Bardo - részlet a regényből

 

Azt mondják, minden csoda három napig tart. A rottweiler titokzatos halálától felborzolt kedélyek is hamarosan csillapodni kezdtek, ám még mielőtt végleg elülhettek volna, váratlanul olaj ömlött a tűzre. A kutyagyilkos megint lecsapott. Ezúttal egy Kamu névre hallgató, bizonytalan fajtájú harci eb esett áldozatul, méghozzá a saját területén, egy kőfallal elkerített udvarban, amely egy műszaki bizományi üzlethez tartozott. Nem volt már fiatal jószág, kutyamércével mérve tulajdonképpen aggastyánnak számított, de azért kétszer is meggondolta volna minden emberfia, hogy a közelébe merészkedjen-e. Nem úgy a támadó, aki a szurdok felől, a kőfalon átjutva érkezett, majd mészárosmunkáját bevégezve ugyanilyen módon és ugyanabba az irányba távozott. A helyszínt alaposabban szemügyre véve több rendőrnek is az volt a benyomása, hogy itt nem céltalan vérengzés, nem váratlanul kitört őrjöngő ámokfutás történt, hanem előre eltervezett kivégzés. Kamu harapásoktól elcsúfított, félig-meddig megnyúzott tetemétől majdnem teljes egészében elvált a fej. A koponyát mindössze egy kisebb izomrost kötötte a testhez. Az agyvelőnek nagyjából egynegyede hiányzott, nyomait megtalálták azon a körülbelül harminc centiméteres gallyon, amit az udvarban álló fáról tört le a támadó, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a koponya beltartalmához az öreglyukon át hozzáférhessen vele.

A „vadállati kegyetlenséggel” elkövetett bűncselekményt kimerítő részletességgel tárgyalta a helyi és az országos sajtó is. A polgármesteri hivatalt állatvédő szervezetek garmadája vette ostrom alá, hangosan kongatva a vészharangot, szigorúbbnál is szigorúbb büntetést követelve a lelketlen állatkínzóra, akiről továbbra sem lehetett semmit sem tudni. (Eltekintve a különös foglenyomattól, amit a rendőrség a nyomozás érdekeire való tekintettel, illetve megelőzendő a nem kívánatos babonás pletykálkodást, igyekezett titokban tartani.) A patak völgyének látogatottsága észrevehetően csökkenni kezdett. A nagymamák és nagypapák nem hordták már a parti játszótérre az unokákat, vagy ha mégis, hát bizony szorosabban fogták az apró kezecskéket. A környéken üzemelő boltok, szolgáltatók és kereskedelmi szálláshelyek egybehangzóan bevételkiesésről számoltak be. Fontos, öltönyös emberek zsíros öklei csapkodtak fontos íróasztalokat, székek inogtak, fejek hulltak, de a nyomozás csak nem akart ötről hatra jutni. Az emberek pedig furcsa dolgokról kezdtek suttogni. A városban szinte nem is lehetett olyan beszélgetőkbe botlani, akik ne a patak völgyének borzongató eseményein köszörülték volna a nyelvüket. Hasfelmetszők, élve nyúzók, farkasemberek, aberrált kisállat- és gyermekmolesztálók elevenedtek meg az emberek képzeletében. A félelem lassanként tapinthatóvá vált a völgyben, beszivárgott még a felvilágosult, józan gondolkodású elmékbe is, mint amilyen a szakállas borász volt a Lobby Bár pultjának túloldalán, aki most a recepciósnak szegezte a kérdést:
– Maga nem fél?
Amaz némi csodálkozással nézett vissza rá:
– Nem. Eddig még nem jutott eszembe, hogy félnem kellene. Mert úgy gondolja, hogy volna mitől?
– Az ember sosem tudhatja. Végül is egyedül tölti itt az éjszakáit, egy meglehetősen kihalt völgyben, fiókjában a napi bevétellel... Akár könnyű préda is lehetne.
A recepciós alaposan szemügyre vette a borászt, úgy pásztázva végig az arcvonásait, mintha a gazdájuk szándékát akarná kifürkészni. Komótosan újratöltötte az időközben kiürült poharat, és csak azután válaszolt.
– Ne gondolja! Tudok én magamra vigyázni.
– Hát vigyázzon is, mert nem mindenki az, aminek mutatja magát!
A recepciós, mintha csak a poharakkal matatna, benyúlt a pult alatti polcba, ahol a „bikaölőt”, a méretes pengéjű húsdaraboló kést tartogatta vészhelyzet esetére. Minden műszakkezdetkor kikölcsönözte a konyhából, reggelente pedig visszavitte oda. Látott már ezt-azt a vendéglátásban töltött évek alatt, és jobban szerette biztonságban tudni magát. A csúszásmentes markolat érintése megnyugtatta és felbátorította. A borász szeme közé nézett, és nekiszegezte a kérdést:
– Mire gondol egészen pontosan? Rablógyilkosokra? Az éjszakai völgyben portyázó titokzatos fenevadakra? Esetleg kínai vendéglősre, aki errefelé szerzi be a kutyahúst?
A borász alig észrevehető mosollyal ingatta szakállas fejét.
– Ha a felsoroltak közül kellene választani, akkor én leginkább az elsőtől tartanék. Volt már ugyanis példa ilyesmire. Mint azt Ön is tudja, meglehetősen sokat utazom. Sokfelé járok, és szeretek elbeszélgetni a szállodai alkalmazottakkal. Egy bárostól hallottam azt a szörnyű esetet, ami innét nem is olyan messze történt néhány évvel ezelőtt.
A recepciós élénken kutatott az emlékei között, de semmiféle olyan bűncselekmény nem jutott az eszébe amiben közeli szálloda lett volna érintett. Kíváncsian várta hát a borásztól a folytatást, ami nem is késlekedett sokáig.
– Hajnal felé csöngetett be egy utazótáskás férfi abba a bizonyos szállodába, és szobát akart. A hotel csendes volt, a vendégek már az igazak álmát aludták. A környék olyasmi lehetett, mint ez itt (a borász széles mozdulattal a völgy felé mutatott), még madár sem nagyon repült arra. A recepciós természetesen beengedte az idegent, hiszen számtalanszor előfordult már, hogy ilyen késői, vagy inkább korai időpontban kértek tőle szállást. Semmi gyanúsat nem látott rajta. De miért is látott volna? Hol van az megírva, hogy a rabló köteles fekete álarcban vagy csuklyában érkezni, nem igaz? Akár én is lehetnék gyilkos vagy tolvaj.
– Ugyan, ugyan – vigyorodott el kényszeredetten a recepciós. – Csak ebben az évben vagy tucatnyi alkalommal fénymásoltuk le az Ön útlevelét, és a szállodánk teljes személyzete kívülről fújja az adatait. Intelligensebb ember Ön annál, hogy ezt a körülményt figyelmen kívül hagyva rosszban sántikáljon. Ha kérhetem, folytassa inkább a történetet!
– Semmi akadálya – mosolygott vissza a szakállas. – Az éjszakai utazó, mint mondtam, szállást szeretett volna. A recepciós igazolványt kért tőle, majd – amíg a férfi kigombolt kabátjának belső zsebében matatott – a kulcstábla felé fordult, hogy egy gyors pillantással felmérje, hol van kiadható szoba. Az idegen csak arra várt, hogy áldozata hátat fordítson neki. A kabát belsejéből nem útlevél vagy igazolvány került elő, hanem egy kalapács!
– Egy kalapács?! – kérdezett vissza hitetlenkedve a recepciós.
– Az bizony. Egy kalapács! A férfi pedig egy szempillantás alatt átvetette magát a pulton és lesújtott vele! Aztán még egyszer és megint egyszer. Összesen három ütést mért az áldozat fejére, és ezzel péppé is zúzta a koponyáját. Azután hidegvérrel kirámolta a pultból a bevételt, és egy szempillantás alatt köddé vált az éjszakában.
– Hihetetlen – kommentált fejét ingatva a recepciós, miközben úgy érezte, hogy a tarkóján hangyák kezdenek futkározni. – Hogy micsoda gazemberek vannak! És mondja csak, előkerült a tettes?
– Elő, de nem sok híja volt. A gyilkosságot csak reggel fedezték fel, tanúk nem akadtak, nyomok is alig-alig.
– A fő, hogy meglett, és most már rács mögött csücsül – nyugtázta a recepciós.
– Nem – kontrázott a borász görög filozófusokéra emlékeztető arckifejezéssel –, a fő az, hogy soha ne ringassa magát hamis biztonságérzetbe! Én legalábbis ezt tanácsolom.
– Köszönöm – motyogta emez, és úgy érezte, hogy a hangyák ha lehet, még élénkebben szedik apró lábacskáikat fel és alá a feje búbja meg a nyakszirtje között, mintegy kijelölve a célterületet egy pokoli kalapácsnak.
– Meghívnám egy italra, ha meg nem sértem – invitálta a vendég. – Egy utolsót még kortyolnék magam is, azután ideje aludni térni. Na jöjjön! Jót fog tenni, higgye el!
– Ami igaz, az igaz – válaszolta a recepciós, és kitöltötte az italokat.

A borász nem hazudott, valóban az a pohár volt az utolsó, és azt követően tényleg nyugovóra tért. A recepciós egyáltalán nem bánta volna, ha még marad. Azt túlzás lenne állítani, hogy félt, de valahogy nem találta a helyét, nem érezte jól magát a bőrében, és úgy érezte, hogy a társaság jót tenne neki. A Lobby Bárba azonban nem érkezett több vendég. Közeledett a záróra. Kiürült már az étterem is, a parkolókban csak a szállóvendégek autói sorakoztak. Lestandolta az italokat, éjszakai üzemmódra állította az átrium világítását, majd kulcsra zárta a recepció üvegajtaját. A kilincset kétszer is lenyomta, hogy meggyőződjön róla, valóban zárva van-e.

Félek – állapította meg magában, és ez a felismerés meghökkentette. Halk, szinte osonó léptekkel indult az étterem felé, és közben a szálloda éjszakai neszeit figyelte. A hűtők mormolását, a neonvilágítás cirpelését, a kazánok kattogását, a szél hangjait a tető cserepein. Ezek a máskor oly ismerős neszek most aggasztóan idegennek és félelmetesnek tűntek. Az étterem kétirányú lengőajtaja hangosat csikordult, amint belépett rajta. Lúdbőrözni kezdett. A pincérek már lekapcsolták a világítást, a nehéz faasztalok és a súlyos székek katonás rendben sorjáztak a helyiség vége felé, ami teljes sötétségbe burkolózott. Az udvarra nyíló dupla ajtóhoz lépett. Erősen megmarkolta a kilincset. Zárva – ez tehát rendben. Mögötte a masszív tálalószekrényen glédában álltak a só- és borsszórók, ez evőeszközös fiókok feltöltve, a poharak kristályfényűre törölgetve, makulátlan rend és tisztaság mindenütt. Ez is kipipálva. A kávégép lekapcsolva, a hűtők takarék üzemmódban, színültig megpakolva. – Szép munka fiúk, nem kell utánatok dolgoznom semmit! – Hálás szívvel gondolt a felszolgálókra, de ez nem akadályozta meg abban, hogy nagyot húzzon a pincérek „üzemanyagtartályából”, a fagyasztóban tárolt keserű likőrös üvegből. Ijedten rezzent össze, ahogy a smaragdzöld palack a jégkockáknak ütődött. Odaát a recepción megcsörrent a telefon, majdnem a szívbajt hozta rá. Gyorsan kulcsra zárta az étterem folyosóra nyíló ajtaját, és az átrium felé rohant. A készülék már elhallgatott, mire odaért. Az elhaló csengés nyomán súlyos csend támadt az épületben, és ebben a balsejtelmektől terhes némaságban szokatlan motoszkálás ütötte meg a fülét. A hangok a konyha irányából jöttek.

A recepciós megszorította a bikaölőt, és zajtalan léptekkel lopakodni kezdett a konyha felé. Nem a legrövidebb úton haladt, hanem az uszoda és a mosoda irányába kerülőt téve. Meg akart győződni róla, hogy azoknak a helyiségeknek az ajtajait is bezárta-e, nehogy valaki a hátába kerülhessen. Rendben volt mindegyik. A folyosóra lépve megállt egy pillanatra és a falhoz lapulva fülelt. A motoszkálás folytatódott. Tisztán, jól kivehetően. Semmi kétség: a konyhában van valaki! Talán patkány vagy egér? Nem, az ki van zárva. A konyha volt a Patakvölgy-hotel szíve és lelke. Öt megyéből jártak ide az emberek azért a kulináris élvezetért, amit ez a konyha biztosított számukra! A szálloda is jó hírnévnek örvendett, de mégis az étterem volt az, ami a Patakvölgy-hotelt igazán különlegessé és utolérhetetlenné tette. A Patakvölgy-hotel legendás konyhájában olyan tisztaság és rend uralkodott, hogy az a kórházi műtőkre is rápirított volna, és aminek láttán a legszigorúbb közegészségügyi ellenőr is csak elismerő csettintéssel reagálhatott. Ha az alkalmazottak bármelyike valaha is vétett volna a konyha szentsége ellen, a karrierje abban a másodpercben véget ért volna a Patakvölgy-hotelben. Nem, ennek a szállodának a konyhájában egész egyszerűen nem lehetett sem patkány, sem egér, sem semmiféle rágcsáló! A szűnni nem akaró neszezés hátterében valami másnak kellett állnia.

A recepciós arcán hideg verejtékcseppek csordultak alá, ahogy a tálalópult felett végigjártatta tekintetét a félhomályban megbúvó sütőkön, tűzhelyeken és gázzsámolyokon. Sehol semmi. A hangok mintha elültek volna. Talán csak képzelődött? De nem, a fehér mosogató és a szárazáru-raktár közötti nyílásban mintha moccanna valami. A recepciós feje sajogni kezd. Egyenesen hasogat, főleg a tarkó környékén. Tompán, mintha kalapálnák...A hűtők duruzsolása egyre idegesítőbbé válik. A derengő éjszakai világítás egy kéz árnyékát rajzolja alig észrevehetően a padló kövezetére. A kéz kinyit valamit. Hallani is az ajtó zsanérjainak nyikorgását. (Holnap szólni fog a karbantartónak, hogy olajozza meg.) Oda kell mennie, meg kell tudnia, ki az! De nem ebből az irányból, inkább hátulról, a tésztás hűtők felől. A bikaölőt átveszi a baljába, izzadt jobb tenyerét a zakójába törli, majd felmarkol egy bárdot a húsos tőke mellől. Az ő fejét ugyan be nem töri senki! Macska módjára igyekszik a betolakodó hátába kerülni. Friss éjszakai levegő csapja meg az orrát, amelybe némi vadállatszag is vegyül. Ez az ára az állatkert közelségének – gondolja, miközben tudatosul benne, hogy a konyha gazdasági bejárata még nyitva van. Nincs ebben semmi különös, ez záróráig így szokott lenni. A nehéz vasajtót általában sörösládával támasztják ki a szakácsok, és a konyhát napközben csak egy fakeretbe foglalt szúnyogháló választja el a külvilágtól. Optimális szellőzést biztosít, miközben távol tartja a rovarokat. Az ő dolga ilyenkor a rekeszt a göngyölegraktárba visszavinni, és a vasajtót bezárni. Még nem tette meg, és lám, most valaki bejutott a konyhába! Itt van, tőle mindössze pár lépésnyire, és könnyen lehet, hogy az életére tör.

A konyhát nehéz csend üli meg. A kompresszorok döngicsélésén áthallatszik a pisszenés, át a visszafojtott lélegzetvétel is. Most már mindketten tudnak egymásról. A távolság talán ha öt lépés köztük, csupán egy sarok mögül kell valamelyiknek előbukkannia. A betolakodó áll közelebb a nyitott ajtóhoz. Nem lehet megszorítani, könnyedén elmenekülhet, ha akar. De vajon akar-e, vagy küzdene inkább? A recepciós végül elszánja magát. Vadállati üvöltés szakad fel mellkasából, és baljában kést, jobbjában bárdot szorongatva előront a fal mögül.

 

A regény teljes terjedelmében letölthető innét.