A kísértet

 

Az Úrnak abban a bizonyos esztendejében (melyet a számmisztika és az egyéb okkultnak mondott tudományok terén időközben megszerzett jártasságom okán jobbnak látok itt közelebbről nem megnevezni) rendkívül sok eső esett. Megnyíltak az ég csatornái, és szakadatlanul árasztották magukból a vizet. Az országnak ezen vidéke mindig is csapadékban gazdag területnek számított, és már a korai krónikák is említést tettek róla, hogy milyen ritka vendég errefelé az aszály. Ez a járás a székes főváros és a nagy tó között húzódott, és alig-alig esett meg olyasmi, hogy az egykor volt főurak száraz lábbal juthattak el egyiktől a másikig. Ló és szekér helyett inkább a lapos fenekű csónak volt használatos errefelé. Azután a régi idők tovaszálltak, és a folyószabályozásnak, valamint az újabb és újabb területek művelésbe vonásának köszönhetően a vidék vízrajza megváltozott. A pusztító ár és a belvíz ma már korántsem jelent akkora fenyegetést az itt élő embereknek, mint egykoron. A falvak azonban híven őrzik a múltat. Szinte mindegyikük a nevében hordja a „híd”, vagy a „sár” szavaink ilyen vagy olyan alakváltozatát, emlékeztetvén arra, hogy fejlődés ide, modern idők oda, azért a víz az úr.

Eme történet idején egy négysávos, osztott pályás autóút szelte ketté azt a hatalmas kiterjedésű lápvidéket, amely a vízszabályozás ellenére is alkalmatlan maradt arra, hogy ott emberek éljenek vagy bármiféle kultúrnövény termesztésével foglalkozzanak. Süppedős, cuppogós, csizmát marasztaló rét volt ez. A dús füvek szőnyegét színpompás vadvirágok tarkították, szinte csalogatva az embert, és csak egy-egy magányosan álló ártéri fafajta árulkodott a táj igazi természetéről. Azokban az időszakokban, amikor a víz meghátrálni látszott (mert azért ilyenek is akadtak), marhacsordák és birkanyájak legelésztek ezen a végeláthatatlan mezőn, amely a hegyektől egészen a nagy tóig nyújtózkodott.

Abban az évben a lábasjószágok kiszorultak a területről. A víz szintje rendkívül gyorsan emelkedett, a csordáknak és gulyáknak alig-alig volt idejük biztonságos helyre menekülni. Akadt egy juhász, aki egyre csak halogatta az indulást, bízva abban, hogy az idő szárazabbra fordul, de késlekedéséért végül súlyos árat fizetett. Neki magának sikerült ugyan száraz helyre evickélnie, ám a birkái egytől-egyig ott pusztultak az ingoványon. A szerencsétlen állatok tetemeit megközelíteni sem lehetett, mert azon a zsombékos-lápos vidéken, ahol halálukat lelték, a vízi járművek sorra megfeneklettek, a szárazföldiek pedig elsüllyedtek. A száz meg száz oszlásnak indult juh fertelmes bűze összevegyült a mocsarak jellegzetes illatával, és rátelepedett a tájra. Ott lebegett a főút felett is, és behatolt minden arra járó autó utasterébe. Nem segített azon sem a felhúzott ablak, sem a légkondicionálás, sem a belső keringetésre állított szellőzőberendezés. A szag, amely maga volt a jelen rothadása és a jövő termékenységének ígérete, bekúszott a legkisebb résen, a csavarok menetein, a gumikéderek alatt, a lemezillesztések hézagain. Kellemetlen, hívatlan vendégként telepedett rá az utazó hangulatára, újra és újra valóságos jelenné idézve az elmúlás távoli koncepcióját.

Ahogy így visszagondolok azokra a napokra és hetekre, egyre inkább meggyőződésem, hogy valamiféle bűbáj vagy varázslat ült akkor a vidéken. A szűnni nem akaró eső ezerféle hangon sistergett, suttogott, kopogott, dobolt a mezőn, az aszfalton és az autó tetején. A világ zöldbe és szürkébe öltözött, a mennyezetén feszülő komor baldachin alatt pedig hófehér vízimadarak köröztek valószerűtlen könnyedséggel, mint mennybéli angyalok. A kontúrok kiélesedtek ugyan, ám az embernek mégis az volt a benyomása, hogy amit érzékel, az nem lehet valóságos. Talán ezért nem hittem a szememnek, amikor először pillantottam meg a kísértetet. Akkor persze még nem sejtettem, hogy nem e világi lény. A szalagkorlát alatt átbújva jutott a gyorsforgalmú útra. Lecsúszott, ápolatlan csavargónak tűnt. Csatakos ruhája rongyokban lógott rajta. Egyformán lehetett kiszolgált katonai uniformis, vagy a földeken dolgozók jellegzetes, durva ám praktikus viselete. Bozontos szakállát hónapok óta nem járta sem fésű, sem borotva, és inkább emlékeztetett egy háztól elcsapott gazdátlan komondor bundájára, mint emberi arcszőrzetre. Csak éppen nem csontfehér volt, hanem hamuszürke. Honnan kerül ide ilyenkor ez az alak? – villant belém a kérdés. Legalább tíz kilométerre jártunk minden lakott településtől, és a mezőn, amióta az alattomos láppá változott, ember nem nagyon mutatta magát. Stoppos semmi esetre sem lehet – állapítottam meg. Majd még mielőtt tüzetesebben szemügyre vehettem volna, már el is suhantam mellette. A visszapillantó tükörben utána néztem, ám a foncsorozott üveg nem mutatott semmit, csak az esőverte, baljóslatúan sötétlő utat.

A csavargóval ezután hetekig nem találkoztam, és talán el is feledkeztem volna róla, ha nem pont akkoriban kerül kezembe egy különös kötet: Ambrose Bierce összegyűjtött novellái. Bierce, a halál mezejének útikalauza, a kísértetek avatott szakértője, ez a briliáns tollú, ám félelmetesen sötét lelkivilágú író oly mértékben a bűvkörébe vont, hogy egyszerűen képtelen voltam szabadulni tőle. Eleinte csak a gondolataimon lett úrrá, majd birtokba vette a tudatom mélyebb szféráit is. Rémálmok kezdtek látogatni. Magam, szeretteim és barátaim a legbizarrabb halálnemekkel haltak, majd tértek vissza különféle alakokban éjszakáról éjszakára, én pedig egyre többször ébredtem hangosan sikoltozva, izzadtságtól csatakos pizsamában, ám Bierce kapitány történeteit képtelen voltam letenni! A finom bőrbe öltöztetett, arannyal metszett kötet – amikor épp nem a kezemben volt – ott hevert az éjjeliszekrényemen, ahol más a bibliáját szokta tartani. Csoda-e, ha a számtalan könyvbéli kísértet között az én csavargóm is újból megelevenedett?

Tisztán emlékszem, hogy amikor második alkalommal került a szemem elé, a zsombékos, vízlepte táj fölött sűrű, tömött felhőkben lebegtek a szúnyogok. Amint az eső egy kicsikét is enyhült, vérszívók végeláthatatlan seregei özönlötték el az eget, zümmögő ködbe vonva a világot. Oszlopokba rendeződtek, és ily módon a forgószelek tölcséréhez hasonlatossá válva járőröztek a lápvidék felett. Az autó ablaktörlői és mosóberendezése alig-alig bírt a szélvédőn szétkenődött véres-nyálkás rovarokkal. A számtalan aprócska tetem még tovább rontotta az esőtől és páráktól egyébként is kedvezőtlen látási viszonyokat. Csoda hát, hogy egyáltalán észrevettem a csavargót.

Kétségtelenül ugyanaz az alak volt, akiről korábban már beszámoltam. Ezúttal azonban az ellentétes irányú sávokat elválasztó terület határán botorkált. Most tehát a járását is szemügyre vehettem. Enyhén imbolygott, első pillantásra azt hittem, hogy részeg. (Ki is húzódtam az út szélére, hogy szükség esetén elkerülhessem az ütközést.) Azután rájöttem, hogy nem ittas embert látok. A darabos mozgás, a furcsa, természetellenes járás, a szétesettség leginkább valami olcsó, kontár módon kivitelezett animációs filmre emlékeztetett. Esetleg az élőhalottak jellegzetes mozgására. Az anyósülésen heverő Bierce-kötetre pillantottam, és hideg borzongás futott végig minden porcikámon. Ő pedig szakadatlan monotóniában rakta, csak rakta egymás után azokat a világos színű gumicsizmákat, amelyek valaha talán fehérek voltak. Most vöröses-barnás mocsok mintázta őket. Egyaránt lehetett trágya, vér, vagy akár a bauxitos vidékekre jellemző rőt színű talaj. Egy biztos: Bármi volt is, az eső azt nem mosta le! Megint megpróbáltam az alakot a visszapillantó tükörből szemügyre venni, de ezúttal is hiába próbálkoztam. A spekulumok világában ő nem létezett.

A békák tömege úgy egy hónappal a szúnyogok után lepte el a vidéket. A padkák oldalában a vízelvezető árkok ekkorra már színültig teltek, és félő volt, hogy a víz hamarosan eléri az utat is, amin az undorító kétéltűek valami megmagyarázhatatlan szándéktól vezérelve újra és újra át akartak kelni. Százával, ezrével pukkadoztak szét a gumiabroncsok alatt, kilapított testük borzalmas, vöröses himlőhelyként tarkította az aszfaltot, ameddig csak ellátott a szem. Az eső különféle nedveket mosott ki belőlük, így a sebek váladékozni kezdtek. Az elsuhanó járművek nyomában finom permetként verődött fel a jéghideg halál.

Az autóút, amely más időkben jelentős forgalmat bonyolított (hiszen két megyeszékhelyt kötött össze egymással) a békaözönt követően szinte napról-napra, óráról-órára néptelenedett el. Valószínűleg én voltam az utolsó lélek, aki még mindig napi rendszerességgel megfordult rajta. Azután történt valami felfoghatatlan. A közlekedők után eltűntek az átkozott út környezetéből a rádióadók is! A nagyobb, országos állomások recsegni kezdtek, majd elnémultak. Hamarosan a helyi adók sem sugároztak mást, csak sercegést, sistergést és nyomasztó csendet. Végül pedig csak egyetlen hullámhossz maradt, amin még műsort lehetett fogni. De annak is olyan hangja volt, mintha a sírból szólt volna. Különös, hogy bár azok közé a sofőrök közé tartozom, akik képtelenek rádió nélkül autót vezetni, sem ezt az állomást, sem ezt a műsorvezetőt korábban nem hallottam. (Kilétükre azóta sem derült fény, mert az az adásban egyszer sem hangzott el, és a rádiókészülék kijelzője sem jelenítette meg soha.)

Azon a napon, amikor harmadik alkalommal (és egyben utoljára) találkoztam a kísértettel, különös, hátborzongató eseményekről számolt be a túlvilági hírolvasó. Egy közeli településen, a templom felújítási munkálatai során emberi csontokra bukkantak a munkások. A területet birtokba vették a régészek, és a leletek rekonstruálását követően megállapították, hogy valamennyi csontváz csecsemőktől származott.

Ez a hír szokatlanul felzaklatott, és komor, fekete felhőként telepedett rá a hangulatomra. Az út hátralévő részében képtelen voltam kiverni a fejemből a hallottakat. A vezetésre sem tudtam koncentrálni emiatt. Pedig tanácsos lett volna, mivel késésben voltam. Ez a tény már önmagában is feszültté tett, és a helyzetet tovább súlyosbította a lassan beálló sötétség. Mintha nem lett volna elég az állandósult eső, köd és pára... Félhomályban, szinte vakon tapogatózva terelgettem az autót úti célom felé. Láttam is meg nem is, érzékeltem is meg nem is. Cikázó villám szelte ketté a borongós eget, és egy pillantás töredékéig megvilágította a tájat. Az elektromos kisülést követő mennydörgés velőt remegtető robaja megsüketített egy másodpercre, majd hallani véltem a rádióbemondó hangját:

„ ... Az eset azon a gyorsforgalmú úton történt, melyet a holnapi nap folyamán a várható vízelöntés miatt lezárnak a katasztrófavédelem szakemberei. Az áldozat valószínűleg a feketefenyők takarásából lépett a nagy sebességgel haladó autó elé. Az elhunyt egy ötvenes-hatvanas éveiben járó, ősz hajú, ősz szakállú férfi, akinek személyazonossága ismeretlen. A baleset bekövetkeztekor rossz állapotú katonai gyakorlóruhát, és világos színű gumicsizmát viselt. A cserbenhagyót nagy erőkkel keresi a rendőrség...”

Megborzongtam, és hideg verejtékcseppek gördültek alá az arcomon. Egy pillanatra azt hittem, hogy fáradt elmém űz csúfos játékot velem, de azután megnyugodtam, mivel ezen a vidéken nincsenek feketefenyők. Ezt a biztonság kedvéért hangosan ki is mondtam: „Ezen a vidéken nincsenek feketefenyők!” Szerettem volna máshol lenni, nem az elátkozott, néptelen úton. Leginkább otthon, a saját ágyamban, hogy a hónapok óta halmozódó kimerültségemet végre kipihenhessem. Tekintetemet az előttem tömör falként tornyosuló sötétségbe fúrtam, a terelővonalakat keresve, amik csigalassúsággal sorjáztak az autó alá. Hát sohasem érek már haza?! A gázra léptem. A kocsi hirtelen megindult, Bierce pedig magatehetetlenül csúszott az anyósülés támlájának. Oldalra pillantottam, és az út szélén – Uram, irgalmazz! – feketefenyők sziluettjét pillantottam meg! Neeem, ezen a vidéken nincsenek feketefenyők!!! – üvöltöttem bele hisztérikusan az éjszakába, és tekintetemet amilyen gyorsan csak tudtam, visszakaptam az útra, oda, ahová a fényszórók csóvái világítottak. Tudtam jól, hogy mit fogok látni. A szennyes fehér gumicsizmák léptek egyet felém, és én fékezés nélkül, teljes sebességgel rohantam bele a csavargóba. Alakja úgy porladt, foszlott, nyílt meg engedelmesen az autóm előtt, miként a karcsú csónak orránál válik ketté a víz: csendesen, lágyan, jóformán ellenállás nélkül. Dehogy volt ez ütközés! Levegőben lebegő súlytalan, test nélküli csillámok adtak elsőbbséget egy szilárd (egy valós) testnek. Úgy haladtam tovább, mintha mi sem történt volna.

Borzasztóan fáradt vagyok – állapítottam meg magamban, és szemügyre vettem a tükörből visszatekintő megviselt arcot. Bámultam csapzott, kócos hajamat, pengévé vékonyodott ajkaimat, a sötétlő karikákat a szemem alatt. Azután az arc hátterében, kissé távolabb, az autó mögött megpillantottam a kísértet moccanatlan, vérbe fagyott tetemét. Az esőverte aszfalton hevert, feketefenyők árnyékának halványan kirajzolódó gyűrűjében.