Hiperakuzis


(Egy bakteriális fertőzés, néhány elfuserált öngyilkosság és egy elmegyógyintézeti titkos szövetség töredezett krónikája)

 

Dr. Deme-Nagy Sándor nyugalmazott nőgyógyász éppen egy méretes filodendront sétáltatott az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézet (közkeletű nevén Albi) ódivatú metlachival burkolt folyosóján, amikor a falióra elkakukkolta a négyet a nővérszobában. Csöcsilla főnővér gondterhelt és hangos sóhaj kíséretében, meglehetősen színpadias mozdulattal tette, vagy inkább csapta le kávéscsészéjét az olcsó fémtálcára, nehézkesen felemelte hihetetlen méretű tomporát a rozoga székről, amely panaszosan megnyikordult a mozdulat nyomán, és a beosztottjaira ripakodott:
- Mozgás lányok! Tizenöt perc múlva nagyvizit. Szedjétek össze Demens bácsit, a Fostost pedig bízzátok a gyakornok gondjaira! Glédában álljon itt minden, mire a prof megérkezik!

Dr. Deme-Nagy Sándor hallotta ugyan az óra kakukkolást, amely emlékeztette, hogy ideje visszatérnie a kórterembe, de ezúttal úgy érezte, hogy Filónak jót tenne még néhány percnyi testmozgás. Megállt, hátrafordult, és elérzékenyülten a hálóköntöse övének végére kötözött könnyezőpálmára nézett.
- Hát hogy ityeg a fityeg Filó-Miló? Ugye szívesen sétálnál tovább kutyuskám? Rád férne, mert rossz színben vagy mostanában... Mintha betegesen zöldes árnyalatot öltöttél volna!

 A filodendron nem válaszolt (hacsak a pórázrántás következtében a padlón megcsikorduló virágcserép éles hangját nem tekintjük feleletnek), és hallgatását Dr. Deme-Nagy beleegyezésnek vette. Bárgyú mosollyal folytatta hát tovább a sétáltatást, illetve csak folytatta volna, mert a nővérszoba ajtaja felcsapódott, és egyszerre két fehér köpenyes boszorkány rontott elő onnét, jobbról és balról is  karon ragadva az öreg nőgyógyászt, méghozzá úgy, hogy annak a lába sem érte a földet.
- Vége a sétaidőnek Demens bácsi! – rivallt rá egyikük nagyjából olyan mosollyal, amivel legfeljebb halálhírt szoktak közölni...
- Csak öt percet még drágáim – rimánkodott az öreg –, legalább a kutyámra legyenek tekintettel, ha rám nincsenek!
- Szó sem lehet róla – volt a határozott válasz.
- Esetleg köthetnénk üzletet – vakarózott zavartan a nyugdíjas orvos -, mondjuk ingyen és bérmentve megvizsgálnám magukat! Akár rendszeresen is...
- Szeretné mi, vén kujon – csattantak fel szinte egyszerre a nővérek, és hangjukban egyformán érezhető volt némi gúny és elnéző álszigor. – Vegye végre tudomásul Demens bácsi, hogy maga itt már nem  doktor ilyen és olyan országos hírű pinológus!
- Neeem? – kérdezett vissza őszinte csodálkozással Dr. Deme-Nagy Sándor, miközben szatírszerű szakállát babrálta. – Már nem vagyok nőgyógyász? Hát akkor micsoda vagyok én itt?
- Csak egy ápolt – felelte a barátságosabbik nővér sajnálkozva. – Na gyere Piri, vigyük mert ránk esteledik...

A vezényszóra Dr. Deme-Nagy Sándort terrorelhárítókat megszégyenítő karok szorították háríthatatlan fogásba, és mire észbe kapott, már a hatos kórteremben feküdt, a mellettem lévő ágyon, a leszíjazás ígéretével arra az esetre, ha nem akarná feladni a filodendronsétáltatási túlórára vonatkozó szándékait. Az iménti közjátékra a folyosón már csak a könnyezőpálma tövére kötözött frottír anyagú, szomorú almazöld hálóköntös-öv emlékeztetett.

Demens bácsit (akit a későbbiekben legjobb barátommá, sőt bizalmasommá fogadtam az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézetben töltött hónapok során) a nem-nőgyógyász státuszára vonatkozó ápolói kijelentés komoly identitásválságba taszította. A normál körülmények között is alig ötven kilót nyomó ember (én is az ő súlyát tűztem ki célul a tervünk megvalósításához, de erről majd később beszélek) fogyni, aszni, aszalódni kezdett. Filó kutyust napról napra jobban elhanyagolta. A folyosóra ritkán járt ki, és ha rá is tudta venni magát néhanap, hogy a hűséges szobanövényt megsétáltassa, akkor sem telt benne túl sok öröme, és egyre gyakrabban vetett kacér pillantásokat az orvosi szoba közelében álló fikusz irányába. Ezekben a napokban érezte először szükségét, hogy szóba elegyedjen velem. Hajnali három körül történt, amikor is erős rázással és pofozással térített magamhoz jótékony szedatív álmomból:
- Mondja csak, tényleg nem látszom nőgyógyásznak?
- Őszintén szólva soha senkit nem láttam még életemben, aki Önnél nőgyógyászabbnak látszott volna Doktor Úr! Ám egyenes ember lévén meg kell mondjam, még ha kellemetlen is Önnek, hogy ebben az intézetben valóban nem nőgyógyászi, hanem ápolti minőségben van jelen. És ha már itt tartunk, mielőtt visszaalszom, azért bemutatkoznék...

Hát így kezdődött barátságunk és szövetségünk. De ne szaladjunk ennyire előre, hadd fejezzem be előbb Demens bácsi identitásválságának történetét. Ehhez új szereplőt kell bemutatnom Önöknek, méghozzá Demens bácsi hites feleségét. Engedtessék meg nekem, hogy ezt öreg barátom saját szavaival tegyem meg:

„Ordas nagy kurva volt fiatalon, annyi bizonyos. A város közismert, züllött rimája. És valószínűleg csak a pénzemre hajtott. Mit akarhatott volna tőlem, a pálcikaembertől százharminc kilónyi forró, tömény nőiesség? De én imádtam a bestiát! A szenvedélyt, a belőle áradó ősi energiákat, az ordenáré száját, rengő valagát és hájait – bárhol lehetett egy újabb puncit hajtogatni rajta. Vörös üstökét alul-felül, a gigászi emlőket, amin akkorák voltak a bimbók, mint egy-egy parizerszelet! Odáig voltam érte, szinte a rabjává lettem, így aztán egy nap gondoltam egy merészet, és lesz ami lesz, elvettem a cafkát! De tudja mit? Úgy lett igazam, ahogyan a mondás is igaz, mert tényleg a legjobb feleség lett a kurvából! Kiszolgált, ajnározott, istenként nézett fel rám. Leste minden szavamat és kívánságomat. Ígérete szerint felhagyott a ribanckodással és a mocskos beszéddel is. Sajnos az alkohol még sokáig elkísérte, és sűrűn megesett, hogy egy-egy masszívabb italozás után sugárban okádott belvárosi lakásunk erkélyéről a macskaköves utcára, olyan erővel szorongatva a kovácsoltvas korlátot, hogy lila véraláfutások keletkeztek másnapra a tenyerén. Olyankor én szelíden mögéje álltam, egyik kezemmel átkaroltam, másikkal felhajtottam a szoknyáját, és nem tudtam nem megbocsátani neki. Türelmes voltam, mint általában lenni szoktam, és a türelmem meghozta a gyümölcsét. Az évek múltával még az alkoholfüggőség is kikopott belőle.”

Hát ez a nercbundás, arannyal felcicomázott, égővörös sörényű anyahajó volt az, aki végül megoldotta Demens bácsi identitásválságát. Méghozzá egy tucat saját elképzelés szerint gyártatott pólóval. Hatalmas lelkesedéssel viharzott be a hófehér (mi más illene jobban egy volt orvoshoz), galléros (azért az mégis elegánsabb a környakúnál) ruhadarabokkal, melyek mindegyikén ott virított a harsány felirat: „Nem vagyok nőgyógyász, de vethetek rá egy pillantást.” A pólókhoz tartozott néhány (szintén fehér színű) modern, fiatalos stílusú, felettébb kényelmes szabadidőnadrág is. Karola asszony azon melegében átöltöztette egyszálbél férjeurát. A viseltes almazöld hálóköntöst és a kiszolgált kockás meg csíkos flanell pizsamákat széles mozdulatokkal hajigálta a kukába. Ezt követően hosszú perceken át csókolta körbe-körbe az újjászületett incifinci embert, barátomat és szövetségesemet a bajban: Dr. Deme-Nagy Sándort.

Csöcsilla főnővér és a közelharcban oly járatos amazonkülönítménye Demens bácsi öltözködési hóbortját (tudniillik hogy a nőgyógyászos pólókon kívül mást onnantól kezdve nem is volt hajlandó magára venni) ellenkezés nélkül elfogadta. Persze nem véletlenül, és nem is puszta jóindulatból. Karola asszony ugyanis attól a pillanattól fogva, hogy Demens bácsi az Albi állandó lakója lett (mivel egy ideje már rendszeresen a kutyakosárban szenderedett álomba, és szokásává vált hazatérő feleségét az egész szomszédságot felverő hangos és vidám csaholással üdvözölni) minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy férjeura semmiben se szenvedjen hiányt. És ha ehhez az kellett, hogy az ápolók se szenvedjenek hiányt semmiben, hát annak sem volt semmi akadálya. A nővérszoba igénytelen, kotyogós kávéfőzője körül gyakorta a legnemesebb őrlemények párlata vont illatfelhőt, olcsó nápolyi helyett prémium kategóriás édesipari gyártók marcipános és aszalt szilvás finomságai kínálgatták magukat az üvegtálkákból, mindig akadt a gyógyszeres szekrényben néhány karton trendi, nőiesre karcsúsított cigaretta, és bizony márkás parfümök és diszkrét borítékok is rendszeresen tiszteletüket tették a nővérszobában.

Chercez la femme, azaz keresd a nőt! (Jelen esetben a nővért...) A gimnáziumi tanulmányok homályából felsejlő mondat, ha nem is eredeti kontextusában, de egyfajta vezérelvévé lett Karola asszonynak. Az orvosokat, akik már-már nyíltan beismerték, hogy az Albiban nem gyógyítás, hanem konfliktusmentessé nyugtatózás folyik (merthogy ami egyszer leépült, az visszaépülni már nem fog; és különben sincs sem pénz sem kapacitás semmire) esze ágában sem volt vastagon megkenni. Csurrant-cseppent ugyan nekik is valami, de a zsíros falatokra a nővérek, az Albi mindennapjainak teljhatalmú urai tarthattak számot.

Arra, hogy Dr. Deme-Nagy Sándor valaha is elhagyja az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézet, reális esély nem mutatkozott. Karola asszonyról pedig még a legfifikásabb, legagyafúrtabb emberismerő sem tudta volna megmondani, hogy mindez örömmel, avagy bánattal tölti-e el. Hogy vajon élvezi, kényelmesnek találja-e a víg özvegyi létet, esetleg nem átallott titokban visszatérni régi, kicsapongó életviteléhez a végső záróra előtt. (Lassan már veszik le róla a rendszámot – szokta volt mondogatni asszonyáról Demens bácsi.) Hogy tényleg őszinte bánat és együttérzés járja-e át a mindennapjait, hogy az ápolók iránti bőkezűségét a hitvesi szeretet motiválja-e, vagy inkább a lelkiismeret-furdalás...

Demens bácsi szempontjából nézve mindez már teljesen mellékes volt. Neki csak az számított, hogy (legalábbis a többiekhez viszonyítva) kényelmes életet élhetett az Albi falai között. A szabályok betartása mellett lehetett kutyája (hahaha), kijárása, és egyéb privilégiumai, mint mondjuk az extra puha, vagy nedvesített és illatosított vécépapír. Mert például a Fostosnak, akiről korábban már esett szó, semmilyen vécépapír sem jutott. Az ő klozetkonfliktusának magvai egyébként már a bekerülésekor el lettek vetve.

A Fostost egy sikertelen önakasztást követően hozta be a rohammentő, méghozzá éjnek idején, és a betegfelvétel utáni legelső dolga az volt, hogy vécére kéredzkedett. Csöcsilla főnővér a metlachis folyosó illemhelyiségébe irányította, ahol több dolgot is csalódottan kellett konstatálnia. Elsősorban azt, hogy a tartályon nem volt lehúzómadzag. (Tehát újabb akasztást itt nem állt módjában elkövetni.) Másodsorban azt, hogy nem talált vécépapírt, pedig már ugyancsak csikart a hasa az átélt izgalmak és a belé fecskendezett nyugtatók valamelyikének hatására.  Harmadrészt pedig nem tudta magára zárni az ajtót, mert nem volt mivel. Amikor azonban nekilátott, hogy a hiányosságokat elpanaszolja a kimerítő éjszakai szolgálattól amúgy sem túl feldobott főnővérnek, elemi erejű, elsöprő szidalomviharral kellett szembesülnie.
- Vécépapír?! Hát mit képzel maga, hová jött? A Hiltonba talán? Vegye tudomásul, hogy ide hozni kell vécépapírt, ha ragaszkodik hozzá, hogy segget töröljön!
- De hát éjszaka van, hol tudtam volna beszerezni...
- Velem ne feleseljen, mert én vagyok itt az atyaúristennő! Úgy leszedálom, hogy egy hónapig a saját anyját sem ismeri fel! Éjjelnappali üzletekről még nem hallott?
- Öööö... A rohammentő mégsem taxi, hogy megkérhettem volna...
- Na most aztán elég legyen, mert zubbony lesz a vége! Felesleges vitatkoznia, tőlem össze is szarhatja magát, az sem érdekel!

A Fostos a muszájkabát említésére megszeppent ugyan egy kicsit, ám az összeszarásra vonatkozó ajánlatot fontolóra vette, majd légies mozdulattal felemelte a kincstári hálóköntös széleit, leguggolt, és ott helyben a folyosó kövére ürítette zaklatott beleinek teljes tartalmát. Majdnem elfelejtettem mondani: előtte még egy gyors mozdulattal „FOGLALT”-ra állította a vécé ajtajának külső oldalába vert szögön lógó kartonpapír táblát. Az injekciók úgy fúródtak belé a következő pillanatban, mint fúvócsőből kilőtt mérgezett nyilak az áldozatok testébe az Orinoco környéki esőerdőkben. Látszólag vesztesként, magatehetetlenül távozott a tetthelyről, ám a fekáliát mégiscsak az ellenségnek kellett feltakarítania, és nem csak azon az éjszakán, hanem azt követően minden egyes alkalommal. Mert a Fostos onnantól kezdve sehová máshová nem volt hajlandó a dolgát végezni, mint a folyosó kövezetére, a vécé elé, amelynek szabad-foglalt tábláját előzetesen mindig gondosan a helyes állásba fordította. Hiába volt a nővérek részéről minden igyekezet és minden fenyegetőzés, mint ahogy hiábavaló lett volna a Fostost ágyhoz kötözni is, mivel az ágyneműből és a matracból sokkal nehezebb kitakarítani az ürüléket, mint felmosni azt a folyosó kövezetéről.

Az imént azt mondtam Önöknek, hogy a Fostos minden alkalommal a folyosóra csinált, ám ez nem teljesen fedi a valóságot. Merthogy ott van Mérilú. Mérilú mániás depressziós és szuicid hajlamú. Mellesleg oltári jó nő. Tíz fölött jár már az öngyilkossági kísérletek számában, a legutóbbit az Albi bejárata előtt követte el egy cigarettacsikkel. Szépen lehámozta a filterről a papírt, majd meggyújtotta a műanyag szálakat. A megolvadt szűrőre bakanccsal rátiporva azután olyan frankó kis félköríves pengét kapott, amivel már gyerekjáték volt felvagdalni az ereit.

Mérilú ezenkívül grafikus is, és mindig a lelkivilágát rajzolja. Grafittal. Az elég sötét. De porzik, úgyhogy fixálni kell. Mérilú ezt ipari mennyiségű hajlakkal oldja meg. (Magára is rengeteget fúj, de csak amikor punk korszakait éli.) A hetes kórteremben nem is lehet maszk nélkül levegőt venni anélkül, hogy az ember tüdőlebenyei össze ne tapadnának. A betegtársak régebben sokat panaszkodtak emiatt, de annak mindig tűzeset lett a vége, így inkább felhagytak vele. Nem akartak álmukban bent égni az ágyban.

Mérilú mostanában fekete combfix neccharisnyát hord és vasalt bakancsot (Hihetetlen, hogy még ebben a böszme lábbeliben is milyen formás lába van!), mélybíbor színű tüllszoknyával. Sötét, már-már fekete rúzst használ (passzol a körmeihez), és hullazöldre szokta sminkelni magát. Óránként nyolcszor öltözik át, de mindig szexi. A ruhatára négy másik szekrényt igényel a sajátja mellett, ezek bérleti díját cigarettával fizeti meg a szobatársainak. Mérilúnak formás és picike a feneke. A mellei is icike-picikék, tán a tizedét sem teszik ki Karola asszony kannáinak, vagy Csöcsilla nővér bödönjeinek, és mégis: Mérilúból olyan vonzerő árad, amit a másik kettő közelében soha nem érez az ember. Talán a halál előszaga ez, nem tudom...  Annyi bizonyos, hogy Mérilú bombanő. A Fostos ezt úgy fogalmazta meg, hogy „olyan jó nő, hogy beszarás”. És a Fostos ezt szó szerint értette ám! Azóta is automatikusan összeszarja magát, ha Mérilút megpillantja. Ezért van, hogy az előbb nem teljesen mondtam igazat.

Mérilú egyébként nem csak részleteiben, de összességében is aprócska és törékeny. Szinte már légies jelenség. Kicsit szeplős az alkarján a bőr. Amikor éppen nem punk, valószerűtlenül dús, bongyor fürtös hajkoronát visel. (Ha nekem lenne ilyen, én bizony sohasem vasaltatnám ki!) Az Igazlátó a tizenkettesből azt mondja, hogy ezt a talján felmenőinek köszönheti. Merthogy szerinte Mérilú anyai ágon olasz származású. Na most, amit az Igazlátó mond, arra érdemes odafigyelni, nekem elhihetik! Egyszerűen belelát az emberekbe. Félelmetes képesség. Persze eleinte mindenki, még maga Mérilú is kiröhögte, amikor előhozakodott ezzel a talján mesével, egészen addig, amíg egy alkalommal a csaj, valami combosabb nyugtatózást követően el nem kezdett álmában folyékonyan olaszul beszélni. Azóta az Igazlátót félelemmel vegyes tisztelet övezi. Mérilút meg a skizofrénia gyanúja.

És ha már itt tartunk: Az Igazlátó rólam is megmondott olyan dolgokat, amelyekről senki sem tudhatott. Senki! Úgy voltam vele, hogy ezt a megmagyarázhatatlan, de a jelek szerint kitűnően működő képességet igazán kár parlagon hagyni, és egy alkalommal javasoltam Csöcsilla főnővérnek, hogy mielőbb hívja fel rá a prof figyelmét, mert ennek a segítségével olyan pontos kórtörténetekhez és személyiség-analízisekhez juthat, ami zajos sikerekhez, sőt akár az igazgatói székhez is hozzásegítheti. Ám ez az elefánttestű nőstényördög csak mosolygott rajtam, megsimogatta a fejemet, és gyanús kedvességgel ennyit mondott:
- Kis forradalmárom, hát tényleg azt hiszed, hogy itt valakit érdekel még a gyógyítás?
Így aztán az Igazlátó képességeit továbbra sem használta ki senki. Eltekintve persze magától az Igazlátótól. Ő pedig nem egészen tisztességes céloknak rendelte alá. Nekem legalábbis ez volt a sejtésem.

És képzeljék, mit mondott még Mérilúról ez a diliházi vátesz! Hogy állítólag van neki egy alul nyitott, finom csipkéből készült bugyija, amit fekete igazgyöngyök ékesítenek! El tudják ezt képzelni? Valódi hawaii fekete gyöngyök... Egy vagyont kóstál az ilyesmi! És hogy Mérilú ezért nem is viseli soha. Kultikus tárgyként őrzi, mintha csak valami sátáni szertartásra tartogatná ünnepi viseletnek. Megáll az ember esze...

A Fostosról pedig azt akarta elhitetni velem az Igazlátó, hogy mikropénisze van! Akkorka, mint a mókusnak. Illusztráció lehetne az orvosi lexikonban. Onnét tudja csak, hogy hol van, hogy vizelés után megnézi melyik szőr csöpög, és az az. „Nem én találtam ki, ő szokta magát pontosan ezekkel a szavakkal jellemezni” – magyarázta az Igazlátó, miközben titoktartásra intve a szája elé emelte a mutatóujját, és cinkosan rám is kacsintott.
- És te ezt mind hallottad? – kérdeztem vissza döbbent tekintettel.
- Nem. Én ezt mind látom!
Hát erre aztán tényleg nem lehetett mit felelni.

Most, hogy már elég sokat meséltem Önöknek Demens bácsiról, a Fostosról, Mérilúról meg a többiekről, egyre nehezebb kikerülnöm, hogy magamról is beszéljek egy kicsit. Húztam-halasztottam, amíg csak lehetett, de most már muszáj sort kerítenem rá, akármilyen nehezemre esik is. Lehet, hogy félbe kell majd szakítanom, és biztos, hogy nem leszek összeszedett. Kérem, nézzék ezt el nekem! Mélységesen felzaklat, amit el kell mondanom, és nem kevésbé az is, amit elhallgatni szándékozok. Bocsássanak meg!

Micsoda nagyszerű teremtmény az ember – eljutott a Holdra! Micsoda nagyszerű teremtmények a baktériumok – eljutottak a Holdra, és az ember testét használták űrhajónak! Ki mondta? Talán Sagan. Olvasták Carl Sagan könyveit? Sajnálhatják, ha nem. Ideje pótolni! Olvassanak, és átélhetik az időutazást! Persze könnyen megeshet, hogy a fenti gondolat nem is tőle származik. Napról napra gyengébb a memóriám, és már nem vagyok biztos semmiben. Vagy mégis? Igen, abban biztos vagyok, hogy a baktériumokkal kezdődött minden. Apró kis spirocitákkal. Váratlanul előjöttek a semmiből és felzabálták az életemet. A nyugalmamat, a nappalokat és az éjszakákat, az egészségemet, az egyéniségemet, a barátaimat, a családomat, mindent. Nézzenek rám! Nézzék az embert az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézet (közkeletű nevén Albi) hatos kórtermének rácsos ágyán, Demens bácsi és a Fostos között! Ez vagyok én. Hát ez vagyok én?!

Valaha szerettem küzdeni. Szerettem győzni, és mély, részegítő kortyokat szippantani a legyőzöttek szemében csillanó félelemből és kiszolgáltatottságból. Mámorított a diadal íze! De ugyanúgy szerettem veszíteni is, megélni a vereséget, hogy milyen érzés tehetetlen prédának lenni, elveszíteni minden kontrollt, mert így megtapasztalhattam az univerzum teljességében értelmezett saját jelentéktelenségemet. Harcos voltam, a budo útját jártam még ha nem is voltam ennek mindig tudatában. Erősként filozófus, gyengeként istenfélő. Állva kívántam fogadni a halált. És most végleg alulmaradtam.

A fájdalom nem tudott lebírni, bár megismertem szinte minden arcát. Azért arathattam győzelmet fölötte, mert elszenvedőjéből a megfigyelőjévé minősítettem magam. Méghozzá tudatosan, erős akarattal. Rajtakaptam, amint fagyos réteget von a csontokon, miként a jégharmat ül ki a szódásszifonba csavart patronokra a gázok hirtelen tágulása nyomán. Követtem, amint higany módjára, lassú vonulással veszi birtokba ízületeim üregeit. A fokokat számoltam, amint görcsökbe csavart. Ha pengével vágott, a hosszát; ha szúrt, hát a mélységét méricskéltem a sebnek az egymásba préselődő fogak csikorgó mértékegységével. Nagyfeszültségű drótok közé szorította mozgásteremet és én magatehetetlenül is utat találtam a drótok között. Forrázott, égetett, mire én a jéghegyek tetejéről köptem szemen. Elrabolta az éjszakáimat, cserébe én megfosztottam őt saját figyelmem és energiáim éltető erejétől.

A kétség és reményvesztettség sem tudott lebírni. Ahány orvoshoz fordultam, annyiféle diagnózist kaptam. És ezek nem afféle incifinci doktorocskák voltak ám, hanem országos hírű szaktekintélyek, mint egykor Demens bácsi! „Ez bizony az a kór, ilyen és olyan antibiotikumokra van szüksége, méghozzá azonnal, intravénásan és extrém adagban” – így az egyik. „Ez biztosan nem az a kór, eszébe ne jusson antibiotikumokkal kezeltetni magát” – cáfolt rá a másik. „Ez valószínűleg az a kór, csak nem tipikus tünetekkel, és merőben szokatlan szerológiai folyamatokkal, ezért nem vállalhatom a kezelését” – vonta le a konzekvenciát a harmadik. És szúrtak, csapoltak, lumbáltak, injektáltak, döfködtek, mértek, elemeztek, gyógyszereztek, mágnesrezonáltak a végtelenségig. Azután egy napon, amikor ismét hosszú órákat vesztegettem hiábavaló várakozással a századik kórház ezredik várótermében, eszembe jutott egykori tanárom gondolata, miszerint minden tudomány annyiban tudomány, amennyiben matematika. Ennek analógiájára én is megalkottam a magam hipotézisét, és kijelentettem, hogy az orvoslás mindössze annyiban orvoslás, amennyiben az sebészet vagy aneszteziológia. A többi parasztvakítás – állapítottam meg magamban, és az alternatív gyógymódok felé fordultam.

Na azt a kuruzslást és reménykurválkodást megint csak látniuk kellett volna! Handabanda, törzsi tánc, apró bogyók, bivalyvitaminok, őserdei csodaszerek Dél-Amerikából, eddig ismeretlen csodanövények mágikus nedvei, különféle vizek, elegyek, rezonanciák, frekvenciák, magas nyomású kamrák és nyomasztó karmák, továbbá barlangok, fürdők, távgyógyítók, varázslók, füvesek, javasok, kufárok, gyíknyál, békaszem, árvalányhaj, zarándoklat, elvonulás, mozgáskultúra, sportolás, izzadás, ilyen masszázs, olyan masszázs, lófasz és esti fény! Fikarcnyit sem ért az egész. Talán csak a diólevél forrázata segített valamennyit a sok hókuszpókusz közül. Érdekes kivétel. Ezek szerint az orvosságát csakúgy, mint az élelmét, az embernek abban a földben kell keresnie, amelyből maga is kivétetett. Az idegen étel nem úgy táplál, a messzi tájak csodaszere kevésbé hajlamos gyógyítani.

És elárulhatok Önöknek még valamit: Nem bírt le a rák sem! Persze messze nem volt csúcsformában, amikor a mérkőzésünk létrejött. Akkor esélyem sem lett volna a győzelemre, ezt készséggel elismerem. Korán volt még neki, és én kisgatyában leptem meg őt (azért ő is alaposan meglepett engem...), de ahhoz elég ereje volt, hogy néhányszor a padlóra küldjön. Nem volt könnyű lábra állnom, ám a mérkőzés végén mégis az én kezemet emelték a magasba.

Akkor mégis kitől-mitől szenvedtem vereséget? Ideje elárulnom: a hangoktól. Nem kísértetek, alternatív ének vagy képzelt személyek hangjaitól. Egészen hétköznapi, mások számára banálisnak tűnő neszektől, zörejektől, mint amilyen a normális léptek zaja, vagy egy könyv lapjainak susogása, vagy a gyerekzsivaj. Hihetetlen, ugye? Rémisztő, ugye?

Középfülünk egyik funkciója a túlterheléssel szembeni védelem, ami az úgynevezett akusztikus reflex révén valósul meg. Ez a folyamat nem más, mint egy automatikus izom-összehúzódás, ami rendszerint egy nagy intenzitású hang hatására következik be. Ilyenkor a hallócsontocskák mozgása lekorlátozódik, így csökkentve elviselhető szintre az átvitt hangerőt, és megvédve a belső fület az extrém ingerléstől, illetve minket a megsüketüléstől. Köszönet nektek, két kicsinyke izom! Köszönet, kengyelt mozgató izom, és köszönet dobhártya-feszítő izom!

Az én fülemnek kutya baja. Mind a kengyelt mozgató izmom, mind a dobhártya-feszítő izmom tökéletesen egészséges. Tíz, húsz, százharminc vizsgálat is bizonyította már. De az idegpályáimat alattomos természetű, alakváltó és intelligens spirocita baktériumok zabálják és szarják tele napi rendszerességgel (mint a Fostos az Albi folyosóját), és nem pusztítja el őket semmi sem, mert a testem titkos mélységeibe, áthatolhatatlan gátak mögé húzódnak vissza a gyógyszerek és a szervezetem által termelt, őket veszélyeztető vegyületek jelenlétében, és a mérgek meg az ellenanyag, amiben minden idegsejtem folyamatosan tocsogni kénytelen, na azok tehetnek róla, hogy őrületbe kergetnek a hangok.

Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám el Önöknek az érzést. A stresszt ismerik, ugye? Tudják, annak hatására nyílnak ki azok a bizonyos csapok,  melyek olyan hormonokkal árasztják el az ereket, amik a harcot vagy a menekülést hivatottak támogatni. Üss vagy fuss! Bármelyik megoldja. Csakhogy a hangokat nem lehet agyonütni, és nem lehet előlük elfutni sem! Minden porcika remegni kezd, a feszültség az elviselhetetlenségig fokozódik, az agy felrobbanni készül, ráz az áram, és a végén mégiscsak ütnöd kell, rohannod, törni-zúzni, üvölteni, őrjöngve szabadulni attól a megfoghatatlan valamitől, ami a dendritek, axonok és velőshüvelyek mikrokozmikus erőterében, kibírhatatlan fehérizzásban rezeg, vibrál, harsog, sistereg. Csak mert a nagypapájuk lapozott egyet az újságban, a gyermekük átgurított egy játékautót a szobán, vagy mert gőz sípolt elő a vasalóból, amint a feleségük kiigazította az ingujjuk élét. El tudják ezt képzelni? Na ugye, hogy nem! Hát ezért nem is magyarázom tovább. Itt és most ünnepélyesen megfogadom, hogy nem teszek több kísérletet ennek a démonnak a leírására. Hiábavaló, és túlságosan felzaklat, a végén még megint rohanhatok, kifelé ebből a helyiségből, az épületből, a településről, a világból, hogy aztán valahol egy idegen tájon elcsigázva és kimerülve eszméljek önmagamra. (Önmagamra?)

Most elmesélhetném, hogy a hiperakuzisommal folytatott küzdelem nagyjából annyi sikerre vezetett, mint a spirociták elleni harcom. Semennyire. De megkímélem Önöket a részletektől. Legyen elég annyi, hogy az idegrendszeremre ható hiperakuzis-gyógyszerek tökkelütött idiótát csináltak belőlem, és amikor egy komolyabb pararoham következtében nemhogy a házból vagy a szobából, de a takaró alól sem mertem napokig kidugni még a kisujjamat sem, akkor úgy döntöttem, elég volt az orvosságokkal való kísérletezésből.

A füldugó első pillantásra kézenfekvő megoldásnak tűnt (bár a szakirodalom több helyen is felhívta a figyelmet a rendszeres viselés következtében kialakuló túlérzékenységre, ami azért elég vicces), mégis törvényszerű volt, hogy nem működött. A probléma ugyanis nem kívülről érkezett. Elég volt tudni a hangok létezéséről ahhoz, hogy rohamom legyen. Mindezzel persze csak agyam racionális fele lehetett tisztában, miközben az emocionális énem tovább szenvedett, és görcsösen próbált kapaszkodni minden lehetséges szalmaszálba.

Elmagányosodásom is ugyanolyan törvényszerűen következett be, mint a füldugók kudarca. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy mindig is kilógtam a sorból. Valahogy más voltam, mint a többiek. Nem úgy más, mint a kerekesszékesek, a vakok vagy a siketek. Én láthatatlanul voltam különböző. A világ dolgai, eseményei, az emberek és a viselkedésük bennem mindig is a többiekétől eltérő reakciókat, érzéseket és hangulatokat hívtak életre. Mindezt már kiskamaszként felismertem, és mondhatom, nem éreztem túl jól magam tőle. Bélyeget viseltem a homlokomon. Ma már tudom, hogy a sorral is lehet a baj, nem csak a kilógóval, de gyerekként ez a belső másságból fakadó, majdnem totális kirekesztettség súlyos kétségek közé taszított. És felnőttként újból meg kellett járnom az elszigetelődés poklát.

Eleinte csak a baráti és munkahelyi eseményekről maradoztam el, amiknek korábban rendszeres résztvevője voltam. Később felmondtam sportköri tagságomat is. Moziba, színházba nem jártam. Könyvtári igazolványomat összetéptem. Tömegközlekedést nem vettem igénybe. Féltem emberek közé menni, féltem a mindennapi hangokat meghallani, de leginkább féltem attól a kiszámíthatatlan, agresszív, rapszodikus sátánfajzattól, akivé egyre sűrűbben voltam kénytelen átváltozni a végeláthatatlan sorban ismétlődő rohamok következtében. És a tragédiám akkor teljesedett ki, amikor ettől a valakitől már a családomat is féltenem kellett. Azt a pontot elérve határoztam el, hogy így vagy úgy, de megsüketítem magam.

Legelső próbálkozásomhoz a fegyvereket hívtam segítségül. Egy  korábbi sporttársam ugyanis fiatalon tüzérként szolgált, és sikerült majdnem teljesen elveszítenie a hallását. Természetesen idő előtt nyugdíjazták, rengeteg szabadidő szakadt a nyakába, ami mellé a hadseregtől irigylésre méltó havi apanázst is kapott. Tulajdonképpen semmi baja nem volt az élettel, azon kívül, hogy alig hallott valamit. Uramisten! Hogy én mit meg nem adtam, és meg nem tettem volna ezért az állapotért!

Felkerestem hát egy közeli fegyverboltot, és beszereztem egy forgótáras riasztópisztolyt. Mellé megvásároltam az üzlet teljes készletét a hozzá való kilenc milliméteres lőszerekből, majd hazatérve kiballagtam a kert végébe és nekiálltam a revolvert közvetlenül a fülem mellett elsütögetni. Több száz lövést adtam le mire este lett, és másnap megint több százat, és így tovább négy héten keresztül. Páros heteken a jobb fülemet kezeltem, páratlan heteken meg a balt. Mindössze egyetlen napot mulasztottam, amikor a munícióm kifogyott, és mivel az üzlet másodjára már csak limitált mennyiséggel volt hajlandó kiszolgálni engem, el kellett utaznom a megyeszékhelyre utánpótlásért.

Terápiám csak egészen kis mértékben bizonyult sikeresnek, és azért a minimális halláscsökkenésért, amit végül eredményezett, többé-kevésbé állandó fülcsengéssel és -zúgással, valamint rendszeresen visszatérő migrénekkel voltam kénytelen fizetni. Ráadásul a hiperakuzisos rohamaimat kiváltó sajátos hangok intenzitásában nem is éreztem ugyanazt a csökkenést, amint a mindennapi, és egyébként nem zavaró neszek és zajok esetében. Hogy mire juthattam volna, ha a kezelést sikerül hosszabb időn keresztül folytatnom, azt sajnos nem tudhattam meg, mert a negyedik hét végén a szomszédaim, akiknek elegük lett abból, hogy lövöldözésemmel folyamatosan megzavartam a kertváros csendjét és nyugalmát, egyesült erővel nekem estek, és alaposan helybenhagytak. A közjátékot, amelynek rajtam kívül is akadtak sérültjei (testi épségem védelmében igyekeztem mindent megtenni), nem csak sebészeti, radiológiai és rehabilitációs programok követték, de hosszadalmas jogi hercehurca is, amit senkinek, még az ellenségeimnek sem kívánok.

És majdnem elfelejtettem megemlíteni a gázlövedékes malőrt! Merthogy a másodjára vásárolt lőszerkészletembe valami véletlen folytán belekerült egy ilyen is, amit sem az eladó, sem jómagam nem vettünk észre. Így történhetett meg, hogy az egyik, különösen biztatónak ígérkező kezelés alkalmával tömény kapszaicinfelhőt lőttem magam köré. Negyven perces takony- és könnycunami jutott osztályrészemül, melynek végeztével megfogadtam, hogy ezentúl alaposan megnézem, mivel tárazok. Összességében elmondható tehát, hogy saját megsüketítésemre irányuló első kísérletem csúfos kudarcra ítéltetett.

Terveimet azonban nem adtam, nem adhattam fel, és több napon át tartó töprengést követően úgy döntöttem, hogy süketre pofoztatom magamat. Az alapötlet egy korábbi ismerősömtől, bizonyos Omártól származott, aki kurvapecérként és adósságbehajtóként híresült el bizonyos, Önök által nyilván kevéssé ismert körökben. Nos, ez az Omár, miután az általa okozott nyolc napon túl gyógyuló sérülések kapcsán többször is megütötte már a bokáját, feltette magában, hogy a továbbiakban kizárólag könnyű testi sértéssel fog operálni. (Ezek a sérülések nyolc napon belül gyógyulnak, enyhébb jogi kategóriába esnek, így az értük kiszabható büntetés is jelentősen kisebb.) Omár elképzelése hónapokon át remekül működött, és maga is meglepődött rajta, hogy a korábban egyenesekkel és horgokkal kezelt konfliktusok sima pofonokkal is megoldhatók, ha mellé megfelelő testalkat és fellépés párosul. (Omár nem volt híján egyiknek sem.) Aztán jött a hideg zuhany. Az egyik saller ugyanis akkorára sikeredett, és olyan módon ült meg a páciens fülkagylóján, hogy az általa gyakorolt légnyomás a dobhártyát szétrepesztette, Omár üzleti partnere pedig végérvényesen megsüketült az egyik fülére.

Na ez kell nekem! – villant belém a felismerés. Balhéba, verekedésbe keveredni ebben a félőrült világban senkinek nem jelenthet nehézséget. Már csak arról kellett gondoskodnom, hogy képes legyek a rúgásokat és az öklösöket biztonsággal elkerülni. Nem KO-ra, nem is orr- vagy állkapocscsont-törésre vágytam.  Kizárólag a klasszikus parasztlengőkbe kívántam belefutni, illetve azokat fülkagylóval kivédeni. Miután több küzdősportos ismerősömmel is konzultáltam az ügyben (természetesen valódi szándékom titokban tartása mellett), úgy döntöttem, kezdetnek jó lesz a kung-fu. Ezt követően álltam neki elsajátítani a judo és az aikido alapjait, majd jött a ju-jitsu, legvégül pedig az ökölvívás következett. Hogy én mennyire élveztem mindezt! Egy-egy izzadós, férfigőzös hirig alkalmával szinte már a betegségemről is megfeledkeztem, de aztán mindig megütötte a fülemet egy-egy olyan nesz, amely újból megnyitotta poklaim csatornáit, emlékeztetve rá, hogy én nem a budót, hanem a hiperakuzis útját járom.

Ahhoz természetesen, hogy önvédelmi képességeim olyan szintre jussanak, amin ha meghatározni nem is, de legalább befolyásolni képes vagyok egy verekedés kimenetelét, hosszú hónapok kellettek. Én ezt az időszakot sem töltöttem tétlenül. Bár az orvosok felé irányuló bizalmam akkorra már felettébb ingatag lábakon állt, azért úgy döntöttem, kísérletet teszek néhányukkal. Fül-orr-gégészeket, neurológusokat, aneszteziológusokat és sebészeket kerestem fel, hogy milyen feltételek mellett vállalnák a mesterséges megsüketítésemet. Abban bíztam, hogy van az a pénz.... Hát nem volt! Sem könyörgés, sem sírás-rívás, sem az anyagiak, sem a fenyegetőzés nem segített. Sőt, kis híján kényszer-gyógykezelés lett a sorsom egyikük miatt. Mintha csak a jövő sietett volna elibém egy pillanatra...

Aztán elérkezett életemnek az az időszaka, amit magamban csak a „Harcosok klubja” periódusként aposztrofáltam Chuck Palahniuk elhíresült regénye (Olvasták?), illetve a belőle készült film nyomán. Adtam és kaptam, futottam és futottak előlem, véreztem és vért ontottam. A sors szeszélye összehozott kocsmai verekedőkkel, közúti harcosokkal, nagymesterekkel, öntelt idiótákkal, kemény legényekkel, akikhez képest a bükk fája napra tett vaj volt, és nyámnyila fráterekkel, akik még önmaguk védelmére sem mertek kelni. Gazdagabb lettem számos zúzódással, két csontrepedéssel, egy nyílt töréssel, három ficammal és tizenhat húzódással. Szereztem vágásokat és szúrásokat is a váratlanul előbukkanó alattomos késpengék nyomán. Közben elveszítettem a gátlásaimat, az elveimet, a becsületemet és az emberségemet. Csak a hallásomat nem sikerült elveszítenem. Halló állattá alacsonyodtam, aki hiperakuzistól szenvedett.

Akkoriban már egyre gyakrabban foglalkoztatott a gondolat, hogy ha nem sikerül a hallásomtól másképp megszabadulnom, akkor megszabadulok tőle az életemmel együtt. Micsoda könnyű, felszabadító, katartikus érzés lehetett volna ennek a lehetőségnek a felismerése, ha senkiért és semmiért nem tartozok felelősséggel! De ott volt a családom. És mindazok, akiket szerettem (és akik talán azon változások ellenére is viszontszerettek, melyek összeférhetetlen, agresszív szörnyeteggé tettek) már ezidáig is többet szenvedtek miattam annál, semhogy saját, önkéntes halálom terhét is rájuk pakolhattam volna. De aztán történt valami, aminek nyomán keserű vívódásomból határozott és megmásíthatatlan döntés fakadt.

A reggelizőasztalnál ültünk. Az egész család. Nagyapámmal együtt, aki kisgyermekkorom óta speciális helyet foglalt el a szívemben. Mi olyan cinkos, összekacsintós unoka-nagyapa páros voltunk. Elcsépelt a kifejezés, de valóban fél szavakból, apró gesztusokból is megértettük egymást. A lét gyönyörű folytonossága voltunk egymás számára. Bármikor a tűzbe ment volna értem, és én is őérte.

Nagyapa lágytojást evett. Tökéletesre főzöttet, olyan állagút, amelyet mindketten szerettünk, és aminek a készítését a feleségem az évek során művészi szintre fejlesztette. Meghitt hangulatú étkezés volt. A mozgóárusok még nem érkeztek meg az utcánkba, hogy szirénájukkal a csendbe rondítsanak, nagyapa oda sem hozta suhogó újságját az asztalhoz, a gyerekek pedig nem hintáztak, nem nevetgéltek és nem beszélgettek. Ha sót, sajtot vagy egy szelet kenyeret kértem, akkor az a levegőbe emelve, hang nélkül érkezett elibém, nem a terítőn csúsztatva. Számomra olyan tökéletesnek tűnt minden!

Azután nagyapa krákogni kezdett. A zaj villámként vágott az agyamba, milliszekundumok alatt robbantva semmivé az iménti idill kirakósdarabjait. Az egész átkozott világ mennydörgött körülöttem, és akkor megnyíltak a pokol zsilipjei, szennyesen kavargó árral borítva be elmémet, és elmosva minden józan ítélőképességemet. Éreztem, hogy baj lesz, és rohanva igyekeztem kijutni a házból, mielőtt kárt teszek valakiben. Ám félúton az ajtó és közöttem ott volt nagyapa széke, és én elbotlottam benne úgy, hogy a földre kerültem. Nagyapa a kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen, miközben tovább krákogott. Hátam alatt a nappali hideg kövezete maga volt az elviselhetetlen hang élesre fent pengéje, és én felpattantam, megragadtam nagyapa bütykös somfabotját, majd észveszejtve püfölni kezdtem vele az öreg fejet. A pergamenné vénült, hártyavékony bőrből ütéseim nyomán vörös patakok fakadtak fel. Összemocskolták az ősz hajszálakat, ráfröccsentek a védekezésül felemelt kezekre, a kezekre, amelyek valaha az én szőke gyerekfürtjeimet simogatták, a kezekre, melyektől kizárólag áldás és jótétemény származott, és most recsegtek-ropogtak az újra és újra lesújtó bot csapásai alatt, majd a vér végigcsorgott a májfoltokkal tarkított karokon, amelyeken kéken sütöttek át a kilencven esztendei pulzáló munkában megfáradt erek, végezetül pedig ezek a kármin patakok zavaros elegyként egyesültek a lágytojással, ami az asztalról vigyorgott felém hígan és gonoszul, mint valami alvilági démon önálló entitássá testesült, beteges ejakulátuma.

Messziről, nagyon-nagyon messziről elért hozzám a gyerekeim eszelős sikoltozása, amint a kanapé fedezékéből, a szemeikre szorított ujjacskáik szűk résein át figyelték a brutális jelenetet, ami ugyan rettenettel töltötte el őket, ám mégis képtelenek voltak tekintetüket elfordítani róla. Szemem sarkából a felségemet véltem megpillantani a hátam mögött, feje fölött az ütésre emelt zongoraszékkel, azután hirtelen sötét lett, és én végre nem hallottam már tovább azt a krákogást.

Nagyapa vasból volt. Sőt, acélból. Fiatal kora óta azt mondogatták róla, hogy magától meghalni sosem fog, mert annyi életerő van benne, hogy úgy kell majd agyonlövetni, utána meg még fel is kell dönteni. Mi tagadás, lehetett ebben valami. Az öreg hatvanöt éves koráig sem orvost, sem orvosságot nem látott. Talán ezért fordulhatott elő, hogy amikor életében először kórházba került, és kapott egy kúpot a nővértől, fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az. Aztán elmagyarázták neki, hogy mire való, és azt is, hogy mit kell vele csinálni. Csak azt nem, hogy egészen pontosan hogyan. Az öreg meg felpattintotta a sztaniolpapírral együtt, majd vérző valaggal ment panaszt tenni a kórházigazgatóhoz. Pár évre rá vérnyomásbeteg lett, amire a háziorvosa gyógyszert írt fel neki. Talán a kezdődő demencia tehetett róla, hogy egyszer csak a bliszteres csomagolású, karórába való gombelemeket kezdte szedni a tabletták helyett. Merthogy azok is olyan „kinyomósak” voltak. Megevett belőlük egy levéllel, mire a család észrevette a tévedést, de meg sem kottyant neki. Az orvosa is csak mosolygott egy jót, és megjegyezte, hogy a kimerültségtől mostanában nem kell tartania.

Azóta nagyapa lábon kihordott két infarktust és egy viszonzatlan szerelmet, túlélt egy prosztatarákot, két szemműtétet, egy aranyér-operációt, és végül – ha hiszik, ha nem – túlélt engem is. Közel két hónapot töltött kórházban (ahová állítása szerint azért került, mert leesett a padlásfeljáróról), amikor pedig hazatért közénk, elsőként hozzám lépett oda, fejemet gyengéden magához vonta, pontosan úgy, mint gyerekkoromban szokta tenni (eközben közelről is szemügyre vehettem a művemet: a deformált csuklót, a műtéti hegeket az alkaron, a bőr alatt a csavarok dudorait, amik a kettétört singcsontot összetartották), majd megcsókolta a homlokomat, és azt mondta:
- Egy percig se emészd magad miatta! Bármi történt vagy történjék is, nekem te mindig a kisunokám maradsz.

Én pedig egyetlen pillanatra tényleg megint gyermekké lettem a karjai között. Sírni akartam, zokogni, ordítani a szégyentől és a fájdalomtól, de a könnyek csak nem tudtak felfakadni, míg végül térdre hulltam a nagyapám előtt, hogy bocsánatáért esedezzek, de a szavak is bennszorultak, és én csak nézni tudtam, bámulni némán a vénemberre, akiből magam is kihajtottam, a három gyermekre, akik meg az én magomból növekedtek, és az asszonyra, aki megajándékozott velük engem, és akkor már tudtam, minden kétséget kizáróan, teljes bizonyossággal tudtam, hogy meg kell ölnöm magamat, mielőtt valaki mást ölök meg.

Ősz volt éppen, a pusztulás fenséges ideje. Meggyőződésem szerint az őszt vegytiszta esztétikuma már önmagában is predesztinálja a legszebb évszak címre, ám ha mindehhez még hozzáadunk az ilyenkor mindent átitató elmúlás egzotikus fűszeréből egy-egy csipetet, hát olyan keveréket kapunk, amelynek gyönyörűségébe kénytelenek vagyunk beleborzongani. Ezért talán az ősznek kell megköszönnöm, hogy a halál gondolata, ahelyett, hogy elborzasztott volna, inkább vonzani kezdett, és látszólag indokolatlan jókedvvel töltött el.

Egyesek körmük szakadtáig kapaszkodnak az életbe, akár fuldokló a szalmaszálba, még akkor is, ha az az életnek nevezett valami már nem több vegetatív létezésnél, és célja sincs semmi, hacsak az nem, hogy a szenvedésnek színtere legyen. Ők mégis görcsösen ragaszkodnak hozzá. Ám tegyék, jogukban áll. De mindazoknak, akik már túlléptek ezen a ragaszkodáson, ugyanúgy álljon jogában a szenvedés (legyen az akár testi, akár lelki természetű) elutasítása, e világi útjuk méltósággal történő befejezése. Mert az mégsem állapot, hogy innét kifelé csak jajszóval, vérrel és testnedvekkel körített, agressszív, erőszakos önhalálokon keresztül vezethet út!

Embertelennek mondják azt az embert, aki kutyáját, macskáját, egyéb jószágát szenvedni hagyja ahelyett, hogy könyörülne rajta, és véget vetne nyomorúságos haláltusájának. Hát hogy ne lenne embertelen az, aki saját embertársát hagyja, sőt kényszeríti fájdalomban és teljes reményvesztettségben bolyongani az elmúlás előszobájának útvesztőiben?

Igen, az eutanáziáról beszélek! Egy percig se higgyék, hogy a kegyes halál támogatottsága az orvosok körében tényleg annyira alacsony, mint azt a média sulykolni próbálja belénk! A média elsődleges funkciója ugyanis nem a tájékoztatás, hanem a vélemény- és gondolkodásformálás. Ha tehetik, beszélgessenek el egyszer személyesen egy elfekvő osztály bármelyik dolgozójával! Kérdezzék őket a halál előtt járó szenvedés rettenetes bűzéről, az élve elrothadó terminális szerencsétlenek látványáról, pokoli kínjaik mibenlétéről. Azután pedig hallgassanak a józan eszükre!

Társadalmunk és vallásaink némelyike hajlamos megbélyegezni a vészkijáratot választókat. Mintha döntésük nem lenne önmagában is elég nehéz teher, amit gyakorta tetéz a hátrahagyottak miatt érzett lelkiismeret-furdalás. Skarlátbetűt égetünk rájuk, a szégyen bélyegével sanyarítjuk sorsukat. Testük kivettetik a szentelt földből, létük a közösség jó emlékezetéből, családtagjaiknak pedig szánakozó, de sanda pillantások sora, és hát mögötti összesúgás jut osztályrészül. Miért?!

Jómagam hiszek az élet elutasításának jogában. Hiszek a halál választásának jogában, kiváltképpen akkor, ha a betegségre gyógyír nem kínálkozik. Ám van egy aprócska bökkenő. Meghalni egyáltalán nem egyszerű. Ez itt ugyanis a való világ, és nem a mozivászon, ahol egy lövés, egy bukfenc és kész – bevégeztetett. Vér csak mutatóban, fájdalom alig. Hát hogyne! Mese habbal...

És ott vannak a békés, már-már áttűnésszerű távozások, pihe-puha ágy, idilli környezet, mintha csak édes álomba szenderedne az ember. Ugyan kérem! A vetítésnek vége, tessenek már kifáradni a teremből! Láttak Önök már közelről halált? Mert én igen, és elhihetik: nem megy olyan simán, mint a filmen. Legyen az golyó, kötél, vonat, gyógyszer vagy toronyház – nem megy simán.

Milyen egyszerű lehetne minden az orvosok segítségével! Csak megkapni a pirulát, bevenni, elköszönni, csendben elaludni, majd – úgy egy fertályóra múltán, kvázi az utolsó álmunk részeként –  megszűnni lélegezni. De hogyan is kérhetne bárki egy orvost, egy köztiszteletnek és társadalmi elismertségnek örvendő személyt törvénysértés elkövetésére? Hogyan? Még ha a doktor józan esze és a lelkiismerete úgy diktálná is, hogy a páciense oldalán álljon, a törvénnyel szemben nem fogja ezt megtenni. Ám hiszik vagy sem, én azért adtam még egy esélyt az orvosoknak, és megpróbáltam ezt is. Kell-e mondanom, hogy sikertelenül? Egyikük sem akart a halálba segíteni.

Más lehetőségem nem maradt tehát, mint az önkezűség. Persze tisztában voltam vele, hogy az öngyilkosjelöltek eszköztelensége hajlamos a szaktudás hiányával párosulni, és ezért az események gyakorta mészárszékre vagy horrorfilmekre emlékeztető jelenetekbe torkollanak. És bár az öngyilkosságok története egyidős az emberiség történetével, a balul sikerült kísérletek száma megdöbbentően magas. Ezért aki a vészkijárat mellett dönt, jól teszi, ha alaposan, gondos aprólékossággal megfontolja távozásának minden részletét, mert ha nem így tesz, hát könnyen megeshet, hogy nem a teremtője színe előtt, hanem a zárt osztályon találja magát, ágyhoz kötözve, vagy kényszerzubbonyba bugyolálva. Alapos, és minden részletre kiterjedő információgyűjtésbe és tervezgetésbe kezdtem tehát.

Ugyan az interneten meglepően nagy mennyiségű anyagot találtam a témával kapcsolatban, én mégis ragaszkodtam ahhoz a két-három híres-hírhedt szakkönyvhöz, ami az eutanáziáról és a különféle választható halálnemekről nyomtatásban is megjelent. Inkább voltam bizalommal azokkal a forrásokkal szemben, amelyek mögött egy-egy nevét is vállaló szaktekintély állt, mintsem ismeretlen szerzőktől származó, kétes hitelességű írásokra bízzam magam, melyek némelyike olyan bizarr dolgokat javasolt, hogy dugjak két ceruzát heggyel felfelé az orrlyukaimba, aztán csapjam a fejem teljes erővel az asztal lapjához, hogy az agyamba fúródó plajbászok kvázi letaglózzanak. Hát persze, még mit nem!

Nem állítom, hogy a szakirodalom beszerzése és lefordítása egyszerű feladatnak bizonyult, de végül megbirkóztam vele, és több havi szorgalmas munkát követően avatott tudorává váltam a különféle szuicid praktikáknak. Rendszereztem, elemeztem, statisztikákat és kimutatásokat készítettem. Belemerültem valamennyire a vegytanba, az orvostudományokba és a kriminalisztikába is. Egészen meglepő dolgokat tudtam meg. Kitalálják, hogy melyik a leggyorsabb halál? Önmagunk felrobbantása. Érdekli Önöket az ezüstérmes is? Az pedig a lefejezés. (Ezek a dzsihadisták tudhatnak valamit...)

Minőségi robbanóanyagom pont nem volt otthon, én magam pedig nem szerettem volna semmiféle megbízhatatlan elegyet kotyvasztani, és nem állt szándékomban másokat veszélybe sodorni sem. A robbantást tehát elvetettem. A lefejezés viszont komolyan elgondolkodtatott. Ez a procedúra ugyebár elég körülményes, ha az embernek nincsenek segítői, én pedig nem szándékoztam a tervembe senkit beavatni, így valamiféle automatizált megoldást próbáltam kieszelni. Mondjuk az ablak redőnyére erősített bozótvágó pengét, amit aztán a hevedert elengedve hirtelen magamra szabadíthatok. Ám végül úgy döntöttem, hogy az előkertben heverő levágott fejem látványa túl sok lenne a hazaérkező családtagjaimnak.

Hasonló okokból zártam ki a vonatos megoldást is. A darált hússá válás gondolata már önmagában elborzasztott, hát még a sokkoló kép másokra zúdításának terhével együtt! Éles fegyvert nem állt módomban beszerezni, de ha tehettem volna, akkor sem lövöm fejbe magam, mert vagy bizonytalan a kimenetel, vagy – ha kisebbfajta ágyút használ az ember – gyomorforgató a végeredmény. Akárcsak a csuklóvagdalásnál. Tudom, hogy akkorra nekem már mindegy, de én (leginkább a majdani azonosításomat végzőkre való tekintettel) mégsem akartam ronda halott lenni. Ezért töröltem a magasból való leugrást és az autóval hídlábnak hajtást is a listámról, ez egyik legfájdalmasabb halálnemnek tartott önégetéssel egyetemben.

A fulladás lehetőségétől mindig is hideglelést kaptam, így önmagam vízbe ölése és az akasztás sem jöhetett szóba. Utóbbi esetében ugyanis már-már mérnöki teljesítményt igényel a részletek olyan módon történő megtervezése, hogy a végeredmény azonnali csigolyatörés, és ne hosszan tartó szenvedés legyen. (A Fostosnak erről szerintem fogalma sem volt.) Az elektromos áramon alapuló megoldások megint csak számos bizonytalansági tényezőt hordoztak magukban, és hasonlóképpen kétséges volt a nagy mennyiségű levegő vénáimba fecskendezésének kimenetele. (Nem beszélve arról, hogy fogalmam sem volt róla, miképpen kell vénát találni, és abba bármiféle injekciót beadni. Nekem még a gépkocsi keréknyomásának helyes beállítása is gondot okozott, hogyan tudtam volna akkor a saját szívemet levegővel telepumpálni? Kár, mert a beszámolók gyors és fájdalommentes módszerként jellemezték...)

A gázcsapok megnyitásával a szeretteim otthonát tettem volna a földdel egyenlővé. Erről természetesen szó sem lehetett. A kipufogógáz belélegzése balsiker esetén az agykárosodás rémével fenyegetett, hasonlóan a faszenes megoldásokhoz. Olvasták Maugham Lótuszevőjét? Ha nem, ideje pótolni! Olvassanak amennyit csak tudnak, mert akkor nem egy életet élnek, hanem több százat!  Nos annak a novellának a főhőse olyan olthatatlan szerelembe esett Capri szigetével, hogy a jövőjét elcserélte tíz évnyi életjáradékra, hogy az utána következő időkkel mit sem törődve egy évtizednyi boldogsághoz jusson ebben a földi paradicsomban. Azután, amikor elszállt a tizedik esztendő is, korábbi terveinek megfelelően faszénnel próbált véget vetni az életének. Ám a kísérlete csak félig sikerült, és belőle nem békés és elégedett halott lett, hanem egy nincstelen, tökkelütött kísértet. Hát köszöntem, de én ebből nem kértem!

Nem beszéltem még a ciánról. Az emberekben, már ha elég kémfilmet néztek életükben, valahogy kialakul az a meggyőződés, hogy a halál leggyorsabb és leginkább fájdalommentes eszköze a ciánkáli. A hírhedt spion csak bekapja és elroppantja a titkos rejtekéből villámgyorsan előrántott kapszulát, még mielőtt lebukásra, ne adj isten kínzásra kerülhetne a sor, és viszlát! Volt kém, nincs kém. Hát van egy rossz hírem: ez közel sem minden esetben van így. Onnét tudom, hogy ennek is alaposan utánaolvastam. (Akkoriban a baktériumok még nem vették el tőlem az olvasás képességét.) A fellelhető források legalább olyan arányban számolnak be pokoli kínokról, mint gyors és egyszerű távozásról. Ráadásul a siker sem garantált. Persze ha képzett orvos vagy vegyész az ember, akkor más a helyzet. De én nem voltam az. És túl sokat szenvedtem már ahhoz, hogy akár tíz-tizenöt percen át is görcsben rángva fetrengjek a saját hányadékomban, mielőtt az öntudatomat elveszíteném. Nem volt bátorságom hozzá. Még annak ellenére sem, hogy tudtam: egyes toxikológusok szerint ha a gyomor üres, és savtartalma kellően magas, akkor – megfelelő adag ciánkáli mellett – az eszméletvesztés szinte azonnal bekövetkezik, és az áldozatnak egy jajszóra is alig marad ideje. (És persze kulcsfontosságú a víz is. Régen megfigyelték már az állattartó népcsoportok, hogy a cianidtartalmú növényt fogyasztott jószágok nagyobb eséllyel és gyorsabban pusztulnak el, ha vízlelőhely van a közelükben, tehát van lehetőségük inni a cián elfogyasztásakor.)

Mint láthatják, tényleg rendesen kiképeztem magam ciánügyileg, ám megszerzett ismereteim ellenére sem éreztem magamban annyi kockázatvállalási hajlandóságot, hogy e mellett a (korábban egyébként kifejetetten vonzónak tűnő) megoldás mellett tegyem le a voksomat. A ciánnal nagyjából egy füst alatt vetettem el önmagam mérgező növényekkel, gyógyszerekkel, vagy agresszív háztartási tisztítószerekkel való másvilágra küldésének lehetőségét. Mi tagadás, elrémisztettek a gyomorgörcsök. Több évnyi szakadatlan fájdalomcsillapítózás után az emésztőrendszerem a háta közepébe se kívánt ilyesmit. Lefolyótisztítót egyek fémreszelékkel? Hát ki az az őrült, aki képes lehet erre egy Vonnegut-karakteren kívül? Egyébiránt olvasnak Vonnegutot? Ki ne hagyják, mert hatalmas mágus! Megtapasztalhatják általa az irodalmi szövegek fraktáltermészetét...

Talán most, hogy az emésztőrendszer alagútjaiban bolyongunk, volna időszerű pár szót ejtenem az éh- és szomjhalál kérdéséről is. Nem mindennapi akaraterő szükségeltetik hozzá, annyi bizonyos. (Gondoljanak csak a fogyókúrákra...) Folyadék nélkül ugyan pár nap alatt eltávozhat az ember, de pokoli szenvedésre kell felkészülnie. Az a néhány esetleírás, amelyre a szomjhalál témájában sikerült rábukkannom, legalábbis erről számol be, és kivétel nélkül felhívják a figyelmet a fájdalomcsillapítás szükségességére.

Elviselhetőbb a gyötrelem, ha vizet hajlandó magához venni az ember, csak a szilárd élelmet tagadja meg. Ám cserébe úgy másfél-két havi tortúrára kell felkészülnie, a vége felé hallucinációkkal és öntudatlansággal. (Mintha csak a távozás ideje, és a vele járó kínszenvedés intenzitása fordítottan aránylana egymáshoz...) Ehhez én nem éreztem elég elszántnak magamat, és tartottam kissé a kényszertáplálás lehetőségétől is. Még csak az hiányozna nekem!

Azt hiszem, kellő alapossággal körüljártuk már az öngyilkosság különféle, általam elvetett módozatait ahhoz, hogy végre eredményt hirdethessek. Előtte azonban szeretném elmondani, hogy döntésemet főképp az önkéntesen választott és emberhez méltó halál lehetőségét támogató orvosok tollából megjelent szakkönyvekre alapoztam, és hasonlóképpen e művek szerzőihez, magam sem szeretnék senkit öngyilkosságra buzdítani, hacsak nem gyógyíthatatlan betegség, és a vele járó elviselhetetlen testi vagy lelki szenvedés karjaiból kíván menekülni! Akkor tehát, Hölgyeim és Uraim, következzék az est fénypontja, a bajnokok bajnoka, a halálnemek aranyérmese: a Hélium!

A hélium színtelen és szagtalan, kémiailag közömbös nemesgáz. (Nemes célra nemesgáz – hahaha.) Beszerzése nem ütközik különösebb nehézségbe, és vagyonok sem kellenek hozzá. Emelőereje okán  luftballonokba szokták tölteni. Belégzése mókásan magassá teszi a hangot. A hélium nem gyúlékony, nem robban fel, és szabad levegőn pillanatok alatt elillan, így aztán veszélyt sem nagyon jelent senkire. Hacsak csapdába nem ejtjük. De miért is akarnánk csapdába ejteni? Hát azért, mert van a héliumnak egy eddig nem említett üdvös tulajdonsága: Megfelelő körülmények között úgy kitakarítja az oxigént a szervezetből, mint a sicc!

A megfelelő körülmények alatt pedig leginkább egy nylonzacskót kell érteni, amit a páciens a fejére húz, és azután gumival – légmentesen, de nem túl szorosan – rögzít az ádámcsutkája alatt. A zacskóba belülre egy rugalmas cső van ragasztva, aminek a másik vége a héliumpalackra csatlakozik. A nemesgáz beáramlik a zacskóba, kiszorítja onnét az oxigént, egyúttal kiszorítja a szervezetből is, aminek következtében másodperceken belül bekövetkezik az eszméletvesztés, majd – némi görcsös rángatózást követően, amiből a szakirodalom szerint a páciens már semmit nem érzékel – perceken belül beáll a halál. A hélium felfelé törekvő természete miatt célszerű ülő helyzetben tartózkodni a procedúra alatt, illetve ajánlott a belek és a hólyag előzetes kiürítése is. (Bár a vizelet és a bélsár elengedése inkább a kínhalált, mint a békésebb módozatokat jellemzi.) Ha valaki irtózik a rángatózástól, az előzetesen egész nyugodtan benyugtatózhatja magát, és kedvenc italából is fogyaszthat gusztusa szerint, ügyelve természetesen arra, hogy cselekvőképtelenségig le ne részegedjen, mert akkor fuccs a héliumkapunak! Ha valaki a nylonzacskó arcra vagy orrlyukakra tapadásától tartana, viseljen bátran baseball-sapkát és festőmaszkot!

Igen, jól emlékeznek: korábban már elvetettem a fulladással járó halálnemeket. Csakhogy itt szó sincs a klasszikus értelemben vett fuldoklásról. Azt a szörnyűséges érzést ugyanis nem az oxigén hiánya, hanem a szén-dioxid felhalmozódása váltja ki. Egészen pontosan a szén-dioxid kilélegzésére való képtelenség. Csakhogy a héliummal teli zacskó, hacsak nincsen túlságosan szorosra gumizva, nem akadályozza meg a kilégzést. A gonosz szén-dioxid szabadon távozhat. Voilá!

Egészen attól a pillanattól fogva, hogy az öngyilkosság legelső alkalommal reális alternatívaként felmerült bennem, újra és újra megjelent előttem a balsiker következtében agykárosodott, debillé vált önmagam rémképe. Rettegtem attól, hogy idő előtt rám találnak, és megakadályoznak tervem véghezvitelében, és hasonlóképpen rettegtem az újraélesztéstől is.

Elhatároztam hát, hogy megteszek minden tőlem telhetőt a kudarc elkerülése érdekében. Felkerestem egy határon túli tetoválóműhelyt, hogy egy mellkasomra tetovált végrendeletben tiltsam meg az esetleges újraélesztésemet, illetve szerveim felhasználását. (Utóbbi kapcsán nem a közismert mizantrópiám vezérelt. Embergyűlölő voltam ugyan, de nem annyira, hogy spirocita-tortúrámat bárki másnak kívántam volna, és nem voltam teljesen bizonyos afelől, hogy ezek a rohadt baktériumok nem élnének-e túl még egy szervátültetést is, hogy aztán egy másik szervezetben folytassák életnyomorító tevékenységüket.) Nem akartam a lebukást kockáztatni, ezért volt fontos, hogy a mester ne értse a nyelvet, amin legújabb alkotását elkészíti. A tanúskodásért két hajléktalant fizettem meg, plusz némi extrát a művésznek azért, hogy a tetoválógépet legalább az aláírás idejére a csövesek kezébe adja. Ha láttak már dilettáns barmokat, hát ezek azok voltak! A mester tűszúrásait szisszenés nélkül viseltem, de a tanúim alaposan megkínoztak. Nem beszélve a hányadék macskakaparásról, ami végül szignó gyanánt kikerült a kezük alól... Nekem sem kell többé mezítelen felsőtesttel mutatkoznom – gondoltam magamban, bár ezt a lelepleződés veszélye miatt amúgy is célszerű volt elkerülnöm.

Búcsúlevelem két héten keresztül formálódott, mire elnyerte végleges alakját. Szeretteimtől sokadjára is elnézést kértem mindazokért a fájdalmakért és sérelmekért, amit okoztam nekik. Megköszöntem a türelmüket, és elmondtam, hogy miattuk próbáltam a legvégsőkig embernek megmaradni. Köszönetet mondtam az orvosaimnak is – nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült. (Tudásukért és gyógyító szándékukért minden csalódásom ellenére is tisztelem őket.) Leírtam, hogy tettemet önszántamból és minden külső kényszer nélkül követem el, és azt is, hogy mi okból. Végül nyomatékosan megkértem mindenkit, hogy egy csepp könnyet se hullajtson értem, fölöttem ne sajnálkozzanak, mert innentől egészen biztosan jobb lesz nekem, szenvedéseimnek a végére jutottam, és ott, ahová kerülök, már semmiféle bántódás nem érhet.

Jó előre kitűztem a napot. Késő délutánra járt, amikor degeszre tömött túrahátizsákommal (a héliumpalack és egyéb kellékek mellett két üveg gin is helyet talált benne) megindultam a kiszemelt hegycsúcs felé. Az erdő gyönyörű volt, mint mindig. És ezúttal is békét adott. Öröm volt gyalogolni benne. Már majdnem célhoz értem, mikor belém villant a gondolat: nem hoztam magammal kullancsriasztót. A teremtőnek ezen a fekete humorán, hogy ilyen szemtelenül gúnyos gondolatokat generáltat az elmémmel az én zaklatásomra és önmaga mulattatására, kénytelen voltam hangosan felröhögni. Onnantól kezdve csillapíthatatlan hahotázás közepette raktam tovább viseltes bakancsaimat egymás után. Terveimnek megfelelően, még napnyugta előtt a csúcs közelében rejtőző magasleshez értem. (Azért választottam magaslest, hogy az állatok még véletlenül se férhessenek hozzám halálom után, vagy esetleg eszméletlen állapotomban. Az élve elrágcsálás lehetősége nem volt az ínyemre, és mindenképpen azonosítható szerettem volna maradni. Nem csak az esztétika okán, de a hátrahagyottakat sem kívántam az eltűntté nyilvánítás kétségeivel és procedúrájával terhelni.) Felkapaszkodtam az öreg létrafokokon, és kényelembe helyeztem magam az ácsolt padon. Húztam egy erőset a ginből, és nekifogtam az előkészületeknek.

A zacskót felfújtam, hogy lássam, nem lyukas-e, majd – mint valami szürreális csuklyát – a homlokomra helyeztem. A gumipánt szorosan fogott. Alatta a cső kígyója alig hallhatóan szisszent egyet, amint a palack csapját megnyitottam. Végignéztem a lent elterülő tájon, a kedves kis falun, ami az otthont jelentette, ahogy tőlem úgy tíz kilométernyi távolságból, egy völgyben megbújva figyelte tevékenységemet. Arra gondoltam, hogy bizonyára nincs most mindennek vége, de a szenvedésnek kétségtelenül igen, és jóleső érzés vett erőt rajtam e gondolat nyomán. Kortyoltam még egyet az italból, istenhozzádot mondtam e földi világnak és a spirocitáimnak, majd pontban akkor, amikor a nap a horizont alá bukott (Úristen, hogy mekkora giccses ripacs vagyok!) szippantottam egy utolsót az erdő mámorító levegőjéből, és magamra rántottam a zacskót.

A légzés a várakozásoknak megfelelően simán ment, és mákszemnyi fájdalmat sem tapasztaltam. A negyedik vagy ötödik lélegzetvételnél azonban (nem tudom pontosan, mert meglehetősen homályosak az emlékeim azokról a pillanatokról) zsibbadni kezdett minden porcikám. Mintha a testem összes sejtjén hangyák százai rohangáltak volna. Megmaradt érzékelésem a mellem közepére, a szegycsontom környékére koncentrálódott, oda, ahová a végrendeletem volt tetoválva. Azután ez az érzékelés-maradék először szúrássá, majd elviselhetetlen nyomássá konvertálódott, és éreztem, hogy elhagy az erőm és rángatózni kezdek. Ez minden emlék, amit az öngyilkosságomról megőriztem.

Mint utóbb kiderült, két végzetes (Hogy ez a szó mennyire hülyén hangzik ebben a sajátos kontextusban!) hibát is elkövettem. Az első az volt, hogy a zacskóból nem nyomkodtam ki a benne maradt levegőt, amikor a homlokomra illesztettem. A belé engedett hélium tehát elveszítette tisztaságát, hiszen kénytelen volt oxigénnel keveredni. A második pedig az, hogy mielőtt magamra rántottam a tasakot, egy jó mélyet belélegeztem ahelyett, hogy az oxigénnek még a maradékát is igyekeztem volna a tüdőmből kipréselni, helyet csinálva a héliumnak. Emlékeznek? Az erdő illata... Tehát pont az ellenkezőjét tettem annak, amit kellett volna. Nem elég, hogy a zacskóra nem fordítottam kellő figyelmet, hanyagságomat még azzal is tetéztem, hogy utoljára kilégzés helyett BEfelé lélegeztem. Így történhetett, hogy nem tiszta héliumban találtam magam, és hogy a szervezetem hozzájutott ahhoz a minimális mennyiségű oxigénhez, ami biztosította a túlélésemet arra a rövid időre, amíg önkívületben rángatózva, kapálózva leszaggattam a fejemről a szemeteszacskót. Hát így lettem az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézet állandó lakója.

Annak megítélését, hogy előzetes félelmeimnek megfelelően kreténné lettem-e az oxigénhiányos állapot következtében, illetve ha igen, úgy milyen mértékben, én Önökre bízom. Az biztos, hogy az Albiban elkezdtem olyan szimptómákat produkálni, amilyenektől korábban nem szenvedtem. Ám ezek éppúgy adódhattak meglévő betegségem progrediációjából is. Ilyen volt például a tremor. A remegések és önkéntelen izomrángások ugyanúgy váratlanul, előjelek nélkül kezdtek látogatni, mint a hiperakuzisos rohamok. Máig velem vannak. Öt-tíz percig tartanak csak, de az alatt olyan vagyok, mint egy felkoffeinezett marionettbábu. (Demens bácsi szerint.)

A tremor csak időlegesen ragadta el tőlem azt az egyetlenegy dolgot, ami a régi életemből élvezetként még megmaradt, ám a látászavarok bevégezték a munkát. Eleinte csak kettős látással kellett megküzdenem, majd néhány hétre rá bekövetkezett a látott kép remegése. Ez utóbbi sem volt állandó tünet, ám ha olvasni kezdtem, azonnal megjelent. Amint kézbe vettem egy könyvet, az agyam rögvest rázni, rezegtetni kezdte azt a szerkezetet, ami azért felelt, hogy a betűk halmaza a szemem előtt értelmes szöveggé álljon össze. Először azt hittem, hogy megint a tremor az, és hogy a kezem remeg. Megkértem Mérilút, hogy fogja le a csuklóimat, amíg befejezek egy különösen izgalmas novellát, mire ő megdöbbenve konstatálta, hogy a karjaim olyan moccanatlanok, mintha csak márványból lennének megfaragva. Na akkor értettem meg, hogy nem a kezem, hanem az agyam remeg, és akkor fogtam fel a csapás igazi súlyát! Én, aki a fél tüdőmet odaadtam volna egy-egy jó könyvért cserébe, elveszítettem az olvasás képességét! El tudják képzelni ezt az érzést?

A lehető legmélyebb depresszióba zuhantam. Árnyékává lettem önmagamnak. Íme megkeseredett az a kevés perc is, amit a fizikai fájdalmak és a lelki terhek ezidáig nem tudtak bemocskolni. Egyszerűen vigasztalhatatlan voltam. Demens bácsi ugyan mindent megpróbált, hogy jobb kedvre derítsen, ám próbálkozásai nem sok eredménnyel jártak. Eleinte a hangoskönyveket ajánlgatta hatalmas lelkesedéssel az olvasás klasszikus formája helyett. Két hetembe telt, hogy megértessem vele: hiperakuzisom van! Az én fülembe akar bedugdosni valamit, ami hangot ad ki?! Hát agyonütöm, ha megpróbálja!

Azután jött nekem a napsütéssel. Hogy nézd, lehet az élet akármilyen pocsék, azért az mégis nagyszerű, hogy lesüt ránk a nap, és ennek már önmagában is elégnek kellene lennie, hogy felvidítson. Hogy fürdessem meg a fényben az arcomat, hogy öröm és boldogság és „sunshine” – így, ezekkel a szavakkal.
- Ide figyelj Doki – förmedtem rá végül. – Öt évet töltöttem onkológiai gondozásban melanóma miatt, úgyhogy ne szánsájnozz itt nekem, mert rád gyújtom az ágyat! – Majd, hogy szavaimnak nagyobb nyomatékot adjak, még hozzátettem: Filót pedig az állatmenhelyre juttatom!

Az öreg egy pillanatra elkomorodott. Látszott rajta, hogy azon gondolkodik, miképpen kérjen elnézést szándékolatlan tapintatlanságáért. Szavak helyett azonban végül öblös, gurgulázó nevetés buggyant ki a száján. Igazi, önfeledt hahotázás, amely csodák csodájára engem is magával ragadott, de úgy ám, hogy végül hisztérikus fetrengésben röhögtünk a metlachis folyosó közepén, miközben egymás könnyeit próbáltuk törölgetni, amik fergeteges jókedvünkben kibuggyantak. Azután, mikor a roham kissé csillapodott, és mi már a lábunkon álltunk, az öreg átkarolt, majd vállamon nyugtatott kézzel, arcán bizalmas mosollyal közölte:
- Barátom, neked tényleg az lesz a legjobb, ha megölöd magad!
- Gratulálok a következtetésedhez Demens bácsi! Szerinted mi a francért kerültem én ide?
- Nem, nem úgy, ahogy te gondolod – válaszolta a mindentudók magabiztos, fölényes mosolyával.
- Hát hogyan?
- Ésszel, fiam. Ésszel! Olvastad Jack Londontól a Tüzet rakni című novellát? Ha nem, ideje pótolni!
Naná, hogy olvastam – mormogtam a bajuszom alatt, némiképp megsértődve azon, hogy Demens bácsi pofátlanul lenyúlta az én szófordulatomat.

Az öreg világrengető ötlete – amint azt Önök közül London északi novelláinak kedvelői már bizonyára kitalálták – nem volt más, mint a hipotermia. A kifejezés – ellentétben Mérilú első feltételezésével – nem a vízilovak lázas állapotát jelöli, hanem a szervezet kritikus, akár halálhoz vezető mértékű kihűlését. A közhiedelemmel ellentétben a hipotermiához nincs szükség sarkvidéki körülményekre, hiszen normális testhőmérsékletünknek már akár tíz-tizenöt fokkal történő csökkenése is előidézhet kamrafibrillációt vagy a keringési rendszer összeomlását (végső soron tehát a halált), ráadásul viszonylag kevés kellemetlenség mellett.

Demens bácsi szakképzett orvosként pontosan tisztában volt azokkal a körülményekkel, amelyek tervünk szerencsés kimenetelét elősegíthették. Legelőször is agresszív fogyókúrába kezdtünk, hogy testünk zsírrétegeitől, azaz hőszigetelő képességétől megszabaduljunk. Igen, jól látják, úgy fogalmaztam, hogy kezdTÜNK. Demens bácsi ugyanis kijelentette, hogy ő a hatvanvalahány évével már embernek is öreg, nemhogy kutyának (ekkorra már egyre sűrűbben érezte spánielnek magát, Filót számos alkalommal dühösen megugatta), úgyhogy szívesen vállal szolidaritást, és örömmel tart velem az önkéntes halálba. Mi tagadás, megörültem a hírnek! Azután, amikor a Fostos egy hallgatózást követően tudomást szerzett a tervünkről, majd egy napra rá kifogástalan stílusban és küllemmel összeállított csatlakozási kérelmet nyújtott be hozzánk, úgy láttuk, ideje triumvirátusba tömörülnünk, és megalapítottuk a (titkos) Hipotermikus Szövetséget, mely alkalomból irgalmatlanul be is gimleteztünk. (A gint, a zöld citromot és az egyéb koktélkellékeket Karola asszony egy korábbi jótékonykodásának köszönhettük.)

A gimletről jut eszembe: szavam feledve elkanyarodtam kissé az előző témámtól, azaz a halálos kimenetelű hipotermia sikerét támogató körülmények tárgyalásától. A zsírtalanításnál hagytam abba, de ide sorolandó az alkohol is. Egyfelől azért, mert fogyasztása csökkenti a hidegérzetet. Nem csupán az ital lenyelését követő „melegség” okán, hanem mert értágító hatással bír, és mint ilyen, elősegíti, hogy a vér a test melegebb, központi részeiből a végtagokba áramoljon. Másfelől pedig pont itt van a kutya elásva! Ez a folyamat ugyanis a belül elhelyezkedő, létfontosságú szervek kihűlését gyorsítja meg. Ahhoz tehát, hogy inni fogunk, a legkisebb kétség sem férhetett. (A gimlet tekintetében is gyorsan egyetértésre jutottunk, egyedül nekem volt annyi hozzáfűznivalóm, hogy zöld citromról gondoskodjunk, mert a sárga színtől először hányingert, azután meg rohamot kapok.)

Fontos szerepet szántunk a nyugtató tablettáknak is, melyekből húsz-harminc darabot terveztünk előzetesen összegyűjteni, majd – egyfajta előjáték gyanánt – akciónk előtt egy adagban elfogyasztani. Méghozzá ugyanabból a fajtából! Nem akartunk bizonytalan keverékeket, tartván a hatásmódosulás kockázatától. (Az alkohol esetében nem volt félnivalónk, mert arról Demens bácsi teljes bizonyossággal állította, hogy bármire issza rá az ember, annak csak turbózni fogja a hatását.) Tablettát spájzolni egyébként nem volt bonyolult feladat, mert az Albiban csak azoknak a pácienseknek a gyógyszerbevételét felügyelték személyesen a smasszer-amazonok, akikről tudni lehetett, hogy hajlamosak kiköpni, esetleg elcsenni és felhalmozni a pirulákat. Mi pedig kínos gonddal ügyeltünk arra, hogy ilyen gyanúnak még csak az árnyéka se vetülhessen ránk.

A Hipotermikus Szövetségre a „hogyan” meghatározása után immár csak a „mikor” és a „hol” kérdések megválaszolása várt. Ami az időpontot illeti, szerencsésnek mondhattuk magunkat. Tél volt, és a rendszeresen nyomon követett meteorológiai híradások alapján szinte bármelyik héten találhattunk egy-egy derült éjszakát, amikor a hőmérséklet akár húsz fokkal is fagypont alá süllyed.

Helyszínt körültekintően kellett választanunk, hogy véletlenül se akadhasson ránk senki, mert a hipotermiásoknak időbe telik a halál, az agyuk csak nagyon lassan károsodik, és akár hosszú órák múltán is sikerrel újraéleszthetők. (Ugyan ki vette volna figyelembe egy elmegyógyintézeti ápolt mellkasra tetovált végakaratát?) Az is világos volt, hogy az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézet területéről hármunknak egyszerre kijutni gyakorlatilag esélytelen próbálkozás, így a falakon belül kellett megoldást keresnünk. Kezünkre játszott, hogy az Albi két rendszerváltással azelőtt még kastélyként funkcionált, és akkora ősfás parkkal rendelkezett, hogy erdőnek sem lett volna túlzás nevezni. Azok a páciensek pedig, akik sem ágyhoz kötözve, sem hülyére szedálva nem voltak, szabadon járhattak-kelhettek ennek a parknak a vadregényes ösvényein. Volt ugyan érvényben egy házirend, amely a betegeket napnyugta után az épületbe rendelte, de ennek betartásával a kutya sem törődött. (Meg ne sértsem Demens bácsit...)

Olvasták Douglas Adams Galaxis útikalauzát stopposoknak? Ha nem, ideje pótolni! Én olvastam, és megtanultam belőle, hogy a válasz mindenre a negyvenkettő! A helyszín kérdésére is... A mi esetünkben konkrétan a negyvenkettes busz megállója. Ebből három helyezkedett el az Albi kerítésén kívül, de közvetlenül az épület közelében, és egy az intézet területén, a kastélypark fákkal legsűrűbben benőtt szegletében. Hogy ennek mi volt az értelme? Semmi. Negyvenkettes busz nem is létezett. De azok az ápoltak, akik valami csoda folytán kijutottak az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozóból, a legtöbb esetben helyet foglaltak a legelső megállóban, és ott békésen várakozni kezdtek. A szokás hatalma, a beidegződés parancsolta ezt elhomályosult elméjüknek. Hogy busz helyett végül az őrszolgálat érkezett, és szedte össze az eltévelyedett bárányokat, valójában senkit sem zavart. Volt olyan szökevény, aki harmadjára is ugyanúgy leült a megállóban amint átjutott a kerítésen.

A nem létező negyvenkettes busz Albin belüli megállójára a Hipotermikus Szövetség működésének idején már senki sem emlékezett, eltekintve egy vénséges takarítónőtől, akit pár évvel azelőtt ott részesített élete utolsó szexuális élményében egy snájdig gerontofil ápolt, ezért részben nosztalgikus jelleggel, részben pedig a remény utolsóként való meghalásának okán, havi rendszerességgel felkereste a szép emlékű helyszínt. Rajta kívül nem volt kitől tartanunk, őt pedig könnyen kifigyelhettük és kiszámíthattuk. Minden ragyogóan alakult.

Január közepére a meteorológusok az ilyenkor szokásosnál is jóval hidegebb időt jósoltak. A kedvező hírek hallatán cinkosan kacsintottunk össze. A szövetség következő gyűlésén a Fostos javasolta, hogy közelgő öngyilkosságunkra való tekintettel (Micsoda pazar bevezető lenne egy apróhirdetéshez, garantáltan mindenki elolvasná! – jegyezte meg Demens bácsi.) sürgősen kezdjük el elintézni a maradék elintéznivalóinkat, és még azon az éjszakán rágyújtotta az ágyat az Igazlátóra egy palack sebbenzin segítségével, amit már korábban ellopott az őrizetlenül hagyott nővérszoba nyitva felejtett szekrényéből. Na, azt az üvöltözést hallaniuk kellett volna! Hogy élt-e vagy sem az Igazlátó, amikor a mentő idegtépő vijjogás közepette (Naná, hogy megint rohamom volt!) elszállította az Albiból, sohasem derült ki. Mint ahogy az elkövető személye sem. Mi persze Demens bácsival pontosan tudtuk, hogy mi az ábra, ám eszünk ágában sem volt bemószerolni egy szövetségi tagot. De azért kérdőre vontuk a Fostost, hogy miért tette. Tudják mit válaszolt? Ezt:
- El kellett intéznem, mert azt terjesztette rólam, hogy mikropéniszem van. Akkorka, mint a mókusnak. Illusztráció lehetne az orvosi lexikonban, és onnét tudom csak, hogy hol van, hogy vizelés után megnézem melyik szőr csöpög, és az az.
Mit mondjak, szavai hallatán megfordult velem a világ...

Demens bácsinak kevésbé fajsúlyos elintéznivalói akadtak csak. Bokán harapta Csöcsilla főnővért a folyosón (két foga bánta), és négykézlábra ereszkedve, negyvenöt fokban felemelt lábbal levizelte a fikuszt, amelyikkel korábban kacérkodott.

Hogy az én elintéznivalóimmal mi volt a helyzet? Nos beismerem, korábban akadtak néhányan a „ha egyszer meg kell halnom, magam elé küldelek” listámon. Egy volt osztálytárs, aki negyedikben követ gyúrt a hógolyóba, amivel pofán dobott, egy hangoskodó szomszéd, egy inkompetens, ráadásul rosszindulatú főnök, egy pökhendi és szabálytalanul parkoló autós, egy építési vállalkozó, egy volt tanár, aki szemet vetett a feleségemre, ilyesmik... De a Hipotermikus Szövetség által fémjelzett időkre én már rég túltettem magam rajtuk.

És mivel közel az óra, amikor már úgysem lesznek titkaim, bevallok maguknak még valamit: Tudják kit intéztem volna el nagyon szívesen? Mérilút! (Na persze más értelemben...) Erről természetesen szó sem lehetett. Egyfelől sajátos körülmények ellenére még nős ember voltam, ráadásul fülig szerelmes a feleségembe, noha az idejét sem tudtam volna megmondani, hogy mikor érintettem utoljára. (Bocsánat, úgy látszik a szemembe ment valami, rögtön rendbe hozom magam, és folytatom...) Mégis elég volt csak az illatát felidéznem, ha gerjedt vadtulokká akartam változni. Másfelől Mérilú kerek perec kijelentette, hogy őt sem a szex, sem a férfiak nem érdeklik. (Hát hogyne! Nyilván ezért öltözködik úgy, hogy a bárcabitorló ordas kurvák elpirulnának mellette. A franc sem érti a nőket...) Harmadrészt meg Mérilú épp nem tartózkodott az Alsóbivalyfelsáli Pszichiátriai Gondozó Intézetben. Pár napja azt mondta az orvosának, hogy jobban van és hazamenne. Majd visszajön, ha újra romlana az állapota. Erre kiengedték. Nála ez már csak így működött.

Hanem ezúttal Mérilú hazudott. Egyáltalán nem volt jobban. Sőt, rosszabbul volt, mint valaha. Ezt az Igazlátó mesélte el nekem, nem sokkal azelőtt, hogy a Fostos rákapcsolta a matracfűtést. Mérilú azért ment ki, hogy betörjön egy állatorvosi rendelőbe! Ugye kitalálják, hogy mit akart ott? Hát persze, hogy nembutált! Borzalmas íze van, és hányinger-csillapítókkal kell megágyazni neki, de azután ott a békés, fájdalommentes elmúlás. Isten hozzád kiskutyám, jó utat a szivárványhídon, együtt leszünk majd újra, ha eljön az idő...

Olvasták Fukazava Hicsiró Zarándokénekét? Fogadjunk, hogy nem! Nagy kár. Ha olvasták volna, akkor most tudnák, hogy az önkéntes fagyhalál közel sem olyan bizarr dolog, mint amilyennek első hallásra tűnik. Megtalálhatjuk például az eszkimóknál, a japánok körében pedig egyenesen hagyománya van. Ha valaki már csak tehernek érzi magát a többiek nyakán, hát felmegy arra a hegyre... És ha nincs ereje hozzá, akkor kötelessége egy családtagjának háton felvinnie őt! Na erre köpjenek, ha tudnak!

Tegnap egy hatalmas ollóval (a portáról loptam el) apró darabokra szabdaltam az összes kártyámat és igazolványomat, amit a nővérek még nem vettek el tőlem.

Most itt ülünk a negyvenkettes megállójában, a hipotermiához kellően lesoványodva. Azokra a buddhistákra gondolok, akik szerint az öngyilkosság nem elítélendő, feltéve, hogy az ember elérte földi célját, azaz megvilágosodott. Az én földi célomul a jelek szerint nem a megvilágosodás rendeltetett. De én is nyugodtan megyek el. Beesteledett. Tekintetem az égre réved. A hideg és sötét világűrt kutatja. Ahonnét a halál érkezik majd. A végtelenséget, amelyben talán ott vannak mások is, akik most, pontosan ebben az időpillanatban megannyi fényév távolságából figyelnek minket. Olyan felfoghatatlan messzeségből, hogy a fénysugár, ami szemükhöz elér, lapos homlokú előembereket rajzol a retinájukra, pedig az előemberek már rég nincsenek itt. És hamarosan nem leszek itt én sem. Olvasták Jostein Gardeer könyvét, a Sophie világát? Csak mert ezt a gondolatot onnét loptam... De ettől függetlenül is: Ideje pótolni. A filozófia, a bölcsesség szeretete, nemesebb bármely tudománynál, de ezt csak a legvégén érti meg az ember. (Kivéve talán a bölcsészeket.)

Havazik. Gyönyörű, nagy pelyhekben. A szláv irodalomban a hóesés a megtisztulást szimbolizálja. Ha valakinek, hát nekem van mitől! Órákon belül el fog állni, amit egyrészt sajnálok, mivel nagyon szép látvány, amiben kedvemet lelem, másrészt örömmel fogadok, mert akkor kezdi majd rá igazán a fagy! A tablettákat már bevettük. Lassan ideje elkezdeni inni, bár szomorúan konstatáltuk, hogy citromnak se híre, se hamva. Se zöldnek, se sárgának. Erről valahogy megfeledkeztünk. Pedig gimlet koktéllal szerettem volna a távozásunkra koccintani. De akkor legyen így, bánom is én...

Ahogy megbeszéltük, valamennyien az alkalomhoz (tehát a kihűléshez) illően öltöztünk. Azaz a lehető leglengébben. Demens bácsi a „Nem vagyok nőgyógyász, de vethetek rá egy pillantást” feliratú pólói közül a legkevésbé viselteset választotta. Kisgatyáján égőpiros kutyatappancs-nyomok díszlenek. (Hogy milyen pipaszár lábai vannak az öregnek!) Ja, és szöges nyakörvet visel! Lábainál ott kucorog Filó. Fázik, akárcsak mi. A Fostos ezúttal is kórházi hálóingében jelent meg, de beújított hozzá egy ünneplő boxeralsót. Meglehetősen formabontó darab. Az eleje elefántot formáz, még fülei is vannak. A rózsaszín ormány, ami tulajdonképpen pénisztokként funkcionál, üresen fityeg elő belőle.

Ami engem illet, én immár teljesen mezítelen vagyok.

A feketefenyők irányából óvatos léptek zaja üti meg a fülünket. Az élvhajhász takarítónő szabadnapos, ő nem lehet az. A homályból lassan kibontakozik egy törékeny nőalak, és mi felismerjük benne Mérilút. Közeledik, és látjuk, hogy lúdbőrzik, mivel csupán egy babydoll van rajta. Áttetsző sötétlilán rejti, nem is rejti, inkább kínálja aprócska, ínycsiklandó félalmáit. Csipkebugyiját fekete igazgyöngyök ékesítik. (Bármibe lefogadom, hogy alul nyitott...) Most nem punk. A göndör fürtök buján omlanak alá szeplős vállaira. Karján közepes méretű, bíborszín fésűskagylót formázó retikül. (Itt-ott dudorodik, mintha krumpli lenne benne.) Csuklóján vastag kötés.
- Megint befalcoltál? – kérdezem.
- Be drágám, méghozzá egy állatorvosi rendelő ajtajának dupla üvegével – válaszolja. – De nem volt ott amit kerestem, úgyhogy csatlakoznék hozzátok, ha megengeded...

A Fostos fennakadt szemekkel bámul Mérilúra, és bőszen bólogat. Közben folyamatosan szarik. Filó közelebbről is szeretné megszaglászni a melegen gőzölgő rakatot, de Demens bácsi mélyről előtörő, fenyegető morgása egyelőre visszatartja ettől. Az öreg közben előhúzza a gines üveget, megköszörüli a torkát (jelezve, hogy ő már készen áll) és körbekínálja az italt. Mérilú ezt látva kipattintja a kagylótáskát. Négy darab egyforma koktélos poharat húz elő belőle, és szépen rendezett sorban a nem létező negyvenkettes busz megállójának padjára helyezi őket. Erre már Demens bácsi is megadja a módját, és elegáns, szinte teátrális mozdulatokkal kezdi tölteni a gint. (A Fostos továbbra is guggoló pozícióban nyögdécsel, a bűz lassan elviselhetetlenné válik. Sebaj, úgyis mindjárt vége az egésznek.)

Kézbe vesszük a poharakat. Azon töröm a fejemet, hogy mit volna illendő mondanom tószt gyanánt. Az „Egészségünkre!” a Hipotermikus Szövetség tagjainak (immár Mérilút is beleértve) a szájából meglehetősen hülyén hangzana. De legalábbis hiteltelenül.

- Van ám itt még valami – kacag rám Mérilú csillogó szemekkel, és kotorászni kezd a retikülben. Néhány szem zöld citromot húz elő belőle.
- Lime – mondja, és felém nyújtja tenyerén a gyümölcsöket –, gondoltam kapóra jön majd a gimlethez. Azzal szereted, ugye?

Próbálok erőt venni magamon, mert valami fojtogatni kezd Mérilú szavai hallatán. Nem tudom, hogy a sírás vagy a röhögés-e az, de egyelőre megnémít, annyi bizonyos. Így hát csak bólintok felelet helyett. Mindannyian koccintásra emeljük poharainkat. Időközben visszatér a hangom:
- Lyme? – kérdezem fanyar mosollyal – Semmi pénzért ki nem hagynám!

No azt hiszem, ez jó végszó lesz... Hát akkor proszit, és Isten áldja Önöket!