hogy mindaz, amit most Péterrel közösen tenni készülnek, végső soron a gyermeke javát is szolgálja.

A találkozóra egy visszafogott hangulatú, de azért kellően elegáns kávézóban került sor. Mindannyian pontosan érkeztek. Az asztal körül, ami mellett helyet foglaltak, szinte azonnal megfagyott a levegő. A komor pincér pontosan érezte ezt, és mosollyal vagy kedvességgel meg sem próbálkozva vette fel a rendelésüket. Amikor az italok kiérkeztek, Péter megköszörülte a torkát, mint aki beszélni szeretne, és csendre inti a hallgatóságát. Zsóka a tekintetét kereste, hogy mosolyával is biztassa, lelket öntsön belé a küszöbön álló vihar előtt. Péter azonban furcsán lesütötte a szemeit. Az izgalom teszi – gondolta Zsóka. Azután a férfi szavai kegyetlenül, kemény kopogással kezdtek hullani rá, mint feketén gomolygó felhőkből a virágot elverő jégeső.
- Azért hívtunk ide benneteket – fogott bele a mondandójába Péter –, hogy mindannyiótok előtt elmondhassam: a feleségemet szeretem, vele kívánok élni, és a Zsókával folytatott viszonyomat egyszer és mindenkorra lezártnak, befejezettnek tekintem.
Zsókával megfordult a világ. A kávézó falikárpitjának mintázata elmosódott szemei előtt, és azt hitte, hogy mindjárt elájul. Kétségbeesetten markolta a Thonet-szék fáját, arca összerándult, fogai megcsikordultak, és onnantól kezdve nem érzékelt semmit a találkozó eseményiből, azon kívül, hogy András karon ragadta, és kitámogatta a helyiségből.

András minden erejével próbálta hinni, hogy íme, a türelme nem volt hiábavaló, és tényleg elérkezett a pillanat, amire oly régóta várt. Éveket fiatalodott, és közben Zsókát annyi figyelemmel, törődéssel és kedvességgel halmozta el, amire kapcsolatuk kezdete óta nem volt példa. Virágcsokrok és bókoló szép szavak tömkelegét zúdította rá, néha még önmagát is alaposan meglepve azzal, hogy micsoda verbális kreativitásra képes. Az otthon lévő teljes alkoholkészletet a lefolyóba locsolta, és ünnepélyesen absztinenciát fogadott. Feleségét szinte napi rendszerességgel hordta színházba, koncertekre, hét végén pedig romantikus kirándulásokra. Igyekezete lassacskán heget vont mindkettejük megsebzett szívén. Zsóka végre kimozdulni látszott kétségbeesett, enervált állapotából, András pedig egyre inkább feloldódni érezte magát az önzetlen és teljes megbocsátás kegyelmében. Kicsi Andrist hamarosan hazahozhatták a kórházból, és a fiúcska reményteljes, boldog ábrázattal közölte velük a szándékát, hogy immár nem világhíres csellista, hanem világhíres karnagy szeretne lenni. Fél évvel a Péterrel történt szakítás után Zsóka teherbe esett, és kilenc hónap múltán egy egészséges kislánynak adott életet, aki András kívánsága szerint a Lili nevet kapta.

Lili, bátyjától eltérően, nem mutatott semmiféle vonzalmat a zene iránt. A gyermekdalok nem kötötték le a figyelmét, énekelni sem szeretett. A színek viszont már egészen korán lenyűgözték, és amikor első alkalommal vett krétát apró kezecskéjébe, kinyílt előtte a világ, és a maga teljességében mutatta meg vizuális természetét. Ha Lili macskát rajzolt, akkor az a macska nyávogott és karmolt! Lehet, hogy egyszerű vonalakból állt, sőt egyesek számára csúnyának is tűnhetett, de élt. Élőbb volt az eleven macskánál. A Lili által festett paripa garantáltan első lett volna az epsomi derbin, és érezni lehetett körülötte a lószagot. Arra a virágra, amit Lili színezett ki, rászálltak a méhecskék, hogy nektárt gyűjtsenek róla és megporozzák. Lilire azt mondták az óvónői, hogy az isten is festőművésznek teremtette, és ebben teljesen igazuk volt. A kislány egyébként édesapjától örökölte rendkívüli tehetségét.

András nem tudott rajzolni. Péter igen.

András számára nagyjából akkor lett egyértelmű, hogy felesége ismét viszonyt folytat Péterrel, amikor Lili megkezdte általános iskolai tanulmányait. Masszívan, önpusztító módon kezdett újra inni. Mértéket vagy gátlást nem ismerve, destruktív hajlamait teljesen szabadjára engedve, nem nézve sem istent, sem embert. Reménykedni már nem tudott, de Zsókát elengedni képtelen volt, mint ahogy képtelennek bizonyult arra is, hogy a fájdalmat napi szinten, testközelből viselje el. Úgy döntött, hogy külföldön vállal munkát. Kicsi Andris ekkor már Franciaországban folytatta tanulmányait, így András is ott kezdett lehetőségek után kutakodni. Szenvedélybetegsége ellenére még mindig kitűnő szakembernek számított, így aztán heteken belül sikerült munkát találnia egy jó nevű francia cégnél. Onnantól kezdve csak havonta egyszer látogatta meg Zsókát és Lilit. Fizetésének jelentős részét hazautalta, mert felesége anyagi jólétéről és Lili jövőjének biztosításáról továbbra is gondoskodni szeretett volna. Azt, hogy a kislány valójában Péter gyermeke, András teljes bizonyossággal soha nem tudta meg, bár sejteni sejthette. (Zsóka legalábbis így mesélte Sohadnak.) Nem volt elég bátorsága, hogy feltegye a feleségének a kérdést. Talán azért, mert tudta: a válasz egyenlő lenne a halálos ítéletével.

András hosszú évekig dolgozott külföldön a búfelejtő alkoholmámor és a munkaképes állapot keskeny határmezsgyéjén egyensúlyozva, a lassú, de folyamatos leépülés átkaitól sújtva, apránként elveszítve minden tartását és emberségét. Magányos, elhagyott és elfeledett roncsként hánykolódott egy barátságtalan, idegen tengeren. Kapcsolatokat nem alakított ki és nem tartott fenn. Közvetlen kollégái megpróbáltak ugyan a magánéletben is közeledni hozzá, de próbálkozásaik rendre kudarcba fulladtak, és végül abba is maradtak. Andrással nem lehet barátkozni – állapították meg, és elfogadták a férfit olyannak, amilyen.

Azóta, hogy Zsókát feleségül kérte, András életében mindössze egyetlen alkalommal fordult elő, hogy megpróbált egy nőhöz közeledni. A karácsonyi vállalati rendezvényen történt, ahová András, szokásával ellentétben elfogadta a kollégái meghívását. A középkorú, fiúsan rövidre nyírt frizurát viselő nő nem volt ismeretlen a számára. Több alkalommal is összefutottak már az irodája közelében. András azt is megállapította, hogy feltűnően formás és karcsú bokája van, és hogy mindig kifogástalanul öltözködik, a manikűrje pedig magazinokba illő. Néhányszor szóba is elegyedtek, de ezeket a beszélgetéseket András mindig gyorsan rövidre zárta, mert kényelmetlenül érezte magát az asszony társaságában. „Őrület, hogy évtizedek óta csal a feleségem, és még engem furdal a lelkiismeret, ha egy idegen nővel állok le beszélgetni” – gondolta ilyenkor magában. Ezen az estén azonban, munkatársai biztatásának engedve aprócska rést nyitott a maga köré rakott áthatolhatatlan kőfal nehéz vaskapuján. A nő pedig nem habozott ezen a résen át légies bokáin belibegni.

Amikor a fogadás véget ért, és András taxit akart hívni, hogy a kertvárosi bérelt lakásába hazatérjen, a nő megkérdezte,nem volna-e kedve előbb nála egy pezsgőt elfogyasztani. András Zsókára gondolt, és arra, hogy a világ összes nőjét, autóját, pénzét, kincsét és minden boldogságát gondolkodás nélkül vetné oda cserébe azért, ha ezt az invitálást a felesége szájából hallhatná ugyanennyi ígérettel és odaadással, azután gyorsan, szinte észrevehetetlenül kitörölt a szeme sarkából egy könnycseppet, és azt válaszolta: De igen, volna!

Azon az éjjelen Andrásnak meg kellett értenie, hogy az ő világa Zsókával kezdődik és Zsókával is ér véget, hogy számára Zsóka az alfa és az ómega, hogy ő bármiféle szerelemre, aminek a tárgya nem Zsóka, nem csupán lelkileg, de testileg is teljességgel alkalmatlan. Hajnalban kocsiba ült, a kimerültségtől és a sokktól szinte önkívületi állapotban levezetett közel ezer kilométert, majd a magyar határ közelében, teljes sebességgel haladva, fékezés nélkül egy autópálya-felüljáró betonlábának hajtott.

Az András temetését követő éjszakát Zsóka és Péter együtt töltötte. Ekkor már Péter felesége is a túlvilágon ürítgette a poharakat egy ideje, így ők ketten életükben először lehettek nyíltan egymáséi. Rejtőzködés és titkolózás nélkül, nem tartva a leleplezéstől, sem a szégyen bélyegétől. Úgy, ahogy ennek mindig is lennie kellett volna. Nem heves lánggal égő, vad szenvedélyek egymásba kapaszkodása volt ez, hanem valami kezdettől fogva ismerős ismeretlennek a nyugodt, lecsillapodott felfedezése, mértékletes kitapogatása. Két meglett és megállapodott bűnös ember egymásban való menedékvétele, csendes áldozása és gyónása. A szobát már nem lengte be a testi szerelem átható pézsmaillata, és gyertyák sem lobogtatták százával zaklatott lángjukat az ágy körül. Mindössze egyetlen egy pislákolt az éjjeliszekrényen.

Amikor Péter álomba merült, Zsóka betakarta, gyengéden megsimította őszbe hajó homlokát, azután ahhoz az egyetlen gyertyához lépett, hogy ellobbantsa. Ügyesen csípte el a kanócot, alig gomolygott elő füst az ujjai közül. A kezére csepegő viaszt azonban meglepően hűvösnek érezte. Odapillantott, és látta, hogy az olvadék nem lassulva, szilárdulva, viszkózusan folyik, hanem szabadon és fürgén, akár a víz. Kezét a szájához emelte, és óvatosan megnyalta a cseppeket. A só jól ismert íze ömlött el az ínyén. Nem viaszcseppek voltak azok, hanem könnyek! Egy értékes ember soha el nem sírt könnyei.